Tókerülő túlélőtúra 02/06

Velence – Balatonalmádi
2019.05.20; hétfő

Tegnap este mindenki – a boltos, a kocsmáros, a recepciós – azt állította, hogy éjszaka hatalmas vihar lesz. Egyedül a meteorológia nem mondta.
Hatalmas vihar volt.

Nekem meg előjött sorban a teljes rémálom készletem. Alig aludtam valamit. Lehet, hogy este az a lángosos sajt nem kellett volna. A szál kolbász mellé.

Reggel zuhany. Nem hiszem el: a mobilházban jakuzzis zuhanykabin. Még soha nem próbáltam ilyesmit. Megnyitottam a csapot, megvártam, amíg bemelegszik a víz, alálltam és elkezdtem tekergetni a kallantyúkat. Egyből tökön lőtt egy hideg vízsugár. Oké. Ezt hagyjuk meg azoknak, akik élvezik.

Indulás előtt a kukásember azt mondta, hogy jó idő lesz, de csak délig. Utána viharok. Ennek megfelelően öltöztünk.

Atombombát Fehérvárra. Vagy legalábbis neutronbombát. Olyat, amely csak a kerékpárutakat pusztítja el. Aztán lehet újrakezdeni nulláról. Talán másodikra jobban sikerül.
Valahol azért látszik a szándék, csak hát nem ártott volna némi szakértelem is. Na mindegy, majd az utolsó részben kifejtem, mire is gondolok.

Sárszentmihály, tipikus falusi kocsma. A szabadban csak egy asztal, ahol már ült egy atyafi.
– Jó napot kívánok! Leülhetünk?
– Persze, üljenek csak.

Leültünk. Hallgattunk.

– Aztán hová mennek? – törte meg a csendet az idős férfi.
– Balatonalmádiba.
– Azt én tudom, hol van! – derült fel az arca – És honnan jönnek?
– Budapestről.
– Hát azt is tudom, hol van! – ért fülig a szája.

Ennek mindannyian örültünk. Majd a sör után elbúcsúztunk és mentünk tovább.

Ez itt a Péti Nitrogénművek. Majdnem azt mondtam, hogy mennyire belerondít már a tájba, csak hát itt a táj sem akármi: Inotai Hőerőmű, Inotai Alumíniumkohó, Peremartoni Vegyipari Vállalat, Péti Nitrogénművek, Balatonfűzfői Nitrokémia … kijutott az iparból a térségnek rendesen.

Berhida után jött egy benzinkút, meg a következő pihenő. Szokásos sör, klotyi, szivarka. Itt egy ügynök üldögélt a mellettünk lévő asztalnál és hevesen győzködött telefonon valakit, hogy találkozzanak már, mert biztosan tud neki érdekes árut mutatni, az a valaki meg nagyon úgy nézett ki, hogy egyáltalán semmire sem kíváncsi, még a Bölcsek Kövére sem. Az ügynök halála.

Közben leszakadt az ég, én pedig úgy néztem körbe a fedett teraszon, mint aki bravúros stratégiával éppen most nyerte meg a kurszki csatát. Hiszen megúsztuk az éjszakai hatalmas vihart – mobilházat vettünk ki, nem sátraztunk – és megúsztuk ezt a mostanit is. Már délután van és még mindig szárazok vagyunk.
Ha tudtam volna…
Mindenesetre a radar nem sok jót jelzett, a Balaton és a Velencei-tó között vagy tíz viharzóna viháncolt, hol megszűnt egy, hol született egy a semmiből, a szél kiszámíthatatlanul terelgette a felhőket, nekünk pedig ebben az őrült táncban kellett volna valahogy szárazon átsiklanunk. Naná, hogy nem sikerült.
De legalább teszteltük az esőállóságunkat.

Eleinte nem volt gond. Fellihegtünk a királyszentistváni emelkedőre, lezúgtunk a túloldali lejtőn, fellihegtünk a fűzfői emelkedőre, lezúgtunk a gyár mellett, megmutattam Nejnek a kedvenc környékemet, a fűzfői munkástelepet – apró, pici utcák, apró pici házakkal, minden girbegurba és veszettül romantikus, az utcát pedig még mindig Gagarinnak hívják – és már csak 7-8 kilométerre voltunk a végcéltól, amikor először csak gyengéden, később pedig egyre vadabbul el nem kezdett esni. Odabent Almádiban már nem is láttunk a sűrű esőpermetben, behúzódtunk a strand kapujába. Csak hogy értsd, innen nincs egy kilométer a kemping. Mégsem tudtunk továbbmenni.

