A festő a koszos, szűk utcában sétált, amikor intett neki egy férfi. Fiatal férfi volt, majdhogynem még kamasz, halványbarna ballonkabátban és svájci sapkában. A festő bólintott és szétpakolta a felszerelését. Bekapcsolta a magnószerű készüléket.
– Akkor kezdjük – jegyezte meg a férfi felé – Idézd fel az érzést!
Az nekidőlt a falnak és behunyta a szemét. A festő egy ideig felfelé nézett, koncentrált, majd vadul festeni kezdett, miközben dúdolgatott. Tengerparti képet festett, néhány korhadt halászcsónakkal a parton. Amikor végzett, a palettán minden festékbe alaposan belemártotta a legvastagabb ecsetét, egy kicsit meglóbálta, majd nagy lendülettel a magasba rántotta, úgy, hogy az összes festék felrepült róla a levegőbe. Az esőként visszahulló festékből egy pillanatra egy nő alakja formálódott ki.
A férfira pislantott.
– Igen, ő az – bólintott a férfi.
– Akkor sok szerencsét – válaszolta a festő, miközben kikapcsolta a magnót.
A ballonkabátos srác boldogan elsietett a képpel, a festő pedig szótlanul meredt egy vászondarabkára. A festmény sarka a kezében maradt: egy, a parton vergődő halat ábrázolt.
A fellelkesült férfi besietett egy házba, felment a lépcsőn. Becsöngetett egy lakásba. A lány nyitott ajtót. Egymásra mosolyogtak. A férfi átadta a képet. A lány egy ideig gyönyörködve nézte, majd elszomorodott és visszadta a képet. Szótlanul becsukta az ajtót. A férfi sokáig állt némán az ajtó előtt, majd lehajtotta a fejét és elindult lefelé.
A festő egy ideig álldogált az utcán, utána zavartan megrázta a fejét és folytatta az útját. Időnként elő-elővette a vászondarabkát. A hal nagyon vergődött.
Este nehezen aludt el. Végül fogta a festménydarabkát és felszúrta az ágyával szemben. Ettől nyugodtabb lett, de az álom még mindig elkerülte. Aztán hajnalban, amikor már a pékek lármázása sürgette felkelni a napot és elkezdtek dudálni az első autók, ekkor jött csak álom a szemére.
Reggel első pillantása a festménydarabkára esett. Újra elkapta egy fura érzés. Meghallgatta magnóján a felvételt. Nem, ez nem neki szólt. De… volt valami ismeretlen, bizsergető felhangja az egésznek. Olyan, amilyent eddig soha nem tapasztalt. Vergődik a hal? Nem szokványos, semmiképpen nem az.
Innentől minden reggele azzal kezdődött, hogy alaposan megnézte azt a halat. Végül, maga sem értette miért, de elsírta magát.
Meg kell találnia azt a lányt. Itt valami van.
Járta a várost. Ahogy szokta. Hiszen az volt a dolga, hogy egyedi tehetségével rögzítse mások érzelmeit és valami kézzelfogható módon oda is adja nekik. Hol festményként, hol zeneként.
Aztán egy parkban, a szökőkút előtt összetalálkoztak. A festő szó nélkül átnyújtotta a vászondarabot. A lány elmosolyodott és csókot lehelt rá.
– Tudja, minden nap megfordulok ebben a parkban. Csak idő kérdése volt, mikor találkozunk.
– Nem, nem tudtam. Csak reméltem.
Egymásra néztek. A férfi közelebb húzódott. Aztán átölelte a lányt, aki csak mosolygott. Megcsókolta. Egy örökkévalóságig tartott.
– Vegye elő azt a csodálatos masinériáját! – javasolta a lány, amikor kibontakoztak az ölelésből.
A festő kirakta a felszerelését, majd elindította a magnetofont. Gyors, ügyes kezekkel festett két képet, miközben vidáman dudorászott. Mind a két képen egy-egy halászcsónak lebegett a nyílt tengeren, de már nem korhadtan, hanem teljesen épen. Mindkettőben egy-egy ráncos arcú halász mosolygott elégedetten, a felkelő nappal egyetemben.
Elégedetten dőlt hátra.
Majd mindketten fogták a festményüket, egymásra néztek, hosszan, aztán a lány bólintott, a festő is bólintott… és elfordultak egymástól. És elmentek.
Mindketten pontosan tudták, hogy ezt a gyönyörűséges érzést csak így tudják megőrizni az örökkévalóságig.
Recent Comments