Sörkolbászbringa a Duna mentén 02/15

Sigmaringen
2019.08.11; vasárnap

Távolság: 88,2 km.
Szint felfelé: 480 méter.

A reggeli pisi korán kizavart mindkettőnket a sátorból. Ez később rendszeressé is vált. Ugye este a sörök, aztán jobb híján korai fekvés, logikus, hogy mindebből korai és igen sürgető ébredés lesz. Utána szaladtam vissza a sátorhoz a fényképezőgépért, mert a tó hajnali ködpárával fantasztikusan nézett ki.

Aztán megint elmentem vécére. Hja, a sörök. Meg a prosztata.

Sátorbontás, különösen alapos pakolás. Nagyon fontos tényező. Eleve a súlyelosztás, aztán a vízálló ponyvák gyors előszedhetősége, elcsomagolhatósága, tudni mindent, hol van, azaz valami logika, ruhák, technikai felszerelés, könnyű variálhatóság, ha a boltban vásárolt kaja miatt át kell rendeznünk, szóval egyáltalán nem egyszerű dolgok. Szerencsére van már rutinunk benne.

Pakolás közben megálltam egy pillanatra.
– Mi van? – érdeklődött Nej.
– El tudod képzelni, milyen érzés lesz, amikor 1300 kilométer múlva ráfordulunk a gödi csárdára?
– Atyavilág. Nem. Az egy másik galaxis.

Pföhren. Az első település, amelyiken már a Duna folyik keresztül.

Szépen haladtunk. Jó időnk volt, élveztük a tekerést. Tuttlingenben találtam bankautomatát, sikerült kivennem a Revolut kártyámról egy nagyobb összeget, innentől már a pénztelenségtől sem kellett tartanunk.

A Duna szépen kanyargott, mi pedig… hegyre föl, völgybe le. Komolyan, nem fogod elhinni. Azt gondolná az ember, hogy a Duna lefelé folyik, tehát a bringaút is enyhén lejteni fog végig. A ló farát, sógorasszony. Nej Polar órája 770 méter megtett szintet mért a mai napra, a Garmin GPSmap64 túragps 1100 métert, a Garmin karóra ugyan 21000 métert, de ez a Fenix5 egy kib@szott rossz vicc, egyáltalán nem kell vele foglalkozni.

A blogra kirakott trackek a GPSMap64 eszközzel készültek, a karóra ugye felejtős. De igazából a GPSMap64 sem az igazi. Összes szintnek 9779 métert mért, de amikor feltettem a track-et a Wikiloc-ra, az kiszedte a hülyeségeket, így jött ki a sokkal reálisabb 3646 méter. De még így sincs rendben, mert ahány térképészkedős oldal, annyiféle korrigálási algoritmus létezik. A GPSies például a fenti 9800 méteres szintkülönbségből 8000 métert hozott ki. Sajnos a trackjeim sem segítenek, azok a 3000 – 6000 méter közti tartományban szórnak, az egész útra nézve. (Ami előrevetíti, hogy valószínűleg a Wikiloc utólagos korrekciója áll a legközelebb a valósághoz. Csak éppen ott nincsenek fent a napi távok.)
Azaz hasalni fogok. Durván. Osztok kettővel. Vajákolás, az.

Na, még egy vicces példa, mennyire katasztrófa ez az óra. Aztán igérem, abbahagyom. Már nekem kínos.

Ez itt a kéthétnyi bringázás Training Status diagramja. Látod a pontokat? Szinte végig a normális testmozgás alatt vannak. Azaz az óra szerint a kéthetes, cuccal vastagon megpakolt, napi 90 kilométernyi bringázás nem éri el még a minimális mozgásnyi szintet sem. Remek. A kalóriaértékeket nem teszem ki, legyen elég annyi, hogy Nej értékeinek nagyjából a felét mutatta. Még akkor is, amikor – szintén a hülye óra szerint – 21000 méter szintet bringáztunk egy nap.

