Mit gondolsz, fejlődik?
Már hogyan fejlődne? Maga a kérdés is értelmetlen.
Ja, hogy mi? Bármi.
Oké, ha nem fejlődik, akkor esetleg romlik?
Dehogyis. Ugyanúgy nem.
Maradjunk annyiban, hogy minden változik, átalakul. Ebben egyetérthetünk.
De mi az, hogy javul? Mi az, hogy romlik? Hogy fejlődik?
Kinek a szempontjából?
Ami nekem fejlődés, másnak romlás. Amiről azt hiszem, hogy fejlődés, később kiderül, hogy inkább romlás. Ki mondja meg? Kié az az objektív nézőpont, hogy megmondhatja?
Senkié.
A fejlődés, a romlás valójában értelmetlen szavak. Ugyanúgy, mint a ‘jó’ és a ‘rossz’ fogalmak.
Külön gyönyörű az emberi gondolkodásunkban, hogy a kifejezéseknek mégis pontos értelmük van. Amikor valaki kimondja ezeket a szavakat, pontosan tudjuk – a szövegkörnyezetből, a gesztusokból, a többé-kevésbé nyilvánvaló szándékokból – hogy mi is volt a fejében, amikor ezeket kimondta. Hogy milyen körre gondolt, milyen viszonylatban. És azt fogadjuk be. Nem foglalkozva azzal, hogy mélyebben belegondolva semmi értelme sincs az általa használt szavaknak.
Na, ezt tanítsd meg egy AI-nak. Machine dreaming learning.
Régen irkáltam már a sztori kategóriába. Jöjjön egy kis visszaemlékezés. Mert a köztudatból lassan kikopnak már azok a fogalmak, azok az életkörülmények, melyek nekünk egykor teljesen hétköznapiak voltak. (Meg ahogy a dolgok most állnak, lehet, hogy a jövőben újra visszajönnek.)
Mond az neked valamit, hogy KMK? Az én időmben meglehetősen veszélyes dolog volt. Azt jelentette, hogy Közveszélyes MunkaKerülő. Azaz ha a személyigazolványodba, vagy a munkakönyvedbe – igen, ez egy olyan igazolvány volt, melyet jó, ha magadnál tartottál – nem volt beírva munkahely, akkor közveszélyesnek ítéltek és a rendőr simán bevihetett. Ugyanis ha nem dolgoztál sehol, az egyértelműen a te hibád volt, nem a munkaadóké.
Ez konkrétan úgy volt, hogy ha megnyerted a lottó ötöst és életed végéig elegendő pénzhez jutottál, papíron akkor is el kellett menned dolgoznod valahová.
Mindenkinek dolgoznia kellett valahol. Pont. És voltak olyan munkaadók – tipikusan a nagy szocialista vállalatok – akiknek kötelező volt felvennie az embereket. Mert egyébként KMK. Ebből alakult ki a kerítésen belüli munkanélküliség. A nagy állami vállalatok felvettek boldog-boldogtalant, függetlenül attól, hogy tudtak neki munkát adni, vagy sem. Leginkább nem, de nem is ez volt a cél.
A cél konkrétan az volt, hogy az egyszerű emberek, ideértve a nehezen szocializálható alakokat is, azokat, akikből esetleg hajléktalanok lettek volna egy másik világban, szóval mindenki, valamilyen szervezett – és nyilvántartott – módon éljen, igenis, időre menjen be a gyárba, még ha nem is csinál semmit, de ne nagyon menjen ki, és ha alkoholizált is, azt csak munkaidő után tegye. (Legalábbis elméletileg.) Ez megérte az államnak azt, hogy munkabért fizessen ki nekik, értelemszerűen a gazdálkodó szervezet terhére.
Ez valami olyasmi volt, mint a mostanában annyit emlegetett feltétel nélküli alapjövedelem. Ebből is látszik, hogy a szocializmus mennyivel megelőzte a korát.
