László a haverjaival sörözött. Élénk vitába keveredtek.
– Igen, hiszek Istenben – egyezett bele László – De nem a tiédben.
– Miért, milyen az enyém? – kérdezte Pista.
– Azt majd elmondod te. Én Istent egy olyan élőlénynek tekintem, akinek mi, vagy a bolygóink, vagy a galaxisaink egyszerűen csak a sejtjei vagyunk. Mi alkotjuk, általunk létezik, de a szándékai, a gondolatai számunkra értelmezhetetlenek, hiszen más dimenziókban gondolkodik.
– Hülyeség – legyintett Pista – Isten… minden. Te csak kihasítasz a mindenből egy nagy, elismerem óriásan nagy egységet, és ezt nevezed Istennek. De mi van afölött?
– Egy újabb Isten, nyilván.
– Na, ez a hülyeség. Mint mondtam, Isten… az minden. Érted? Isten az, aki legeslegfelülről néz rá erre az egészre. Alatta csak a részei vannak.
– Legeslegfelül? Honnan tudod, hogy van olyan?
– Miért ne lenne?
– Nagyokos. Rajzolj egy kört. Hol van a kör vége?
– Ez meg hogyan jön ide? Vedd tudomásul, hogy Isten a teljes, a végtelen minden és másként, illetve más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, létre nem hozhatta azokat.
– Hehe. Spinóza.
– Bazdmeg – vigyorodott el Pista.
– Erre igyunk! – vigyorgott vissza László.
Ittak. Majd hallgattak.
– Hé, ez mi volt? – érdeklődött Béla.
– Mármint, mi? – nézett rá László.
– Hát az, hogy éppen kezdett érdekes lenni a vitátok, amikor hirtelen abbahagytátok.
– 16 – jelentette ki határozottan László.
– Mi van?!
– Oké. Elmesélek egy viccet.
Egy embert elfogtak és munkatáborba küldték. Első nap ki is vezették a többiekkel a kőfejtőbe és kezébe nyomtak egy csákányt. Püfölte ő is a követ, a többiekkel együtt. Egyszer csak az egyik rab megállt és bekiabálta: – Öt!
Harsány röhögés követte. Hamarosan egy másik rab kiáltotta el magát: – Tizenhat!
Még hangosabb röhögés jött. És ez így ment tovább, mindenki mondott egy számot és mindenki röhögött. Végül már csak az új fiú maradt. Kínjában ő is bekiabált: – Hetvenkilenc!
Néma csend fogadta.
– Miért nem nevettek? – érdeklődött.
– Mondjad!
– Mit?
– Ja, te nem tudod? Figyelj, mi itt vicceket szoktunk mesélni egymásnak, hogy jobban menjen a munka. Csak hát nem tudunk olyan sokat, aztán mindig ugyanazokat a vicceket mondtuk. Végül mindegyiket megjelöltük egy számmal, onnantól elég volt csak a számot bemondani. Most pedig te jössz, meséld el, melyik a hetvenkilences!
– Nem nevettem – nézett rá szemrehányóan Béla.
– De érted, nem? Amikor azt mondtam, hogy Spinóza, akkor gyakorlatilag egy számot mondtam. Mindenki tudja, miket írt Spinóza, nem kell végigmondani az egészet.
– Háát, izé – húzta el a száját Béla – Én hagytam volna neki kifejteni. Akárhogy is nézem, te tulajdonképpen szemét voltál, nem engedted, hogy a többiek előtt bontsa ki a gondolatait.
– Felőlem kibonthatja. Sőt, ahogy ismerem, ki is fogja. Ez a közjáték pusztán arra volt jó, hogy jelezzem, a társaságból legalább egy ember tisztában van azzal, hogy nem a saját gondolatait mondja. Azaz nem az okosságáért fogjuk a végén megtapsolni, hanem a műveltségéért.
– Meg arra volt jó, hogy magadat is előtérbe told – vetette közbe Pista.
– Nyilván – bólintott László – Hiszen vitatkoztunk. Az pedig egyszerre pozícióharc és az érvek harca. Ha hagyom neked végigmondani, akkor veszítek.
– Így viszont beeelőztél. Ha végigmondom, akkor is maximum csak döntetlenre tudom kihozni a meccset. És mindezt pusztán annyival érted el, hogy időben kimondtál egy nevet.
– Pusztán? Ne bolondozz. Végig kellett gondolnom, az első mondataidból, hogy hová akarod kivezetni a gondolatsort, majd be kellett azonosítanom, hogy ez bizony Spinóza. Ez neked ‘pusztán’? Ez egy intellektuális teljesítmény, nem is kicsi.
– Na, Pista, mondjad már! Tűkön ülünk – türelmetlenkedett Béla.
– Mondom, de egy feltétellel. Ha László megigéri, hogy nem szól bele. Nem tesz hozzá semmit. Nem módosít rajta semmit. Meg sem szólal. Megigéred?
– Úttörő becsületszavamra – vigyorgott László.
– Nos, az úgy volt – kezdett bele Pista – Hogy élt egyszer egy ember, akinek meg volt csavarodva egy kicsit az orra. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy spin van a nózijában, ebből kapta a gúnynevét is, hogy Spinóza. Aztán egyszer a haverjával éppen a folyóparton horgásztak, amikor Spinózának el kellett mennie pisilni. Bement a fák közé, de nem vette észre, hogy a földbe be van ásva egy bádoghordó, aztán beleesett. Kiabálni kezdett a haverjának, hogy mentse ki. Az meg nagy bátran bement a fák közé és elkezdte kiabálni a haverja nevét, hogy ‘Spin…Ach!’, amikor is beleesett egy másik bádoghordóba. Balszerencséjükre éppen a folyóparton verekedett a két ősi ellenség, Popeye és Bluto, Popeye pedig nagyon vesztésre állt, így amikor meghallotta, hogy ‘Spinach’, gyorsan berohant a fák közé, összeroppantotta a bádoghordót és lenyelte azt a szerencsétlen Spinózát. Így ért véget egy ígéretes karrier.
László eleinte igyekezett uralkodni magán, komolyan nézett, majd eltakarta a száját, aztán lehajtotta a fejét és az asztallapot bámulta, végül nem bírta tovább, felállt és elment. A társaság elhallgatott. Azért… ez elég durva sértés.
László pár perc múlva visszatért. Két korsó sörrel a kezében.
– Tessék, ez a tiéd – adta oda az egyiket Pistának – Zseniális voltál! Legyőztél.
Egymásra nevettek. Harsány koccintás a sörrel.
– Na jó, de velünk mi lesz? – méltatlankodott Béla.
– Ti így jártatok – vont vállat László – Kénytelenek vagytok elfogadni, hogy ez volt Spinóza.
– Fuck. Akkor mehetek olvasni.
– Spinózát?
– A francot. Popeye-t.
Recent Comments