Month: November 2018

Kerékpárbarát?

Most vagy mindenki hülye és én vagyok egyedül villamos, vagy nem értem.

Poroszló tulajdonképpen egy családi bringás paradicsom kapuja…

Poroszló polgármestere, Bornemisza János megerősítette, amit korábban a kormánybiztos is elmondott: „Két év alatt két és félszeresére nőtt a kerékpáros forgalom a Tisza-tónál a fejlesztéseknek köszönhetően.

A polgármester a Közútkezelőnek is megköszönte, hogy rendezett állapotok vannak az utak mentén, kérés nélkül elvégzik a dolgukat.

– Link –

Szoktunk lejárni, nem csak kajakkal, de bringával is. A Tisza-tó körbe a gáton(!), az remek, tényleg rendben van, illetve lesz. De a környező falvak – beleértve Poroszlót is – egyszerűen katasztrofálisak. Mindenhol ugyanaz a sudribunkó, mucsai hozzáállás: letiltjuk a kerékpárt az útról, a hepehupás, kátyús, szűk járdát meg kinevezzük kerékpárútnak, aztán hagy szopjon a paraszt, ha már nem telik neki autóra. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis ezzel a húzással gyakorlatilag kitiltották a faluból a túracuccal megpakolt bringákat, hiszen az úton nem mehetnek, a járdán meg nem tudnak. (Nem mintha egy országútival rá lehetne menni azokra a járdákra.) Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ott van egy remek kerékpáros körút, aztán mellette meg ilyen rövidlátó, kerékpárellenes szemlélettel szeretnének bringásturizmust fejleszteni. Normális?

PS.
Egri lévén elég jól ismerem a noszvaji utat. Járkáltam arra fiatalkoromban. A Komár mopedem például nem jött föl az emelkedőn, a végén tolnom kellett. Én már eljutottam oda, hogy bringásként nem zavar különösebben egy 200 méter szintkülönbségű emelkedő, de a bringatúrázók nagy része, különösen egy megpakolt bringával, valószínűleg nem így vélekedik. Különösen akkor nem, amikor van egy tükörsima alternatív útvonal (33-2501), végig Egerig. Igaz, ezen a vonalon az összes faluból a jó öreg járdáratereléssel kitiltották a kerékpáros forgalmat. Elég áldatlan helyzet. Ehhez képest értékeld, mekkora politikai bravúr ezt az áldatlan helyzetet sikertörténetként, régiófejlesztésként előadni. Gratulálok, Máriusz.

Nem hiába vágták

Hát, csak kibújt a szög a zsákból. Aki itt él az erdő mellett, az már évek óta tapasztalja, hogy a Pilisi Erdőgazdaság nevű NER maffiacég egyre intenzívebben termeli ki a fát. Voltak is pletykák, hogy épül ide aszfaltozott út, lakópark, vidámpark, meg a fene tudja mi. De eddig nem volt semmi konkrétum.

Eddig.

Érdemes elolvasni Petrovai László mai írását. Hogy mi folyik az önkormányzatnál. Hogy nem véletlenül volt tavaly az a nagy irtás a Gloriett lakótelep mellett. Ezek a rövidtávon gondolkodó, lelkiismeretlen gengszterek sunyi módon próbálják továbbvinni a lakótelepet a kivágott erdő helyére. Az erdőgazdaság meg asszisztál hozzá. Akiknek pont az lenne a dolguk, hogy az erdőt védjék. De ebben a mostani rendszerben már közhely, hogy senki nem azt csinálja, ami a dolga lenne, az egyedüli cél a gyors és intenzív harácsolás.

Egyéniség

Meg fogsz halni.
Nem akarom bővebben kifejteni (egyszer úgyis ki fogom), de egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy az anyag egy bizonyos komplexitás felett képes öntudatra ébredni, azaz elhatárolni magát a külvilágtól. Ez lesz az Én. És ahogy egy idő után elfárad az anyag, a bonyolultsága lecsökken ezen szint alá. Ezt nevezzük halálnak, hiszen innentől nem tudunk magunkról. Az anyag, amelyből voltunk, végtelenül leegyszerűsödik és ehhez hasonlóan tűnik el az egyéniségünk is. Az, melyet évtizedeken keresztül olyan gondosan építgettünk.