Beszéljünk még egy fogalomról: vándormadár. Naggyon negatív fogalom volt, akire rásütötték, az évekig mosakodhatott, mire kimászott alóla. Mit is jelentett? Hát azt az embert, akit ha felvettek valahová, akkor onnan pár hónap után átment egy másik céghez, majd onnan pár hónap – esetleg pár év – után átment egy másik céghez. A kor ideálja az a melós volt, aki 40-50 évig dolgozott egy helyen. Aki váltogatott… az a rendszer ellensége volt. Vándormadár.
Persze ez a hozzáállás még nem volt elég. Hogy a hatalom ezt a nehezen kezelhető réteget – elméletileg ugye az uralkodó osztályt – konszolidálja, kellettek hozzá a lakhatási körülmények is. Hiszen hiába adtak munkát a proletárnak, meg valami fizetést is, de a lakhatási problémáit már nem tudták megoldani.
Munkásszállás.
Vidám dolog volt. Laktam ilyen helyeken – már mérnökként is, de eltitkolva – nagyon tanulságos élményeim maradtak meg belőle. A gyerekeimnek is mondtam, és a mai napig is vallom, hogy ha egy területre be akarod ásni magad, akkor – akár inkognitóban is – ki kell próbálnod, milyen legalul élned. Mert csak akkor látod, milyen embereket kell majd később irányítanod. Illetve, dehogyis. Az emberek olyanok, amilyenek, emberek. Amit itt tapasztalsz, az az, hogy hogyan működik a csoportdinamika olyan emberek között, akik nem rendelkeznek elegendő információval, nem is biztos, hogy fel tudnák dolgozni, akik éhesek, akik eleve rosszindulatúak, azaz azt feltételezik, hogy őket át fogják baszni – és őszintén szólva, ennek komoly alapja is volt – akik nem fognak elhinni semmit felülről, de egyből elhisznek mindent oldalról, akik bizalmatlanok, de egy jó pillanatban elsütött durva viccel, egy erős beszólással pillanatok alatt magad mellé tudod állítani őket.
Nagy vonalakban erről szól a vezetés, erről szól a politika.
Na mindegy, ez a rendszer elketyegett úgy-ahogy. Amíg a pénzügyi egyensúly bírta. Az azért borítékolható volt, hogy a kerítésen belüli munkanélküliség le fogja húzni a hatékonyságot, azaz nem leszünk igazán versenyképesek, sőt, még nyereségesek sem, de ezt ellensúlyozta az állami támogatás, már persze amíg volt, de az a pénz sem a semmiből jött, hanem hitelből, aztán persze egyszer csak összedőlt a kártyavár.
De ez már történelem.
Tanácsi lakás.
Ez volt a másik lehetőség, a valamivel tehetősebbek számára. A mai fiataloknak ez megint tutira értelmezhetetlen kategória. Egyszerűen arról volt szó, hogy ha beadtál egy igényt, persze fizetni is kellett érte, akkor egyszer – valamikor – jogosult lettél egy állami bérlakásra. Ami már majdnem egy saját lakás volt. Majdnem. Ha kaptál.
Hallottál már arról, hogy hiánygazdaság?
De igazából nem is a rendszerről akartam értekezni. Ez itt fent csak a háttér felfestése volt néhány lendületes ecsetvonással.
Ez a blog rólam szól, én pedig a személyes élményeimről szeretnék írni.
A munkásszállással, mint olyannal először Dunaújvárosban találkoztam. (Hacsak nem számítom azt, hogy Kazincbarcikán a Lombik nevű osztályon aluli kocsma egyik oldalán a középsulis koleszunk volt, a másikon meg egy munkásszállás. A Lombik – és az előtte lévő betonplacc – meg tele volt álló/guggoló/fekvő melós alkeszekkel.)
Erről, mármint a dunaújvárosi élményekről viszont egyszer már írtam, most inkább csak ezt a videóklippet tenném be, kedvcsinálónak.
A második találkozásom a témával akkor volt, amikor beköltöztem az egyetem munkásszállójára. Elméletileg ennek sokkal lazábbnak kellett volna lennie, mégiscsak egy szabadabb légkörű szállásról volt szó, tele egy csomó szürkeállománnyal, de nekem sikerült itt is maradandót alkotnom.