Kinlódás. Az jött. Elkezdtem matekozni. Eddig jártunk 70 kilométernél. Holnapra van saccra 110. Még csak délután három óra, fáradtak sem voltunk. Ha most tovább tudnánk menni egy húszast, mondjuk Füredig, akkor kiegyenlítenénk a két napot. De ahhoz tudnunk kell, mi a helyzet Füreden. Ha továbbmegyünk, fél öt körül érünk oda, akkor meg már lehet, hogy nincs recepció. A megoldás az lenne, ha most telefonon foglalnánk egy mobilházat. (Mert a tegnap esti vihar óta a sátrat inkább hanyagoljuk.) Oké, telefon. IVR. Az a rohadék IVR. Miközben úgy szakadt az eső, hogy a telefont is alig hallottam. És tudod, miért volt IVR? Nyomja meg az 1-es gombot, ha magyarul akarja meghallgatni a tájékoztatónkat, nyomja meg a 2-es gombot, ha angolul, a 3-as gombot pedig, ha németül. Aztán ha egyiket sem nyomtad meg, akkor kicsengett végre a telefon, melyet senki nem vett fel. Félórán keresztül próbálkoztunk, hol Nej, hol én. Az a büdös recepciós rohadék tutira hazament már háromkor, mondván, hogy ilyen időben úgysem jön senki. Jó. Próbáljuk még meg Alsóőrsöt. Az is valami. Ott egyből felvették, de egy kedves női hang rögtön kikacagott. Egy éjszaka? Felejtsem el. Minimum három. Amikor értetlenkedtem, hogy ilyesmit csak szezonban szoktak, diadalmasan közölte, hogy szezonban a minimum az egy hét. Ennyiben maradtunk. Ez a kemping, amely valamikor Európa néven futott, mostanra pedig Pelso névre keresztelkedett át, a kedvenc kempingünk volt, egyszer még szezonban is lejöttünk egy hétre – egy rohadt drága hétre – rendszeresen kikötöttünk itt a Balaton kerülgetéseknél is, nos ez a kemping mostanra teljesen elkurvult. Fullra beépítették, az egészből egy túlzsúfolt izé lett, idióta szabályokkal. Nem részletezem, a sztorikat már megírtam korábban, mindenesetre erősen nem ajánlott.
És ekkor kezdhettünk izgulni, hogy mi lesz Almádiban. Lesz-e valaki a recepción? Lehet-e egy éjszakára mobilházat foglalni?

Az eső után elgurultunk a kapujáig. Intettem Nejnek, hogy várjon meg kint, bemegyek megkérdezni.

Lehetett. A nő nem is értette, miért kezdtem úgy mosolyogni rá a pozitív válasz után, mintha megkértem volna a kezét és arra mondott volna igent. Pedig itt is voltak szépséghibák, de ekkor már alacsony volt a tűrésküszöbünk. Pearl lakókocsi? Nincs, csak Gold. 2500 forinttal drágább. Oké, jöhet. Nincs ágynemű. Jöhet. Van hálózsákunk. Nem működik a vizesblokk. Mindegy, jöhet. Ki tudunk menni a közöshöz. Nem lehet SZÉP kártyával fizetni. A kinti táblán ugyan az állt, hogy lehet, de nem probléma. Csak készpénzt fogadnak el, bankkártya sem jó. Oké, nem gond. Ja, és 20e forint kaució. Persze, már adom is. Ha azt kérte volna, hogy ugráljam körbe békaügetésben a kempinget, azt is elfogadtam volna. Csuromvizesek voltunk, száraz, meleg helyre vágytunk. 40 kilométernyi távolságra nem volt másik fogadóképes kemping, se jobbra, se balra. (Jobbra Akali, balra Siófok volt legközelebb.)

Aztán elindultunk átvenni a szállást. Nej, kint felejtve a kempingen kívül, vigyázott a bringákra. A recepciós nő meg jött, mert neki el kell mutogatnia valamit. Éppen az ajtót nyitotta, amikor a semmiből hirtelen leszakadt az ég, valami nagyon durva eső indult be.
– Hoppá. Várjon egy kicsit, nekem most vissza kell mennem a feleségemhez.
– De hát most akarom átadni a lakókocsit!
– Ő meg kint áll az esőben két bringával és mozdulni sem tud.
– De hát… – kiabált még valamit, de már nem hallottam. Futottam. Vársz, bogaram.

Egyébként a nagy mutatvány az volt, hogy hogyan kell kinyitni az ablakot. Mely konkrétan nem működött, szóval a csajszi kinlódott egy kicsit, aztán feladta. De legalább megmutatta. Illetve megpróbálta.

Esőszünetben étterem, majd bolt. Ilyen sorrendben, mert éhesen nem vásárolunk.
Na de telezabáltan? Mert megint sikerült elérnünk.
Leültünk. Étlap.
– Nekem ez tetszik – jegyeztem meg.
– Melyik?
– Grillezett csülök, babbal, káposztával és hagymás krumplival.
– Izé. Közös lakókocsiban alszunk. Egy igen kicsi lakókocsiban.
– Oké. Akkor marad a bolognai spagetti rántott karajjal.
Kihozták. Ettük.
– Na jó, nekem most lett tele a pocakom – tettem le a villát.
– Hát, igen.
– Csak tudod az a baj, hogy az ember mindig a végére hagyja a legfinomabb részeket.
– Akkor most jön az akaraterő.
– Igen. Megenni úgy, hogy már nem kívánom.

Ágyazás. Kibontottam a hálózsákot. Levelek peregtek ki belőle.
– Hoppá, láttad ezt?
– Mit?
– Ezeket a leveleket.
– Ja. És?
– Jaj, Kicsim! Ezek még a Grand Canyonból vannak! Ott aludtam hol a földön, hol a hálózsákban.
– De jó!

Aztán a végén takarításkor ment minden a kukába.

Késő délután telefon Barnától.
– Na, fossá áztatok már? – kérdezte keresetlen közvetlenséggel.
– Nem, még csak szarrá – válaszoltunk hasonlóan.

Este lement a Trónok Harca és Nej nem nézte. Ez legalább akkora tragédia, mint a csütörtök esti darts Premiere League döntő, melyet én nem fogok nézni.

Útvonal

Relive videó

– link –