Vissza a túrához. Külön örömforrást jelentett, hogy nem igazán voltak aszfaltozott bringautak. Csak akkor, ha rá voltunk terelve a közútra. Tavaly Ausztriában már megszoktuk, hiányzott. Azaz mentünk, tekertünk, murvás, időnként süppedősen murvás, időnként nagy gördülési ellenállással rendelkező utakon. Időnként elképesztő emelkedőkön. Mindkettőnknek Kross Trans Alp túrabringánk van, a neve is utal rá, az áttételezése meg végképp, hogy ez egy komoly hegymászó bringa, nem is kellett még soha a legalsó áttételbe kapcsolnom. Csak ma. Meg a következő napokban.

Ennyit a lankás Duna-partról.

Amit szintén újra kellett szoknunk, azok az elektromos bringák. Mi általában gyorsan megyünk (hogy utána sokáig üldögélhessünk egy-egy sör mellett), azaz ritkán szoktak minket leelőzni. Magyarországon. Nyugatra viszont más világ van. A túrabringák 60-70%-a(!) elektromos bringa és valami testes, 50 feletti ember ül rajta. (Tour de France ruhában.) Durván frusztráló, amikor vörös fejjel, káromkodva, a lábakat görcs környékén óvatosan mozgatva, időnként a tekerésbe beleállva araszolok felfelé egy cseszett meredek emelkedőn, az elektromos bringás, megtermett családanyák meg mosolyogva, trécselve gurulnak felfelé. Lihegés nélkül.

Immendingen. Mond valamit a név? Nem hiszem. Pedig hamarosan mondhat.
Oké. Akkor az, hogy Donau Versickerung? És ahhoz mit szólsz, ha pár év múlva a Duna nem a Fekete-erdőben fog eredni?

Ha nem akarsz kattogtatni (pedig megéri, ezek nagyon jó írások egy magyar blogról), akkor nagyjából arról van szó, hogy Immendingen és Fridingen között egyszerűen “eltűnik” a Duna. (Nem mindig, de nyáron igen.) Ugyanis erősen karsztos a vidék, a víz pedig búvópatakként bemegy a föld alá, egyre szélesebb barlangokat vájva magának, végül átfolyik a Bodeni-tóba, illetve a Rajnába. Aztán egyszer csak feltelik az üres meder, mert kijön a maradék víz (Aachtopf forrás) illetve bejönnek más források. A folyamat egyre erősebb és a barlangok növekedésével elképzelhető, hogy a Duna ezen a részen teljesen elfolyik és az új forrását valahová Immendingen utánra helyezik át.

Hogyan néz ez ki a valóságban? Nos, az alábbi képek _a Duna medrében_ készültek. Vicces, nem? Különösen nekünk, magyaroknak, akiknek a Duna egy széles, méltóságteljes és legfőképpen egy hatalmas folyó.

Nej bringájáról leesett a lánc, én pedig jóval előtte jártam. Éppen legurultam egy Kilimanjaro méretű hegyről. Szerencsére mielőtt telefonálhatott volna, hogy menjek vissza, egy korosodó lovag visszarakta a láncot. Utána szomorúan nézegette a könyékig olajos kezét.
– Köszönöm! – rebegte Nej.
De nem sajnáltam a pacákot. Előtte engem piszkálgatott – elektomos bringáról – hogy lassan megyek, több pálinkát kellene innom.

Fridingen Ziegelhütte. És a vasárnap, mint katasztrófa.
Itt még nem is volt annyira rossz a helyzet. Megtettünk 50 kilométert. Ez egyben pihenő és ebéd is. (Pihenők általában: 25 km-nél sör/rágcsa, 50 km-nél sör és ebéd, 75 km-nél sör/rágcsa, utána meg ahogy jólesik. És ilyenkor már minden nagyon jólesik.) Ziegelhüttében egy igazi biogazdaság terpeszkedett. A hütte mellett tágas kerthelyiség – kellett is, tele volt – pár méterrel arrébb meg istálló, lovakkal, tehenekkel. Szagokkal. Legyekkel.
Szerencsénk volt, éppen felszabadult egy asztal. Ez tényleg nagy szerencse volt. Vasárnap ugyanis zárva van minden bolt. Ételt, italt csak kocsmákban találsz. Csakhogy a vasárnap a fő kirándulónap, iszonyú tömegek szabadulnak ki a bringautakra. (Elektromos kerékpárral, naná.) Ez a hosszútávú vándoroknak maga a pokol. Vagy cipelnek magukkal többnapi kaját és sört (erről majd írok még), vagy… megpróbálnak valahogy befurakodni egy-egy kocsmába. Ha nem akarnak éhen-, vagy szomjanhalni.
Na mindegy, itt lett helyünk. Kértünk is két sört, meg a később kedvencünkké vált svájci virslisalátát. (Igen, virsli és saláta. Nem valami kalóriadús cuccok, én ilyenkor be tudnék tolni egy lángost pizzával. De alkalmazkodunk.)

