Leginkább Arizona 02/08

Utazás, megérkezés
2019.03.01; péntek

Ferihegy. A szeku utáni váróteremben Erste reklám. Hogy igényeljek hitelkártyát, itt rögtön az Erste pultnál. Hát, ezt elkeféltétek. Azért úgy belegondoltam, mennyire életszerű, hogy valakinél a repülőjegy mellett ott lapul a zsebében egy frissen kiállított jövedelemigazolás. Mert anélkül még Bill Gatesnek sem adnak hitelkártyát.

Ez most túlzásnak tűnhet, de csak egy kicsit. Fura volt megélnem, hogy ugyanazon a héten keresett a személyes bankárom…

Igen, van ilyenem is. Az Ersténél egy időben felfigyeltek rá, hogy túl sok pénzt tartok a bankban lekötetlenül (megvolt rá az okom) és dedikáltak egy személyes bankárt, aki igyekszik befektetési tanácsokat adni.

…szóval felhívott a személyes bankárom, hogy megint túl sok a pénz a számlámom, ne kezdjünk-e vele valamit, de megnyugtattam, hogy ennek a tömérdek pénznek hamarosan a seggére csapunk Amerikában.
Aztán ugyanezen a héten, amikor bementem a bankba, hogy hitelkártyát szeretnék, gyakorlatilag adminisztratív módon megölték a folyamatot.

A londoni gépen három hisztis gyerek gyűlt össze, de csak egy bírja teli torokból végig. Az, amelyik előttünk ül. Aztán a gép elindulása után elaludt. Egy fél órára. Pusztán csak azért, hogy megmutassa, ilyen is lehetne az út.

Londonban csoki tízórai, szendvicsebéd, csoki desszert. És még éppen csak elengedtük a szabályokat. Mi lesz ebből Amerikában, a junk food hazájában?
A dutyfree-ben egy üveg whisky. Ha már elfelejtettünk pálinkát csomagolni. A minusz húszban jól fog esni.

Aztán beszállás a nagy gépbe. Bejött, amitől tartottam. Ferihegyen az offline checkint végző csajszi úgy ültetett le, hogy meg se kérdezte, hol szeretnénk ülni. (Annak viszont örültem, hogy nála már nem akadt el a folyamat.) Amikor megpróbáltam rátérni az üléstémára, közölte, hogy már túl is vagyunk az egészen.
– Hát, túl – néztem savanyúan. A seatguru szerint a gép legrosszabb üléseit kaptuk.
Aztán a gyakorlatban hulla jók lettek. Legutolsó sor, ahol szélen már csak kettő ülés van, azok is szellősen. Mögöttünk pedig táncparkett, ahová néha félrevonultunk borozgatni. (Előre kell menni a csajokhoz – ezt Barnára bíztuk – kérni tőlük egy marék bort, aztán hátul kinyújtózva, állva bandázni.) Igaz, turbulencia esetén a hátsó üléseken dobál a legjobban, volt is benne részünk, de nem volt veszélyes. Legalábbis annak nem, aki fiatalkorábban őskövület csuklós Ikaruszok végében gyakorolta a rodeózást.

Annak a bizonyos kék papírnak a kitöltése. Szélviharban. Miniszteri aláírás. Örültem, hogy egyáltalán a papírt eltaláltam. Majd lesz valahogy. A lényeg, hogy a vörösbor nem borult rá.
A repülőgépen szokás szerint borok, cukros, zsíros, szénhidrátos kaják. Sok.
Egyszer élünk.

Aztán simán átjöttünk a bevándorlási ellenőrzésen. Még csak nem is kérdeztek semmit. Pedig mennyit gyakoroltuk a koreográfiát, hogyan tagadjuk le a lányunk létezését.

Igen, mert habár hivatalosan van kint, de leginkább a szürke zónában, szóval jobb nem bolygatni a dolgot.

Dóra persze előtte mégiscsak elugrott New Yorkba, majd onnan jött Phoenix-be. Ott találkoztunk péntek este a repülőtéren. Pontosabban…

A csajszi gépe két órával később érkezett. Így átmentünk shuttle busszal az autókölcsönző épületbe, Barna onnan visszabuszozott a terminálba, összeszedni a leányzót.
Mi pedig elindítottuk az esti groteszket.

Autóbérlésnél RAV4 kategóriát választottam. Sok a böröndünk, kicsik sem vagyunk, terepen is fogunk autózni, jó választásnak tűnt. Nos, RAV4 éppen nem volt bent, de láttam Hyundai Tucsont, mely nekem az egyik titkos favoritom. Naná, hogy rögtön lecsaptam egyre. Kinyitottam az ajtaját. Mellbevágott az újautószag. 600 kilométer volt benne. Négykerék meghajtású. Csorgott a nyálam. Ez az.
Aztán elkezdtem pakolni a bőröndöket. Hmm. Jó kis Tetris-pálya volt. Végül valahogyan, de belepakoltam, úgy, hogy maradjon még hely egy nagy bőröndnek is.

