Las Vegas
2019.03.07; csütörtök

Nej és Barna megint elmentek futni. A fene sem érti. Az itéleridő csak egy picivel szelídebb. Egészségügyi okokból kimentem a kávémmal szivarozni. Ez volt az első szivarom (szivarkám), ami nem a kanyon alján, illetve Phoenixben volt. Kaptam a nyakamba jéggolyókkal megpakolt jeges, esős havazást. Épp ideje elmennünk, az időjárás-előrejelzés szerint ennél már csak rosszabb lesz (hogyan?…), este jön egy újabb nagy havazás, pénteken pedig leesik vagy öt centi hó. Ebben a hidegben és szélben tuti meg is marad.

Aztán Dóra kapott egy sms-t, hogy megérkezett az utolsó havi fizetése a kártyájára. Azaz tudja fizetni a szállást és a tankolásokat is. Újabb váratlan lovassági roham.

Igen, mert megegyeztünk, hogy neki is, meg nekem is az lesz a legjobb, ha ő kifizeti az itteni kártyájáról a szállást és a tankolásokat, én pedig otthon, középárfolyamon számolva átutalom neki forintban az itthoni bankszámlájára. Hiszen neki most fél évig forintban kell majd a pénz, nem dollárban.

Az persze más kérdés, hogy ezzel teljesen feleslegessé vált a hősies rohamom a limit levételére. De ezt már megszoktam.

Igen. Ha ugyanis úgy állsz a bonyolult dolgokhoz, hogy van A, meg B, meg C, esetleg D terved is, akkor nem ritkán futsz abba bele, hogy egyes alternatív terveid kifejezetten frusztráló módon dőlnek halomba, magukkal rántva egy csomó erőfeszítést.

Reggel megettünk mindent, legalábbis igyekeztünk, de végül maradt a takarítónak is. Konkrétan a kaja mellé egy bakancs, két sátorlap, egy kabát és két polifoam. Meg egy kisebb szülinapi partyra elegendő műanyag tányér, evőeszköz és mindenféle poharak.

A hátizsákomról kiderült, hogy nem kiszakadt az alja, hanem volt egy zippzár ott, ahol nem is tudtam róla. Na, az nyílt ki. Így menekült meg a zsák. Azaz nem hagytuk ott, hanem – egy érzelgős összebújás után – becsomagoltam a bőröndömbe. Apám, ha ez a hátizsák mesélni tudna… na meg a régi túrabakancsom… lehet, hogy egyszer megírom az ő szempontjaikból is a sztorikat. Ja, és még megvan a 40 éves csővázas is.

De a végén befértünk a kocsiba. Értem ez alatt azt, hogy végre nem kellett a csajokra reklámszatyrokat pakolni a hátsó ülésen.
Időben indulás. 500 kilométer, benne a 66-os út, a Hoover Dam és végül Las Vegas. Ha időben érkezünk, akkor megnézzük a déli outletet is.

Még éppencsak elhagytuk a Grand Canyon Village-t, amikor vége lett a fekete felhőnek. Pár kilométer múlva kisütött a nap, rólunk pedig nem csak a kabát rohadt le, hanem a pulóver is. Elképesztő. Hogy itt van egy kábé 8 kilométer átmérőjű fekete felhő és már napok óta itt van és pont GCV fölött és szakad belőle a jég, a havas eső és még az orkánszerű szél sem viszi el. Pár kilométerrel arrébb már az ebben az időben megszokott kellemesen meleg tavaszi időjárás uralkodik. Csillagkapu, mondom, csillagkapu.

Route 66. Most nem böktem el.

Idézek a tíz évvel ezelőtti magamtól.

Ügyesen el is haladtunk a 66-os út… mellett. Bakker. Én figyelmetlen voltam, Attila későn vette észre – így amikor rádöbbentünk, már túlhaladtunk a sztrádán az egyetlen megmaradt nyomvonal mellett.

Hogy legyen némi értelmes infó is az írásban. Mitől is olyan legendás ez a Route 66? Mitől fonódott össze a neve a blues-zal, a nélkülözéssel, a reménytelenséggel?
Amennyire tudom, az egész a nagy gazdasági válsággal kezdődött. A keleti parton sorban mentek csődbe vállalatok, pénzintézetek, dőltek be részvények, lettek családok egyik pillanatról a másikra földönfutók. A jobb élet reményében valóságos népvándorlás indult meg a nyugati part felé. Hol? Hát azon az úton, mely keresztülszelte a kontinest: a 66-os úton.
Ma már az eredeti út nem nagyon van meg, helyette a 40-es autósztráda viszi a forgalmat, egy másik nyomvonalon. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy kis kerülővel végig tudtunk volna menni egy 100 kilométeres darabon az eredeti úton, Seligman és Kingman között – de ezt a lehetőséget csesztük el.

Nos, a helyzet az, hogy így, miután láttam is a nevezetes utat, már nincs is akkora lelkiismeretfurdalásom, mint tíz évvel ezelőtt volt. Oké, ez a nagy, a híres Route 66 egy darabja. Aztán ennyi. Rögtön az első faluban – Seligman – még volt élet, voltak érdekes installációk, de itt nem álltunk meg, gondoltuk, majd később. Aztán később, 150 kilométeren keresztül, már csak kicsi, elhagyott épületek voltak. Mi meg enni akartunk, fényképezni akartunk. Végül annyi lett, hogy Dóra azért vezetgetett vagy 30 kilométert… és ennyi.

Jogsija ugyan nincs, de hol gyakoroljon egy magyar leány, ha nem az R66-on? Aztán egy nyolcvannal előzés után bepróbálkozott egy rénszarvas-teszttel, de szerencsére képes vagyok gyorsan hangosat ordítani.

Egy helyen álltunk meg, pontosabban lassítottunk le, egy fénykép erejéig. Aztán már Kingmanban is voltunk.

Kajáltunk valami junkot (nem lehet minden nap mexikói habzsidőzsi), és mentünk is tovább.

A Hoover Dam némileg átalakult, a forgalom immár a hídon megy, ha meg akarjuk tapogatni az erőművet, elég sokat kell tekeregnünk. Tekeregtünk. (Itt, a parkolóban hallottunk egyedül magyar szavakat egy motoros bandától.)

Jó időt mentünk, így belefért az outlet. Különösen annak függvényében, hogy a fene sem gondolt arra, hogy a városban egy órával el van csúszva az idő. Azaz péntek reggel legkésőbb 10-kor el kell hagynunk a várost, ha biztosan el akarjuk érni a repülőgépet, az outlet meg 9-kor nyit, szóval egy óránk lett volna csak. Na, ezt az egy órát vitte el az időkülönbség. A 9 órás nyitás Nevadában 10 órás nyitást jelent Arizonában, azaz konkrétan nulla percünk maradt volna pénteken vásárolni. A családból viszont mindenki rágerjedt erre az outletre, napokon keresztül böngészték a neten a választékot, válogattak. Aztán az lett a vége, hogy én vettem a legtöbb cuccot, betévedtem egy Perry Ellis üzletbe és kiegészítettem 5-5-re a rövid- és hosszúujjú ingjeim számát. (Ugye ennyi egy hét.) Aztán úgy vonszoltak ki, mert egyre jobban kezdett egyre több dolog megtetszeni. (Megjegyzem, nem adtam fel. A webshopból szállítanak Magyarországra is. A méreteket pedig már kint leteszteltem.)

Na meg annak is van bizonyos varázsa, hogy az ember az M jelű polcról, M jelű fogasokról válogat. Édes istenem… egy évvel ezelőtt még az XXL polc játszott.

Igen, tudom, van benne egy kis csalás. Amerikában egy mérettel minden nagyobb. Azaz az itteni M méret az Európában L. Erre akkor döbbentem rá, amikor jó tíz évvel ezelőtt rendeltem két darab remek Adidas pólót a Microsoft Company Store-ból(*) XXL méretben. A pólók a mai napig tökéletesek, mérettartóak, semmi varráshiba, semmi anyaghiba, a mai napig használom ezeket. Hálóingként.

(*) MVP-ként minden megválasztáskor kaptunk 150 fabatkát, melyet kizárólag az MS Company Store-ban tudtunk levásárolni. Én szinte mindig ruhát vettem belőle. Meglepő, de az MS elképesztően jó sportruházatokat forgalmazott: vettem kerékpárosmezt, futó felsőt, szélálló polárt és még egy csomó egyéb cuccot. Sportruházatban sosem foglalkoztam azzal, milyen céglogó is van rányomtatva.

Hotel Paris. Las Vegasról tudni kell, hogy ha az ember flancolni akar, itt teheti meg a legolcsóbban. A helyi üzleti modell ugyanis az, hogy fillérekért adják a szállodai szobákat, mert bíznak abban, hogy rengeteg pénzt fogsz költeni a szálloda kaszinójában. És ez általában így is van. Mi egy négycsillagos szállodában aludtunk, bent a Strip-en. 70e volt egy éjszaka 4 főre. Gyönyörű kilátás. A hátsónkat is kinyalták. Elképesztő környezet, finoman kidolgozott hangulat, a legapróbb részletekben is.
A városszéli motelben 40e lett volna.
Naná, hülyének is megéri. Tényleg. Gondolj bele, mekkora élmény, amikor varázslóként félfordulat után meglengeted a karodat és a gyerekeid egyből luxus környezetben találják magukat és csak annyit tudnak mondani, hogy huh…
Nekem egyedül a parkolás nem tetszett. A városszéli motelben ugyanis odaparkolok a bejárati ajtónkhoz. Ingyen. A szállodában meg valet parking van, jó drágán. És fogalmam sincs, hová teszik az autót, mi pedig abból élünk. Ráadásul péntek reggel szét kell pakolnunk mindent, majd újból össze, immár a repüléshez. Ez nyilván sokkal, sokkal könnyebb lett volna egy motelben.
Aztán több órás nyomozás után megtaláltam, hol van a szállodához tartozó self-parking kapu (street view-val leellenőrizve), így már egy kicsivel jobb.

Miután az outletben televásároltuk magunkat (legfőképpen én), becéloztuk a szállodát. A legordasabb dugóban. Rohadt sok autó. 7-8 sávos utak, időnként mozdulatlanra beállva. A GPS ugye előszeretettel ilyenekre visz, offline működésnél meg nincsenek forgalmi adatok. Némileg izgulva, némileg izgatottan, de végigautóztunk a Strip-en – napfénytető hátratolva, hogy legalább ennyi cabrió érzés legyen – a diadalív mellett meglett a bejárat, a parkolás a parkolóházban szerencsére pontosan ugyanolyan, mint nálunk. A cuccokat már reggel úgy pakoltuk, hogy a nagybőröndök a kocsiban maradnak. Lift, hosszú séta, recepció… ment minden. Jó papírjaink voltak. (Mondtam már, hogy egy komplett irodát vittem magammal?)
Wifi beüzemelése. Itt volt némi zavar, ugyanis Nej és Barna már a lobbyból bejelentkeztek, nekem meg nem ment a szobából és rendesen kivertem a balhét, hogy elvitték a két account-ot, de aztán rendeződött a helyzet. Úgy értem, hogy technológiailag. Mert elég hosszú ideig volt morc mindenki mindenkivel.

Hogy értsd. Tíz évvel ezelőtt az történt, hogy a motelben kaptunk egy internethozzáférést. Attila pedig egyből belépett, így a hozzáférést hozzá regisztrálták be. Csakhogy innen, Vegas-ból kellett volna checkinelnünk a következő repülőjáratra és Attila iphone-járól egyszerűen nem működött a folyamat. Nekem volt laptopom, de nem volt wifim, mivel Attila lefogta.

Ezt akartam most elkerülni, de úgy nézett ki, hogy megint nem sikerült. Aztán mire tisztáztuk a dolgokat, eléggé paprikássá vált a hangulat. A kölykök inkább el is húztak csavarogni, mi pedig maradtunk.

Nos, miután összejött laptopon az internetkapcsolat, kiderült, hogy már csak egy óra van az online checkinig. (Az a bizonyos egy óra eltolódás.) A kölykök belevetették magukat az éjszakába, mi pedig lementünk Nejjel kaszinózni. Egy óra alatt elcsesztünk 7 dollárt játékgépre és 40-et sörre. Az utóbbinak legalább értelme is volt. (Azért emlékbe elhoztam egy 0.03 dolláros nyereményszelvényt.)

Furcsák ezek az árak. Még Dórát is meglepték. Ő egy 5+ csillagos resortban dolgozott egy Florida melletti szigeten, meg volt róla győződve, hogy az áraik közel a legdrágábbak az országban. Aztán nem. Már a Grand Canyon alján mért sör is drágább volt annál, itt pedig – az elvileg 4 csillagos – szállodában korsónként 20 dollárt kértek. Ne számold át, csak felcseszed az agyad. (Jelzem, csavargás közben vásároltunk utcai kioszkból is sört. Ugyanilyen drága volt. Akadt valami bolt a szállodán belül, az is. Egyedül egy városbéli boltban találtunk normális árakat. Mondjuk ott pótoltunk is.)

Aztán odafent (22. emelet, közvetlenül az Eiffel torony imitációja mellett, csak szólok) online checkin. Kicsit jobban megnehezítve, mint otthon, ugyanis most már itt van Dóra is. Külön foglaláson. Ő a BA-val megy, mi a Finnair-rel. Ugyanazon a gépen. (Ja, és az ő jegye kétszer annyiba került, mint a miénk.) Nos, a nyitás után fél órával már alig volt szabad hely. Négy jegy egymás mellett csak egy helyen. Gyorsan lefoglaltam hármat a mi jegyünkre, kiléptem, visszaléptem Dóra adataival… és közben valaki már elfoglalta a negyedik helyet. Gyorsan foglaltam egy másikat is mellettünk. Mire leokéztam, elfoglalták. Pánikszerúen böktem rá az utolsó szabad ülésre valahol a közelünkben… és sikerült lefoglalnom. Nem a legjobb hely, sőt, a seatguru szerint az egyik legvacakabb, de legalább egymáshoz közel ülünk.
Mondanom sem kell, az ESTA miatt Londonból nem tudtam becsekkolni. Dórát igen, mert neki rendes vízuma van. Így viszont tutira nem fogunk egymás mellett ülni.
Hát, félsiker. Lesznek izgalmas perceink pénteken a phoenix-i repülőtéren.

De most még csak csütörtök este van. Irány a város. Ahogy Dóra fogalmazott, azt élvezi benne, hogy szürreális. (Ő – hozzám hasonlóan – már volt itt korábban is.) Itt, a sivatag közepén nem lenne szabad itt lennie egy ennyire nyüzsgő városnak, ennyi látványossággal, ennyi kerge emberrel. Mégis itt van. Lementünk. Tolongtunk. Be-benéztünk más szállodákba. Azaz más kaszinókba. Megnéztünk néhány zongorapárbajt. (Úgy látszik, most ez lett az egyik divatszám.) Volt koncert. A zenekar csak feldolgozásokat játszott.

Mint amilyen az egész város: minden produkciója valójában egy táj, egy kultúra meglehetősen béna, mondhatni marketingcentrikus feldolgozása. Az amcsiknak nyilván bejön, nekünk, akik ezekből a kultúrákból jövünk, olyan szájhúzogatós. Ami számunkra újdonság, az az, hogy hogyan illesztik bele a helyiek ezeket az ábrándokat az amerikai álomba, hogyan amerikanizálják az európai gyökereket.

Aztán fél egy körül hazasétáltunk. Csavarogtunk volna még, de a pénteki nap nagyon erős lesz.

Reggel két darab, fél méter magas pohár meredezett a kölykök ágya előtt. Ők még csavarogtak.