Ettől függetlenül Isten valószínűleg létezik. Hogy mennyire lehet komplex az anyag, arról fogalmunk sincs. Simán létezhet olyan élőlény, melynek egy bolygó csak az egyik sejtje. Sejtek pedig, ahogy tapasztaljuk, születnek és pusztulnak. Igazából észre sem vesszük. Igazából észre sem veszi.

Érdekes módon ebből a nézőpontból a vallások hasznosak. (Meg a szekták és a hadsereg is. Hmm, jó kis társaság.) Ezek abba az irányba visznek, hogy minél erősebben higyjél, a tökéletesség pedig az, amikor feladod az egyéniségedet és csak egyszerű építőkocka leszel.
Így amikor meghalsz, már nem annyira fájó a veszteség számodra: hiszen az egyéniségedet valójában már sokkal korábban elvesztetted – kimosta belőled az erős hit vagy akarat.

Új bringa jól(?) teper

TLDR: Tesztelem az új bringát. Meglepődtem.

Nos, túl vagyok néhány tesztkörön.

Hááát…

Inkább leírom. Nekem is jól fog jönni egy összefoglalás.

Ami rögtön, az első pillanatban feltűnt, az az, hogy nagyon szoros a kormánycsapágy. A régi bringánál megszoktam, hogy nagy sebesség mellett is könnyű vele cikázni, abszolút uralom a gépet. Nos, ezzel nem. Nehézkesen fordul, nem tudom jól adagolni a kormánymozdulatokat.

Felírtam a cetlire: a kormány szorosságán enyhíteni. (Az első 200 kilométer után minden bringát vissza szoktak vinni finomhangolásra. Ennyi kell, hogy beálljanak az alkatrészek.)

Aztán az első, enyhe próbakörön a váltó sem tetszett. Tudom, még nem állt be, de valahogy egy 105-östől nem ezt vártam. Az alsó három sebesség (azaz átvitelben a három legerősebb) visszafelé irányban akadozik. Elég kellemetlen, mert ekkor megy az ember a leggyorsabban, nem mindig ér rá a váltásra figyelni.
Ez is ment a cetlire.

Az ülés bizony kemény. Nem csak úgy általában, hanem még nekem is. Ahogy egy gitárosnak egy idő után eldurvul, megvastagodik a bőre az ujjain, a sok-sok évnyi országútizás során úgy vastagodott meg az én bőröm is… hát ott. De ez az ülés valami embertelen. Az első két napot még végigtoltam rajta, de éreztem, hogy hosszabb távon ez nem lesz jó. Nyilván lehet kapni egy fokkal puhább, de azért pengeszerű ülést. Nyilván. Csak nem erre a bringára. Valami eszetlen módon a nyeregszár végén nem billenthető a nyereg. Azaz nem rakható rá akármilyen ülés (hiszen ezeknél nem foglalkoznak a dőlésszöggel, azt majd úgyis a rögzítésnél állítják be), csak az eredeti Decathlonos. Az a brutál kemény. Az ugyanis gyárilag meg van döntve egy kicsit.
Na most, amit tudni kell, hogy nincs két egyforma segg. Az egyik legkényesebb beállítás egy országútin a kényelmes üléspozíció. Jelenleg két választási lehetőség adódik: elfogadni az állíthatatlan Decathlon változatot, vagy nyergestől, nyeregszárastól cserélni az egészet.
Nekem valahol mázlim volt, mert az állíthatatlan változat pont megfelelt. Kényelmesen ültem rajta. Eltekintve az acélkemény üléstől. Melyet nem lehet cserélni.
A vége az lett, hogy vettem egy szivacsbetétes alsónadrágot. Szokni kell, hogy olyan, mintha állandóan be lennék szarva, de menni fog.

Más bajom nincs.

Utólagos megjegyzés: bakker, a szoros kormány nem bug, hanem feature. Az történt, hogy álló helyzetben elkezdtem nagyon lassan fordítani. Könnyen fordult. Nagyon könnyen. Már kezdtem örülni, hogy megjavult, amikor 30 foknál egy jól érezhető kattanással megállt. Azaz gyárilag bele van tervezve, hogy egy bizonyos szögnél enyhén rögzüljön. Kicsivel kell csak több erő és kikattan. Majd 60 foknál ugyanez. Meg 90-nél is. Nyilván 0 fokban is. És mindkét irányban.
Azaz nem lehet enyhíteni rajta. Meg kell szokni. Így tervezték. Hogy miért, azt ne kérdezd. Úgy saccolom, a stabilabb tartás, a kevesebb szitálás miatt, de ez csak tipp.

