Hát, ez is megjött. Olyan… fura érzés. Emlékszem – mintha ma lett volna – hogy amikor apám lett ötven éves, mennyire felemás állapotban köszöntöttük fel. Mert igen, ez egy szép kor, jól is tartotta magát az Öreg, de akkor is, bakker, akkori fejjel, az ötven éves ember már borzasztóan öreg volt. Szóval örültünk neki, hogy még itt van közöttünk, de ott volt a félelem is, hogy az idő rohan és egyre kevesebb időnk jut majd egymásra.
Aztán nesze. 55 éves vagyok. Apám, anyám szerencsére még élnek, ez nem kicsit vigasztaló is, hiszen azt jelzik, hogy van még ebben az egészben perspektíva.
Ja, és persze visszakaptam. Három évvel ezelőtt voltunk Bariban, a szállásunk egy magas épület tetőterében volt, Barna pedig szétaggódta magát, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, hogyan tud majd ennyi lépcsőt megmászni.
Na mindegy. 55. De… a rosseb egye meg, nem érzem a kort. Azt a kort, amelytől apám születésnapján annyira féltem. Akkor azt mondtam, hogy ötven…? Hát az kurva sok. Fél lábbal már a sírban. Most meg? Nem dicsekvésképpen mondom, de pár nappal ezelőtt futottam le a szokásos 3,6 kilométeres távomat 5:56 min/km átlaggal és ebben a leggyorsabb kilométer 5:28 min/km volt.
Friss élmény, nem tudom kihagyni. Akik rendszeresen kijárnak az erdőbe, már ismerik egymást, időnként leállnak beszélgetni. Az egyik fiatal srác rendszeresen tolja bringával ugyanazokat a köröket. Legutóbb kutyát is hozott magával.
– Hé, Hektor, vissza! – kiáltott rá a kutyára, amikor az becsatlakozott mellém a futásba.
– Ugyan, hagyja! – szóltam vissza – Ez a kutya tökéletes nyúl; húz maga után.
– Magának nincs szüksége ilyesmire, maga nyúl nélkül is tökéletesen fut.
– Óh.
Soha az életemben nem voltam még ilyen erőnléti állapotban. Kamaszként maximum 1,5 kilométert tudtam lefutni, aztán kipukkantam. Most meg sima hétköznapi edzőtáv egy 80-100 kilométeres bringázás hajnalban.
Elkapott telefonbeszélgetés a fiamnál.
– Igen, most jött haza Kiborg Apu az erdőből.
Amin persze jót röhögtem, de ember, szó sincs kiborgról, meg bármi emberfeletti dologról. Bárki, hangsúlyozom, bárki meg tudja csinálni, amit én, illetve Nej csináltunk. Csak elhatározás kérdése. Egy évvel ezelőtt azon ujjongtam, hogy lementem 9 min/km alá a futással. Most meg már az 5-ös zónát ostromlom. Nej pedig futóversenyekre jár és a 10 kilométeres távot tűzte ki maga elé.
Azért valahol csak megjelenik a kor. Nekem egy gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt kifejezetten vacakok a térdizületeim. Egyszerűen képtelen vagyok 5 kilométernél többet futni, kipurcannak a térdeim. Ezért van az, hogy 3,6 kilométereket futok (két kör az erdei futópályán), de azokat egyre gyorsabban. Nej ezzel szemben viszont távolságra gyúr.
Na mindegy, már megint túlbonyolítom. Egyszerűen el kell kezdeni, aztán pedig csinálni kell, olyan tempóban, ahogy még kényelmes, de egy kicsit azért már fáj. Sem Nej, sem én nem vagyunk szuperhősök. Átlagos, meglehetősen túlsúlyos ötvenesek voltunk, amikor másfél éve elkezdtük, most meg sorra kapjuk az ilyen kiborg jelzőket meg az írígy pillantásokat.
Ember, ne racionalizálj, vágjál bele.
Az ötven az új harminc.
Még az ilyen bon-mot megjegyzések is bejönnek, pedig ezek sem igazak: amikor harmincas voltam, dehogyis voltam jó állapotban: főállás, mellékállás, és még ez is kevés volt, igazából a világ összes pénze is kevés lett volna, hiszen ott volt egy hároméves és egy egyéves gyerek, Nej velük otthon, én pedig lógó nyelvvel loholtam minden fillérért, és annyira, annyira reménytelen volt az egész és annyira, de annyira le voltunk lombozódva akkor, hogy a fene sem gondolkodott egészségben, meg erőnlétben. Ezek valahol a prioritáslista végén voltak.