A harmadik élmény pedig az volt, amikor szatírnak néztek a balatonfűzfői munkásszálláson és kis híján meglincseltek.
Most egyébként nagyon zavarban vagyok. Amikor eszembe jutott a téma és beugrottak az emlékek, lelkesen álltam neki felvázolni a hátteret. Majd amikor odajutottam, hogy jöjjenek a történetek, a biztonság kedvéért rákerestem, nem írtam-e meg valamikor már ezeket? Bakker. Megírtam. Mind a hármat. 10-15 évvel ezelőtt. Az elsőnek a linkje ott van fentebb, a másik két sztorié meg itt.
Szöveget viszont ki nem dobunk, írni meg éppen van kedvem, valami majd csak kisül belőle.
Nézzük a tanácsi lakásokat.
Nekem olyan szerencsém volt a diplomamunkámmal – hárman fejlesztettünk ki egy vegyipari CAD rendszert, mind a hárman a saját területünkből írtuk a diplománkat – hogy elnyertük vele egy akkor még rangosnak számító alapítvány fődíját.
Magister néven futott, két évig élt, a rendszerváltás elsodorta. (Nem keverendő össze a mostani debreceni Magister alapítvánnyal. Ez utóbbi 2000-től működik.) A másik első helyezett egy olyan csapat volt, akik multitaskingos operációs rendszert fejlesztettek Intel 80286-os processzorra. Az sem volt kispálya.
Ennek anyagi következményei is lettek, én konkrétan vettem a pénzból egy Lewis farmergatyót, egy Csepel Lady országúti bringát és beadtam egy igénylést tanácsi lakásra, vaskos okmánybélyeggel.
Azért Csepel Lady, mert csak ezt lehetett a környéken kapni. Írtam már, hogy hiánygazdaság? Még ezért is el kellett utaznom Várpalotára.
De persze ekkor már tulajdonképpen az egész rendszer recsegett, ropogott, leginkább összedőlt. (1989-ben végeztem.) A farmernadrág és a bringa jól bírták, de az önkormámyzati lakás… akkor már behalt. Hiszen az önkormányzatok – bocsánat, akkor még tanácsok – legfőbb célja már akkor is az volt, hogy szabaduljanak ettől a lakásállománytól. Magyarul szarért-húgyért elkótyavetyélték, ahelyett, hogy bevállalták volna az igencsak esedékes felújításokat. (Tudom, az IKV-nál dolgoztam, elméletileg mi üzemeltettük ezeket a lakásokat.)
Friss igénylőként nyilván meredeken kimaradtam ebből az egészből, pár év szolgálati lakásban történő szívás után vettünk a Bakonyban egy meglehetősen reménytelen házat, így végül visszavontam az igénylésemet.
De – és akkor ez itt egy kis történelmi kitekintés – ez előtt évtizedekig ez volt a bevált módszer. A szüleim így jutottak szövetkezeti lakáshoz 1968-ban – sőt ennél sokkal durvábban, de erről majd szeretnék külön is írni – és valójában egy pályakezdőnek nem igazán volt más lehetősége. Munkásszállás az öntudatos proletárokkal, vagy albérlet, bízva abban, hogy egyszer a tanács befogadja a kérelmet. Az, hogy egy egyszerű ember csak úgy, akár banki kölcsönnel is, saját lakást vegyen, az csak egy galaktikus mese része volt. No way.
Azért a szövetkezeti lakás egy kicsit más volt. Ott végülis az ember saját lakáshoz jutott. De ilyet megcsípni nagyon nem volt egyszerű.