PS. Mert a tesztek azért mennek közben. Ez nem is rossz! A legfontosabb momentum az, hogy ez a rögzítés mereven egyenesben tartja a kormányt. Ami egyenes sprintnél elképesztően jó. Egyre többet fogok le a koskormány aljára, melyet régebben – pont a szitálás miatt – nem csináltam.

Szombaton – nem a mostanin, egy régebbin – gondoltam, jól meghajtom. Nézzük, mennyivel gyorsabb. Hiszen ezért vettem.

Van egy kábé 25 kilométeres tesztköröm, nagyjából egy óra. Nyáron egy csomószor megtettem. Lássuk, mennyire megyek az új géppel.
Semennyire.
Valami olyan béna kört mentem, hogy nem hittem a szememnek. Ráadásul hullafáradtan estem be a lakásba.
Mi van itt?

Hogy értsd, mesélek. 2017 nyarán értem el ezen a körön a 25 km/h-s átlagot. Nagyon boldog voltam. Őszre már 25,7, azaz közeledtem a 26 felé.

Ha keveselnéd. (Mert ezek azért nem világraszóló értékek, tisztában vagyok vele.) Egyrészt tisztán városban megyek, van négy vasúti sorompó, egy csomó forgalmas, lámpás kereszteződés, néhány nem lámpás, de azért elég zűrös, ráadásul a sprint szakaszokon buszok is járnak, melyek a reggeli forgalomban nehezen előzhetők. Másrészt nem használok semmilyen SPD pedált. Ismerem az összes mellette szóló érvet, viszont Pesten már többször is az mentett meg, hogy mindenestől bevetődtem az árokba. És ha lehet választani, akkor inkább élni akarok, mint gyors lenni.

Aztán jött fél év kihagyás, télen nem sprintelünk. 2018-ban azt terveztem, hogy abban az évben meglesz a 26. Ehhez képest tavasszal, amikor először elővettem a bringát, odatettem egy 25-ös átlagot. Fél év pihenés után. Igaz, tíz kilóval könnyebben. A 26 már májusban meglett. Nyáron pedig kétszer a 28 is.

Valami ilyesmit vártam az új bringától is. Különösen, hogy tényleg kifáradtam.
Tudod, mennyi lett? 25,6. Annyi, mint tavasszal, amikor szezon előtt, tíz kilóval nehezebben mentem egyet. Most meg szezon vége van, amikor leginkább formában vagyok.

Nem értettem. Jó, magyarázkodni persze lehet. Eső után volt, a csúszós úton nem mertem annyira tolni, különösen nem egy szokatlan bringával, különösen nem a szorulós kormányával. Közepes szél is fújt. Volt egy nagyon saras rész, ahol le kellett szállnom és tolnom. De ettől még a sprinteken repült a gép, a többin meg úgy éreztem, nem megyek lassan.

Ellenpróba. Még itt van a régi. Következő nap az időjárás kegyes volt, pontosan ugyanúgy volt vacak, mint az előző teszten. Azaz megint eső után mentem, megint erős szélben. Csak a régi bringával. Melyet már pusztán a gondolatommal is képes vagyok irányítani. Ráadásul ugyanakkor indultam, így a forgalom is ugyanakkora volt és ugyanúgy nem kaptam egy helyen sem sorompót. (Nem mintha sokat szoktam volna álldogálni előttük.)
Mit saccolsz?
10 másodperccel mentem rosszabb időt. Egy órányi edzésen a 10 másodperc az semmi.

Ráadásul a bringa is megjavult. Simán le tudtam váltani a legerősebb fokozatba. Nem csak úgy, véletlenül, hanem akárhányszor csak akartam. Ha ezt tudta volna korábban, nem cseréltem volna le.
Nej azzal magyarázta, hogy a régi bringa megijedt. Napok óta ott áll mellette egy új, csilivili, erőtől duzzadó kerékpár. Félt, hogy ki lesz dobva. És összeszedte magát.
Az én magyarázatom prózaibb. Utoljára augusztusban sprintelgettem, 30 fokos melegben. Most meg 15 fok van. A fémnek meg hőtágulása. Valószínűleg nem kell sok neki, de az a pár tizedmilliméter is számíthat. Nyáron nem veszi be. Hidegben meg igen.