Maga az ebéd vérpezsdítő volt. A bioistálló ugye a kerthelyiség mellett, ezer és egy bögöly mindenhol. Mire befejeztem a salátámat, eljártam a Kállai Kettőst. Egyedül.

Aztán 75 kilométernél (Gütshof Kappeler) megkaptuk a fekete levest. Átkozottul szomjasak voltunk. Meleg volt. Semmi bolt. Semmi útisör. Szerencsére ott mosolygott egy hütte. Ledobtuk a bringát, besétáltunk a kerthelyiségbe. Semmi hely. Oké, nézzük meg, bent mi van. Az összes terem rendezvény miatt zárva. Lehet fogyasztani a pultnál? Hát, senki nem csinálja.
Fogjunk nyelvet. Elkaptam egy pincércsajt.
– Innánk sört.
– És?
– A kerthelyiségben nincs hely. Bent sincs. Lehet inni a pultnál?
– Nem.
– Lehet inni úgy, hogy leülünk a kinti lépcsőre és kábé 10 másodperc alatt lehúzzuk a korsó sört?
– Nem.
– Akkor hogyan lehet?
– Üljenek le egy asztalhoz.
– De nincs hely!
Erre megvonta a vállát és elsietett.

– Hihetetlen – csóválta Nej a fejét – És ez egy kapitalista ország!
– Basszák meg! – morogtam – Nem igaz, hogy megvan hozzá mindenük, de egy hangyafasznyi rugalmasság sincs bennük!

Jobb híján a vésztartalékhoz nyúltunk. Még a félbeszakadt Balaton-kerüléses próbálkozásból maradt nálunk fél kiló műzlicsoki, azt vittük magunkkal. Ettünk belőle, ittunk rá vizet, oszt jól van. Vasárnapi sivatag.

És ezzel még nem volt vége a napnak. Ahogy közeledtünk Sigmaringenhez, úgy kezdett romlani az idő. A kemping elsőre meglett (azért meg volt ez tervezve rendesen), a sátrat is elkezdtem felnyomni, Nejt közben elzavartam sátorállítós sörért a kempingbüfébe, ahonnan meglepő infóval jött vissza: a büfében csak helyi fogyasztás van, nem adnak sört elvitelre. Miafasz? Szerencsére a csajszi sem ma jött le a falvédőről, csak kiharcolt két sört. Aztán még kettőt, mert nagyon lassan haladt az a sátor. De ekkor már jelezte, hogy kirakták a fényképét az ajtófélfára.
Na mindegy. Berendezkedtünk.
Menjünk sétálni. Van itt egy impozáns kastély, nincs is messze.
Nem jutottunk el odáig.
Esni kezdett az eső. Először csak elszórtan, de kövér csepekkel. Megfordultunk. Az eső elkezdte szaporázni. Mi is. A végén futottunk. Mindketten. Éppen a felhőszakadás előtt értünk be a kempingbüfébe. Akkora zuhét kaptunk, hogy a kerthelyiség félórán belül kiürült. Csak mi maradtunk kint. Mert 1, azaz egy asztal volt, ahová nem esett be az eső. Rendületlenül kértük a – jó drága – söröket és élveztük azt, hogy végre kapunk.

Vedd észre megint azt az átkozott ‘vasárnap’ mintázatot. Pontosabban annak egy extrém változatát: vasárnap és többórás felhőszakadás. A vasárnap miatt nem tudsz venni estére rágcsát, sört, melyekkel félre tudnál húzódni egy védett sarokba, a vihar miatt meg nem tudsz csavarogni a városban. Muszáj elmenni este nyolckor aludni. Feltéve, hogy a vihar odaenged a sátradhoz. Persze, el lehet ázni, nem vagyunk cukorból, de ha rögtön az elején összevizezed a párnádat, a hálózsákodat és a belső sátort, akkor csúnya két heted lesz.

– Relive videó –

Térkép