Mi valahogy kigazdálkodtuk ezt az egészet. Nagyon szar helyre mentem el dolgozni – írtam, már, hogy IKV? – azaz utáltak minket, cserébe durván alacsony volt a fizetés… de valahogy mégis jól alakultak a dolgaink. Kaptunk egy 54 nm2-es szolgálati lakást – egy másik családdal közösen – de ez a másik család, brutális véletlenek sorozataként (bakker, már ezt is megírtam), egy olyan család volt, amelyikkel már nyolc éve szoros kapcsolatunk volt, így a közös szolgálati lakás nem jelentett problémát. Persze, kényelmes sem volt, de mivel nyolc éve bírtuk egymást, bele tudtunk helyezkedni ebbe a helyzetbe is. Nyilván mind a két család várta, hogy egyszer majd megkapjuk a tanácsi lakásunkat, de ahhoz az kellett volna, hogy gyerekek szülessenek, csak hát azok ilyen körülmények között valamiért nem igazán jöttek. (Mondjuk be is baszott volna.)
Na mindegy, lett, ahogy lett. Egy elképesztően meredek, mondhatni öngyilkos akció során sikerült átvernünk minden hivatalos szervet, sikerült bevonnunk mindkét oldal családjából az összes fizetőképes embert – igen, még a sógornőmet is – és végül meg tudtuk venni (32%-os kamattal) a Bakonyban azt a házat, amely a közös családi életünk kezdete, a gyerekeink bölcsője és a mai napig is mindenféle családi eredetmondánk eredője. A többi meg már történelem.
(És igen, a jó ég áldja meg, már ezt is megírtam. 13 évvel ezelőtt.)
Nos, azt hiszem, hiába is próbáltam megmenteni, de ez az írás nagyon félrement. Bágyadtan süt a tavaszi nap, kedvem is volt a teraszon ülve sztorizgatni… erre kiderült, hogy minden történetet, melyet erre a szálra terveztem felfűzni, már megírtam korábban.
Persze annyira nem reménytelen a helyzet. Végigolvastam a korábbi írásokat és még én is, aki részt vettem a történetekben, aki meg is írtam ezeket, még én is végigvigyorogtam mindegyiket. Meg a belőlük nyíló írásokat. Szóval alapvetően nem volt ez rossz szórakozás. Ha van időd rá, kalandozz el te is.
Végülis, itt a tavasz. Egy kicsit hideg, egy kicsit esős, de a miénk.
Mellesleg, ahogy elnézem, a növények egyáltalán nem bánják ezt az időt. Még azok sem, amelyek egyébként a sok napsütést és a szárazságot kedvelik. Valamikor nekik is fel kell töltekezniük vízzel.
Persze vannak olyanok, amelyek szószerint lubickolnak ebben az időjárásban.
Nézzük például az óriáspáfrányt.
Látod? Nos, már önmagában ez nagy szó. Hogy látod. Tavaly vettem két óriáspáfrányt, mert be akartam népesíteni a full árnyékos részeit is a kertnek. Elültettem. Egy hónap múlva mindkettő elpusztult. Utánaolvastam egy kicsit jobban. Nos, az van, hogy a páfrányok imádják az árnyékot… de erősen vízigényesek. Konkrétan az óriáspáfrányt patakpartra ajánlják ültetni. Nálam meg viszonylag kevés a patak az udvaron. Így jártam. Az egyik páfrányt kiszedtem és tettem a helyére loncot. A másiknál meg macerás lett volna a kiszedés, hagytam a fenébe.
Ez a másik hajtott ki idén tavasszal. Mit kihajtott, teljesen bevadult. Ha leülnék vele beszélgetni egy pohár bor mellett és megkérdezném, mi a mottója, tutira azt mondaná, hogy sohase adjuk fel.
Rögtön mellette látható egy árnyékliliom. A tavalyi év kellemes meglepetése. Szintén az árnyékos részek beültetése kapcsán vásároltam egy ipari mennyiségű tételt. (Hja, a kertészvállalkozónak könnyű.) Mind megmaradt. Mi az, hogy megmaradt? Mennek, mintha dróton húznák.
Nézd meg a bal oldali példányt. Oké, ez már legalább 20 éves, de két hete bújt ki csak a földből (mert ezek évelők, azaz minden évben újrakezdik) és már egy méter magas. Tőle jobbra pedig tavaly őszi ültetésű példányok vigyorognak. Életerősen.