Megérkezett Dóra. Egy gigászi bőrönddel.
Elsápadtam.
Kipakoltam mindent és csak Dóra bőröndjét próbáltam betenni. Nem fért be. Értsd úgy, hogy sehogyan sem tudtam úgy berakni, hogy le tudjam zárni a hátsó ajtót. Egy közepes méretű SUV autóba. Azannya.
Pokoli mázlink volt, hogy ekkor kezdtek beszállingózni a visszahozott autók. Sorra csaptunk le mindegyikre. Nissan. Mitsubishi. Jeep. Kia. A bőrönd mindegyiken kifogott. Aztán bejött egy RAV4. Nem is akármilyen, hanem XL, azaz meghosszabbított platójú. Na, abba végre belefért a bőrönd. Huh. Akkor ez lesz. Nem volt rossz gép, ráadásul ez is négykerekes.
Beültem. Beindítottam a motort. Kiírta a panelre, hogy valami nem fasza, karbantartás szükséges. Majdnem elsírtam magamat. Tanácstalanul bámultam a szélvédőre.
Ekkor érkezett be még egy RAV4 XL. Gyakorlatilag az egyik kocsiból vetődtem át a másikba, nem is érte a lábam a földet. Beindítottam. Ugyanaz. Karbantartás.
Na, ilyen nincs.
Dóra elment ügyintézőt vadászni. Este tízkor. A biztonság kedvéért fogtuk mind a két autót.
Megjött az ügyintéző csajszi. Beült az első autóba, nyomkodta a komputert. Semmi. Karbantartás.
Beült a másikba. Aztán azt addig nyomkodta, amíg eltűnt a felirat.
– Íme! – szállt ki mosolyogva.
– De… hát valami csak rossz volt – értetlenkedtem.
– Már nem – mosolygott a nő.
– De a kiírás…
– Már nincs ott. Jó a kocsi. Viheti.

Így kell gyorsan, hatékonyan autót szerelni.

Nem voltam nyugodt. De más esélyünk nem volt, ebben az autóban fértünk el egyedül. Több meg nem érkezett.

Jelzem, még ezzel is megküzdöttem, mire be tudtam pakolni mindent. És holnap úgy kezdünk, hogy elmegyünk a Walmartba és bevásárolunk 5 napra. Négy, jól megtermett embernek. Mert a kanyon szélén nincs igazán bolt, az aljáról már nem is beszélve. Hogy hová tesszük azt a tömérdek szatyrot, arról fogalmam sincs. A kesztyűtartóba vélhetően nem fognak beférni.

Akkor nézzük a mai tízpróbát:

  • Felkelni háromkor, a négyre rendelt taxival kiérni a repülőtérre. (Barna buliból jött, inkább le sem feküdt.)
  • Offline kibogozni a checkint és végigcsinálni, úgy, hogy jó üléseink legyenek. Ha véletlenül is, de jól sikerült.
  • Átmenni a szekuritin, felvinni a táskákat, bőröndöket. (Az enyémek pár centivel túlméretesek voltak.) Ja, a ferihegyi szeku megint alakított. Borzalmas.
  • Aztán a londoni szekuriti. Elméletileg ugyanaz a feladat, de nagyságrenddel kisebb stressz.
  • Phoenix-ben átmenni a bevándorlási hivatalon. (Ha kiderül, hogy Dóra már kint van, ráadásul szürkén, a mostani migránsellenes légkörben ez az egész simán nézhetett volna ki úgy a hivatal szempontjából, mint egy illegális családegyesítés.)
  • Felvenni az autót. Debitkártyával.
  • Megtalálni Dórát. (Négy terminál, köztük shuttle.)
  • Megtalálni a megfelelő méretű autót. Belepakolni mindent.
  • Az esti forgalomban, egy nyolcsávos sztrádán autózva megtalálni a szállást. Egy tankszerű, ismeretlen autóval. Automata váltó.
  • Becsekkolni a fogadóba. Éjfélkor. Debitkártyával.

Nem mondom, hogy nem volt ennél stresszesebb napom, de nem sok.

Mindenesetre bejött a vabank. Minden sikerült.
A szállásunk előtt volt egy kerti asztal, két székkel, kihúztunk még kettőt, kiültünk az enyhe, tavaszias éjszakába, elővettük az itthonról hozott hazai borokat – Dóra kedvenceit – na meg véletlenül volt nálunk egy üveg whisky is, hajnalig dumáltunk. Ami nagyon jó volt, csakhogy minden napra durván korai ébresztő van előírva. Ugyanis a legtöbb célponthoz rengeteget kell autózni, ahhoz meg korán kell elindulnunk.
Holnap (ma) konkrétan 400 kilométert utazunk, előtte nagybevásárlás, aztán útközben is megnéznénk ezt-azt. Erős nap lesz, pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy eljussunk A-ból B-be. Igaz, ott lesz közben Sedona a vörös vortex szikláival, az Oak Creek völgye és a 66-os út egyik darabja.
Lett volna más is, de azokat lehúztam.

1 Comment

  1. Nálunk van egy égő lámpa a műszerfalon olyan fél éve. Senki se tudja, mire való. Az autó nem esett szét miatta (még), de azért idegesítő.

    Viszont jó ötlet! Kiveszem az akut, és akkor biztosan kialszik! :D

Leave a Reply to CyberMacs Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading