Bágyadt

2019.05.18; szombat

Egy hangulat. Melyről olyan sokat nem is lehetne írni, de mégis kell, mert ilyen hangulatokból áll össze az élet. Amilyen gyorsan pereg, semmire sem emlékszünk a hétköznapokból, pedig volt egy csomó minden, amelyben jól éreztük magunkat, egy csomó minden, melyek miatt azt mondhatjuk, hogy nem is volt olyan rossz ez az egész… de ha nem írjuk le, akkor már nem tudjuk, hogy miért is gondoltuk így? Az idő meg olyan furán múlik, diákkorunkban tele volt az egész határozott jelzőkarókkal, de aztán később valahogy minden összefolyt egy masszává, és csak zavarodottan pislogunk, amikor komplett évtizedeket kellene felidéznünk.

Szóval csak üldögélek egy bágyadt szombat délután a teraszon. Nej mellettem szundikál a puha székben. Istenem, valószínűleg túl sokat melózott a héten, vagy túl sok volt a sör a Rizmájerben, vagy mind a kettő. Nem mondhatnám, hogy különösebben aktívan viselkedik, de mégis jólesik, hogy mellettem szundikál. Komolyan, mi lehetne kedvesebb annál, mint hogy egy bágyadt szombat délután üldögélsz a laptopod mellett, igyekszel összeszedni a gondolataidat, hogy valami értelmes dolgokat írjál, melletted pedig a szeretett nő szundikál? Hiszen a legfőbb érték, hogy a szűkre szabott időnkből mennyit adunk a másiknak. Oké, nem túl aktív, de akkor is mellettem van. A laptopból Anna & the Barbies szól, pont olyan hangerőn, hogy a madárcsicsergés maradjon a domináns. Valahol itt kezdődik a boldogság, de legalábbis a well-being.

Pedig nem indult túl jól ez a szombat. Én péntek estére fejeztem be egy nyomorult tanulmányt, melyen két napon keresztül dolgoztam, napi tíz órában és még így sem vagyok büszke rá. Legalább öt nap kellett volna a tisztességes munkához. Csak hát az üzlet egy kurva bonyolult dolog. Vasárnap reggel meg indulunk egy hatnapos bringatúrára. Szombatra annyit terveztünk, hogy pakolunk, lazítunk. Igenám, de valamikor beígértem a lányomnak egy sörözős bringatúrát és valahogy pont ez a szombat volt a kiválasztott. Nem lehetett kihagyni. Mindegy, megoldjuk.

Lezötyögtünk Csepelre, a Rizmájerhez. 26 kilométer, persze jó nagy kerülővel, hogy azért adjunk a sportnak is. Aztán ereszd-el-a-hajamat. Három sör. Fejenként. A legdurvább hamburger. Miközben már a sima is egy szénhidrát- és koleszterinbomba. Nem is fogom beírni a MyFitnessPal-ba. Felrobbanna. Visszafelé a női szakasz vigyorgott rendesen. Utána pedig kiültünk a teraszra, a csajok még ittak közösen egy sört, majd eldőltek. Dóra később felment, Nej pedig itt szundikál mellettem.

Én meg rozéfröccsök mellett nekiálltam szöveget gondozni. Ez is milyen már? A blogban van egy csomó íráscsíra. Feljegyzett gondolatok, többé-kevésbé kidolgozva. Inkább kevésbé. Arra várva, hogy egyszer majd lesz egy olyan arany idő, amikor ráérek és egy középkori órásmester türelmével finomra csiszolom a gondolatokat. Ja. Legalább fél éve nem volt ilyen alkalom. Erre mi történik? Egy ilyen sűrű hétvégén, amikor annyi minden szorongat, mert azért vasárnap reggel csak el kell indulnunk, addig pakolnunk kell, ruhát, felszerelést, azt az átkozott technikát is össze kell állítanunk, elemeket, akkumulátorokat kellene töltenem, nyüzsögnöm kellene, az utolsó simításokat végezni a túraterven, időjárást néznem, meg egy csomó ilyen, kapkodós melót végeznem… erre mi van? Bágyadtan bringáztunk egyet, lazultunk a Rizmájernél, még bágyadtabban hazabringáztunk, majd abszolút bágyadtan kiültünk a teraszra a legalább ugyanannyira bágyadt napsugár alá és Nej bóbiskol én pedig hirtelen úgy éreztem ez a megfelelő időpont a félbehagyott gondolattorzók befejezésére.

Miközben a pakolási folyamat elkeseredetten hisztériázva ordibál odabent a nappaliban.
Mindegy. Majd lesz valahogy. Majd.

De most… nos, most most van. Ki kell élvezni ezt a bágyadt hangulatot.