12 éve lakunk itt és lassan körvonalazódik, mely növények bírják jól ezt a nem túl kellemes terepet. A föld ugyanis meglehetősen barátságtalan, mondhatni feltöretlen. 30-40 centi vastag, tömör barna föld, alatt pedig tufa keménységű talaj. Nem is szoktam rendes ültetőgödröket ásni, úgy vagyok vele, hogy oldja meg a növény, ha élni akar. Nem mindegyiknek sikerül. De amelyik megoldja, az nagyon megy. Eddig így nézett ki a lista: cserszömörce, japán birs, torzsás ecetfa, trombitacserje. Ebbe a sorba zárkózott fel az árnyékliliom és a varjúháj.
Oké, ez némileg csalás, hiszen ezek a varjúhájak tiszta környezetbe, virágföldbe lettek ültetve. De egy másik képen láthatóak lesznek a kemény, száraz földbe ültetett példányok is, azok is húznak rendesen.
Aztán ott vannak a meglepetések. Például a rózsák.
Ez mondjuk egy öreg rózsafa, de agyonüthetetlen. Sorra hozza, akár talajszinten is az új hajtásokat, 4 méter magasban meg úgy virágzik, mintha nem lenne jövő és mindent most kellene megmutatnia.
Ezek viszont már viszonylag új telepítések. Amióta kipucoltam a környéküket, lefojtottam a gyomokat, azóta teljesen magukra találtak. És habár napfényben eddig nem volt sok részük, de nyílnak, mint a bolondgomba.
Aztán ott vannak a teljesen hihetetlen dolgok. Például a fügefák.
Kettő is van: egyet örököltem, egyet meg egy haveromtól kaptam. Mondjuk úgy, hogy a pestszentlőrinci Halomi-erdő nem egy mediterrán klíma, nem is nagyon számítottam komoly teljesítményre ezektől a cserjéktől. Ezt hozták is. A fügefák minden télen kifagytak, tavasszal újrakezdték nulláról, novemberig elérték az egyméteres magasságot, aztán télen megint kifagytak. Termés? Egy-két szem füge, de azok sem értek be. Pedig próbálkoztam: rendszeresen bemulcsoltam a tövüket, nádból, lélegző fóliából kicsi üvegházat barkácsoltam köréjük, az egyik egyszer át is telelt, de a következő tél megint elvitte. Annyit profitáltam belőlük, hogy a füge faanyaga tűzre dobva illatos. Abba is hagytam a kinlódást. Ilyen. Kész.
Aztán idén mindkettő áttelelt. Minden különösebb védelem nélkül. Pedig idén is voltak hidegek, a május sem úgy alakult, ahogy egy fügefa elképzeli az ideális környezetet, aztán mégis.
Nézd meg a fenti képet: ez csak egy kivágás, de 8, azaz nyolc szem füge mosolyog rajta. Ez máskor többévi termés.
A rododendronok és az azáliák nem húznak annyira, mint a fügék, pedig ez az időjárás pontosan olyan, amelyben lubickolniuk kellene. Amikor a bulisarkot, azaz a lugast kialakítottam, elültettem egy csomó azáliát és rododendront. Ideális volt számukra a terep. Fenyőfák, méghozzá óriási fenyőfák lettek kivágva, de maradt is bőven fenyő (most is van hét, köztük egy magról(!) kinövő smaragdtuja), enyhén savas talaj, árnyékos, nyirkos hely, menyország az azáleáknak és a rodiknak. Aztán mégsem. Földbe ültetett rododendron egy sem maradt meg. Jelenleg kettő él, mindkettő bödönben, spéci rododendronföldben. Az azáleák viszont földben vannak… és nem, nem árasztanak el virágokkal. Idén konkrétan egy sincs rajtuk. Viszont nagy eredmény, hogy elkezdtek növekedni és szemmel láthatóan immár jól érzik magukat. Persze ehhez kellett az, hogy itt is kigazoltam és elfojtottam a gyomokat.