De ez még nem magyarázza az időeredményeket. Különösen azt nem, hogy a régi bringával sokkal kevesebb erőfeszítéssel, alacsonyabb pulzussal értem el ugyanazt a – meglehetősen vacak – eredményt.

Következő nap újabb teszt. Az időjárás megint kegyes volt, most nem esett az eső, de egyébként minden körülmény pontosan ugyanolyan volt. Az új bringával mentem és igyekeztem ésszel hajtani. 27 km/h lett az átlag. Ami egészen elfogadható eredmény. És messze a legkevesebb erőfeszítéssel.

Mi következik ebből?

  • A vizes út igenis számít. Különösen a reggeli forgalomban.
  • Az erősebb áttétel nem feltétlenül és legfőképpen nem automatikusan jelent jobb köridőt, még ugyanannál az embernél sem.

Ez utóbbit érdemes jobban is kifejteni. Mint írtam, nyáron kétszer is megvolt a 28-as átlag és éreztem, hogy ha meggebedek, sem tudok jobbat menni. Egyszerűen nem bírom gyorsabban forgatni a lábamat, magasabb áttételem meg már nem volt. Azaz kinőttem a bringát. Ez tény.
A magasabb áttételt viszont meg kell tanulni kezelni. Az, hogy mindenhol eggyel magasabb fokozatban megyek, az egy naív elképzelés és nem működik. Az, hogy a sprint szakaszokban mindenhol a legerősebb fokozatban megyek, mert az a leggyorsabb, megint marhaság. Az első tesztből is látszott, hogy semennyi időt nem nyertem vele, viszont hullafáradtan estem haza.

Gondolj bele. Van két kerékpáros. Mindketten 5 kilométeres távot mennek. Az egyik sík terepen, a másik dimbes-domboson. A kezdő és végső szint mindkettőnél ugyanaz. A sík terepen, egyenletes tempóval tekerő fog hamarabb beérni, mert a lejtőkön nem lehet behozni az emelkedők időveszteségét, nem lehet kipihenni az emelkedők plusz erőfeszítéseit.
Az én esetemben meg csak emelkedők vannak, lejtők nem. Hiszen egy sprintszakaszon a magas fokozat emelkedőnek felel meg, az alacsonyabb fokozat később meg nem ad plusz lendületet. Emiatt lehetett az, hogy mind a két bringával, más-más stratégiával, de ugyanaz az idő jött ki. Csak éppen az egyiknél sokkal jobban elfáradtam.

Akkor most mi van?

Semmi. Minden oké.

Az előző bringában már nem volt fejlődési lehetőség. Az újban meg van. Sokat kell bringáznom és előbb-utóbb az erősebb fokozatok sem fognak annyira fárasztani.

Illetve itt van egy plusz lehetőség, ami a másik bringánál nem volt meg. Én döntöm el, hogy egy edzés kardió lesz, vagy HIIT, azaz jó magyarosan intervallum. Ha alacsonyabb áttétellel tolom végig, akkor kevesebb erőfeszítéssel, meglehetősen gyorsan teljesítem a távot. Ha magasabb áttétellel, erős sprintekkel tekerek, a sprintek között pihenő tempóban, akkor összességében jobban ki fogok fáradni, az időm sem lesz túl jó, de ember, ez ekkor már egy intervallum edzés, mely sokkal praktikusabb – legalábbis nekem – mint egy kardió. A lényeg, hogy variálhatok és én döntök.

Még egy utolsó gondolat. Valamikor nagyon régen füstölögtem itt a bringás powermeterekkel kapcsolatban. Hogy pokoli drágák. Meg nem is igazán értem, mire jók. (Azon kívül, hogy jó lett volna bringázásnál is vo2max-ot mérni. De ezt már kinőttem. Leszarom a Garmin mutatóit.) Illetve akkor írtam egy PowerTap nevű cuccról, mely tizedannyiba kerül és valami hétpecsétes üzleti titok jellegű algoritmussal pulzusból számol energiát. Azt is megemlítettem, hogy a profik számára ez inkább röhejes, de amatőröknek jó. Szóval irkáltam ilyesmikről, de nem igazán értettem úgy en-bloc az egészet.
Most, a saját tesztjeimen értettem meg.