Aztán itt vagyok. 55 évesen. Ma. Tegnap toltam egy 40 kilométeres bringát, előtte egy 70 kilométerest, ma reggel futottam egy újabb sistergőset (5:58 min/km). A születésnapomon. Máskor hajnalban már be voltam állva. Most meg futok. Szellemileg úgy érzem magam, hogy reggelire simán meg tudnám enni a 20-30 évvel korábbi önmagamat. Azt a gyökérkefét.
Ilyenkor mi van?
Létezik, tényleg létezik olyan, hogy csak elhatározás kérdése és az ember képes szembemenni az öregedéssel? Mennyire lehet tartós az ilyesmi? Mert az öregedés, az egy nagyon masszív és kivédhetetlen folyamat. Mennyire fellángolás, amit csinálok és mennyire lesz látványos a bukása? A fene tudja. És nem is érdekel. Csinálom. Minden nap nyeremény.
Szóval 55. Természetesen volt családi kerti party. Egy héttel korábban, mert akkor ért rá mindenki. Jó volt, jól éreztük magunkat.
Aztán eljött a tényleges időpont is. Tudom, mivel eddigre mindenki felköszöntött, ennek már nincs jelentősége, de nekem valahogy mégis van. Hiszen mégiscsak ez az a dátum, amikor körülbelül úgy áll együtt a Nap és a Föld, mint amikor születtem. Valahogy momentumot kellene adni ennek a napnak.
Adtam. Egyszerűen fogtam és azt a tömérdek adminisztratív faszságot, melyek jelenleg mérgezik az életemet, összemarkoltam és átdobtam a médiaszekrényre. Szép nagy kupac lett belőle. De mostantól nem érdekelnek. El sem tudod képzelni, mennyire meg tud könnyebbülni az ember élete, ha megszabadul ezektől a házmester-állam által ráerőltetett bürokratikus baromságoktól.
Persze, egyszer majd megcsinálom ezeket is. Egyszer. Majd.
Aztán számot vetettem. Mik is a fontos teendőim? Értve ez alatt az időkorlátosakat. Igen, valamikor bevállaltunk utazásokat. Ezeket össze kell rakni. Mert a repülőjegy fix. Aztán? Túrák. Kempingek. Napi távok. Rohadt sok tervezés. Igen, ezek is kellenek.
Aztán… azt vettem észre, hogy mindent eltakarítottam az útból. Itt van a születésnapos hétvégém. A saját születésnapos hétvégém, és tényleg a sajátom, mert mindenki úgy könyvelte el már az előző hétvégén, hogy megvolt, szóval ez már csak rajtam múlik, mennyire lesz jó.
És tudod, mi a legszebb? Megkaptam a legjobb, az abszolut ideális ajándékot, melyet ebben a korban az ember csak remélhet. Az időt. Azt, hogy elfelejtett a világ. Azt csinálhattam, amit akartam, senki még csak rám sem nézett. Sajnos nem évekig, de becsüljük meg azt az egy-két napot is.
El lett pucolva minden adminisztratív ökörség az utamból. A család sem foglalkozott velem. (Hé, ember, egy héttel ezelőtt megkaptad a figyelmünket.) Nem léteztem. Senki nem vett tudomást rólam. Kell ennél nagyobb ajándék?
Szombat délután nekiálltam videót vágni. Hónapok óta nem álltam úgy, hogy rá merjek tenni egy-egy délutánt videóvágásra. Nemhogy délutánjaim, szabad óráim sem voltak. Pedig… ember, itt van mögöttünk a legnagyobb, a legelképesztőbb családi túránk, Arizona. Ha létezik kihívás, miszerint Józsi, ebből világverő videót kell csinálnod, akkor ez az arizonai túra mindenképpen az, és áprilisban volt is rá időm, de utána szemernyi sem, hát hogy a fenébe ne lenne őrületesen jó dolog, ha most júliusban rá tudnék erőszakolni egy-két napot, hogy haladjak vele? Dóra a nyár végén megint lelép, addigra össze kell raknom, mese nincs.
És a jó tempó nem állt meg. Vasárnap reggel bringáztam egy jót, aztán tudtam folytatni a videóvágást, utána jött egy vihar, lehűlt a levegő… és váltottam. Ki tudtam ülni a teraszra, végre lehűlt az idő, végre embernek éreztem magamat és bár a videóvágást nem tudtam folytatni, de szivar és bor mellett… élveztem az idő múlását. Először az egyik kedvenc rajzolóm albumait nézegettem.
Ember, két album is itt fekszik a polcomon, bontatlanul. Jó egy éve megvettem és még nem volt időm átnézni egyet sem.
Utána pedig kicipeltem a laptopot a teraszra és megírtam ezt az írást.
Mert akárhogy is nézem, 55 éves vagyok.
Recent Comments