Figyeled az átkötést? Ugyan tényleg látszik az egyik rododendron – mely úgy húz, mint egy 424-es és éppen virágot is nevel – de a képen a lényeg a munkakörnyezet. Hát… igen. Ez az, amiért érdemes annyi munkát, annyi időt beleölni a kertészkedésbe. Amikor csak enyhén fúj a szél, amikor lanyhán süt a nap, tök jó kiülni a lugas mellé. Még a munka is jobban megy ilyen környezetben.
Ne hidd el. Hazudok. Dehogyis megy jobban itt a munka. Állandóan elvesztem a fonalat, a növényeket nézegetem, vagy egyáltalán nem csinálok semmit, csak élvezem a környezetet.
A képen látszódik még két lonc is: az egyik rózsaszín, a másik piros virágokat fog hozni. Emellett eldugtam még kettőt. A loncok számomra új felfedezések, dacára annak, hogy a kocsibeállót és az előkertet gyakorlatilag kisajátították az örökölt példányok. Egyszerűen kezelhetetlenek. Folyamatosan vágni, ritkítani kell ezeket, de mintha ettől csak új erőre kapnának, még jobban nőnek. Tényleg fura, milyen nehezen kapcsol az ember: az egyik helyen küzd a túlburjánzással, a másik helyre meg vadul növő, lugasképző növényt keres és csak sokára kapcsolja össze a kettőt. A sörpad fölött is lugast szeretnék kialakítani, de minden növény kipusztult. Aztán valahogy beugrott a lonc: vadul nő, illatos, szép a virága és örökzöld. Hogy a fenébe nem jutott korábban eszembe?
És ha már itt járunk, nézzük meg, hogyan áll a lugas? Itt is akad érdekesség. Az, amit lugasnak, azaz növénytakarónak látsz, az konkrétan egy darab vadszőlő. (Mert a hársfákat durván lelombozták.) A kis ház köré ültettem még négy tövet, de azok éppenhogycsak vegetálnak. Ez az egy meg szemmel láthatóan be akarja nőni az egész világot. Ennyit számít, hogy melyik kertészetben veszed és milyen fajtát. Pedig mindegyiket úgy adták, hogy sima vadszőlő.
Ebben a blokkban van még egy enyhe csalódás is. Egy másik haveromtól kaptam egy tő lila akácot, mondván, hogy ez is fut, agyonüthetetlen és szépen virágzik. Az első kettő stimmel is, három év alatt rendesen kitöltötte a rendelkezésére álló teret, de virág, az egy szem sincs rajta, de még csak a szándékot sem látom. Mindegy, de legalább takar.
Ja, és még egy csalódás. Az előtérben belátszik egy tuilpánfa, azaz magnólia. Na, ez baromi rosszul érzi magát nálunk. Apám ajánlotta, mert ők ledugtak egyet és akkora nagy és színpompás fa lett belőle, hogy ihaj. Nálam viszont ez a gyökérkefe már három éve nem képes egy méter fölé nőni, virága meg gyakorlatilag nincs. Ha nem kapja össze magát kinyírom elrakom máshová és lila akác megy a helyére.
Tudom, napos, szélvédett hely kell neki. Csak éppen ilyen nálunk nincs. Ez egy szeles környék.
Említettem korábban a cserszömörcéket. Óriási kedvenceim. Elképesztő tempóban nőnek és nagyon dekoratívak. Eleve több színben is kaphatók, lehet variálni velük.
Ez itt az All Stars csapat. Ideköltözés után nem sokkal ültettem ezt a sort, eltakarandó a záportározó ocsmány betonkerítését. Nos, jelentem, sikerült. Balról jobbra haladva látható egy nagyon szép homoktövis bokor (az ötből kettő maradt meg, szerencsére az egyik porzó, a másik termő, de azóta bevadultak és már nőtt magról/gyökérről három új példány), mellettük egy óriási bíbor cserszömörce (állandóan balhéznom kell miatta, mert a túrázok rendszeresen tépnek le róla ágakat, leveleket emlékbe, viszont megértem, hogy az egyik akadályversenyen tájékozódási pont lett belőle) és mögötte egy perzsa varázsfa, melyet szerencsétlent teljesen túlnött a szömörce. De az is megmaradt és összel különösen szép.