Képzeld el, hogy kerékpárversenyző vagy. Nagyon fontos, hogy eltaláld az optimumot az áttételek és az erőnléted viszonyában. Túl nagy áttétellel eleinte jobban mész, de ha kifáradsz, akkor visszaesel. Alacsony áttétellel valamivel jobb időd lesz, de nincs annál bosszantóbb, mint úgy beesni a célba, hogy azt érzed, maradt még benned. A powermeter viszont folyamatosan mutatja, hogy mi mennyi energiába került, te pedig nagyjából tisztában vagy vele, hogy mennyi energia van benned. Azaz pontosan be tudod osztani úgy az erődet, hogy a célban fogyjon el.
Azért így nézve már megéri azt a többszázezer forintot. Nem nekem. Egy versenyzőnek.
Egyben magyarázza azt is, hogy miért röhögik ki a profik a PowerTap cuccot. Az ugyanis a pillanatnyi értékek tekintetében a valóság közelében sincs. Értelmezhetetlen hülyeségeket mutat. Amire egyedül használható, az az, hogy az edzés végén, amikor integrál, akkor egészen jól eltalálja, mennyi energiába került a konkrét edzés. Egy amatőrnek ez bőven elég. (Nekem is jó lenne, hogy kikisérletezzem a jó stratégiákat az új bringával. Bár erre lehet, hogy elég lesz a Strava saccolása is.) De egy versenyzőnek mindez értéktelen. Neki ott, prompt kell az adat.

Nos, akkor a hosszú írás végére a verdikt: megérte-e lecserélni a bringát? Naná, hogy. A régivel nem tudtam variálni semmit, a maximumon mentem. Az újnál viszont variációk komoly sora nyílt meg. Olyan területen keresgélhetem az optimumot, amelyről eddig semmit sem tudtam. Jó lesz.

PS1.
Pedig olyan remek, optimista befejezése lett az írásnak. Csakhogy azóta tovább teszteltem.
Nos, a helyzet az, hogy nem az erőnlét lesz a plafon, amely megállít. Hanem a térdem.
Van egy másik edzőköröm, egy 52 kilométeres kör. Itt már lehet nyomni, a kör nagy része városon kívül van. Az első felében nagyon jól ment, szép volt a részeredmény is. Fáradtnak sem éreztem magamat.
Aztán Üllőnél megfájdult a térdem. Már csak ahhoz is, hogy hazaérjek, elég durván vissza kellett vennem az áttételből.
A francba.
Úgy toltam be a lakásba a bringát, hogy semmi fáradtságot nem éreztem. Mitől is lett volna? Üllőtől már csak utaztam.

Ha az erőnléten kellett volna fejlesztenem, az még ment volna. De a porc, az nem nő vissza.

A jó hír, hogy most örülök csak annak, hogy ezt a bicajt vettem meg. Mert ezen az áron bőven megérte egy egyszerű vérfrissítés is. De gondold el, hogy veszek félmilláért egy szuper bringát és annál derül ki, hogy nem tudom kihasználni a térdem miatt.
Instant kardbadőlés.

PS2.
Eh, tudom, némileg álságos ez az egész. Vannak egykori évfolyamtársaim, akik már nem élnek: elvitte őket a szívük, vagy a rák. Vannak súlyosan beteg évfolyamtársaim is. Én meg – aki aztán mindenhogy élt, de semmiképpen sem egészségesen – 54,5 évesen itt siránkozok azon, hogy nem tudok továbbfejlődni a 28 km/h átlagról.
Csak hát olyan szép álom volt… és úgy nézett ki, működik is. Hogy rám nem érvényesek a szabályok. Hogy én képes vagyok szembepisilni a széllel.

Na mindegy, örüljünk annak, ami van. Az se kevés.

PS3.
Azóta megvolt a bejáratás és a szervízben az utóállítás. Tökéletes lett. Imádom. Alig várom, hogy legyen időm egy-egy nagyobb tekerésre. Ha úgy tekintek rá, hogy frissítettem _a hobbi_ országúti bringámat egy sokkal jobbra, akkor ezen az áron kimagaslóan jó vétel volt. Versenyezni meg nem akarok, bőven elég az is, hogy jó tempóban mehetek nagy köröket. Nem is értem magamat, miért hajszoltam annyira az időeredményeket.

Tesztkörök