Ez itt az út túloldala. Középen látható egy másik bíbor cserszömörce, mellette egy sárga. Ezek is szépen araszolnak felfelé. És igen, a kép bal oldalán emberkednek a vadonba kiültetett varjúhájak. Nem olyan nagyok, mint a virágföldbe elrakottak, de túlélték a telet és határozottan jelzik, hogy vannak. Mondjuk azt valószínűleg elcsesztem, hogy a cserszömörce mellé ültettem őket, mert az utóbbiak vadul nőnek, az előbbiek meg durván napigényesek, de az élet célja a küzdés maga.
Na és lehet kertről szóló írás macskák nélkül? Naná, hogy nem.
Amíg én sürgök-forgok az udvaron, ők is teszik a dolgukat. Így.
Az élet esetleges. Még ha a szüleid terveztek is, teljesen esetleges, hogy pont abból a két sejtből lettél, teljesen esetleges, hogy azzal a genetikai koktéllal, amit végül kaptál. De ugyanilyen esetlegesen halsz is meg. Egy szerencsétlen baleset, valami elromlott funkció a bonyolult szervezetedben, aztán annyi. Ismertem embert, aki az egész életét maximálisan egészségesen, visszafogottan élte le, aztán negyvenévesen bejelentkezett nála egy betegség és elvitte. Esetleges.
Az élet esetlegességére a legjobb példa, hogy ha lehetőséged van kényeztetni magadat mindenféle jóval, finom ételekkel, finom italokkal, mindenféle varázsgombákkal, akkor korábban fogsz meghalni. Groteszk, nem? Mintha az emberi élet nem lett volna jól megtervezve. Olyan esetleges. Persze, úgy egyébként ez is milyen már? Valójában valószínűségekkel küzdesz. A jó dolgok általában ártanak. Hogy neked mennyire? Valószínűleg nagyon. De lehet, hogy semennyire. Még ez is esetleges.
Ha meghalsz, pár embernek fájni fogsz. Aztán ennyi. Az emberiséget nem fogja érdekelni különösebben sem az életed, sem a hiányod. Még az olyan emberek fontossága is esetleges, mint Tesla, vagy Pasteur, akik pedig életek millióit befolyásolták. Sőt, ha már itt járunk, maga az emberiség sem fontos. Egyszer, talán pár ezer év, talán évmilliók után el fogunk tűnni, mint a dinoszauruszok. A Föld meg él tovább. Talán még jobb hely is lesz.
Nem fontos. Esetleges. Mint ahogy megszülettél.
Igazából újat már nem tudok írni az órámról. Vacak. De véletlenül ránéztem a Gears menüpontra és elröhögtem magamat.
A kép mögötti történet az, hogy idén tavasszal az órám gyakorlatilag folyamatosan gyilkolja a futásaimat, rendszeresen 2-300 méterrel kevesebbet mér, az időmérése meg persze jó, aztán ezekből azt kalkulálja ki, hogy már megint szar vagyok, gyakorlatilag az összes edzettségi/fitnessz mutatómat levitte a béka segge alá, engem pedig folyamatosan cseszegtet, hogy rosszul csinálom, béna vagyok.
Hétvégén fent volt a sógornőm, ennek örömére Nejjel kimentek futni egyet, pont ott és pont annyit, amennyit én is szoktam. Mindkettőjüknek Polar órája van. Mindkettőjüknél tökéletes a mérés, a track rásimul az ösvényekre, öröm nézni. Nálam… még véletlenül sem megy a nyom az ösvényeken, jó, ha az óra egyáltalán az erdőt eltalálja.
Aztán elkezdett vacakolni a szinkronnal is, végül kínomban szétbombáztam a kapcsolatot, levettem a mobilról az órát, újratelepítettem a Garmin Connect applikációt és újra felvettem az órát.
Sajnálom, de amikor nevet kellett adnom neki, valahogy nem jutott eszembe más.
Recent Comments