Istenek Ösvénye
2018.10.21; vasárnap
Istenem, milyen lenne, ha egyszer, csak egyszer nem kellene csapágyasra hajtani az agyamat egy túra előtt!
Mi lenne? Fizetett túrára kell menni, ott mindent megszerveznek helyettem.
Nos, a komplikációk. Terveztem egy túrát. Nem is akármilyent. A Sorrentói-félsziget, amellett, hogy gyönyörű, még igazi hegyjárós turistaparadicsom is, tele hangulatos hegyi utakkal. Ezek közül is kiemelkedik az ún. Istenek Ösvénye. Gyakorlatilag egy elképesztően kitett, sziklák szélén, mély szakadékok mentén húzódó útvonal. Nocellét köti össze Bomeránóval. Olyan 5-6 kilométer, meglehetősen hullámzó, összességében 5-600 méternyi szintkülönbség. A mélységben pedig települések, na meg a hatalmas, mélykék tenger. A legtöbb turista úgy teszi meg a távot, hogy busszal felutaznak Bomeránóba (fúj), majd onnan lesétálnak Nocellébe, vagy Positanóba és hazabuszoznak. Ezen az útvonalon rengetegen járnak, legnagyobb fájdalmunkra rengeteg az erre a terepre alkalmatlan, vezetett turistacsoport is.
Mi erre a túrára építkeztünk, de jelentősen megfejeltük. Positanóból, azaz 0 szintről indultunk, az Amalfi öböl partján tepertünk fel Nocelle falucskáig, onnan pedig le-föl hullámzásokkal Bomeránóba, majd nagyjából ugyanezen az útvonalon vissza. Így kábé 15 kilométernyi táv lett, 910 méter szinttel.
Eredetileg úgy terveztem, hogy hétfőn megyünk. Positano megközelítése nem egyszerű, Nápolyból el kell menni a helyi HÉV-vel (Circumvezuviana) a sorrentói végállomásra, onnan átszállni buszra és azzal Positanóig. A vasút 70 perc, a busz 30-35, na meg az átszállások, gyaloglások, aztán délután ugyanez vissza. Figyelembe véve az olaszok pontosságát, meg a vasárnapi, megkurtított menetrendeket, logikus döntés volt a hétfő.
Ekkor lépett színre az időjárás. A meteorológia közölte, hogy mind a két nap szar időnk lesz. Hétfőn nagyon, vasárnap csak közepesen. Aha. A szokásos tempó.
Szombat estig kivártunk, hátha változik valami.
Nem változott.
Azt igérte a levelibéka, hogy vasárnap felhős, néha napos idő lesz, délután hatkor nekiáll esni. Kedd reggelig nem is hagyja abba. Hétfőn rongyosra áztatja a várost. Nagy lehülés.
Fogós probléma. Mert oké, hogy vasárnap nagyon korán kelünk, kirohanunk, jó esetben nem is ázunk el, de mit érünk vele, ha a hegyek felhőbe borulnak és nem látunk semmit? De ezt csak ott, a helyszínen fogjuk meglátni. Ugyan túrtam ki Positano webkamerát, olyat, amelyen látszik a hegy, de amikor indulunk, akkor még sötét lesz, nem látunk semmit a kamerán.
Nagyon nem szívesen tettem volna le a túráról. Aztán beugrott a B terv. Elindulunk borzasztó korán. Sétálunk egy órát Sorrentóban, mert még nem jártunk ott és állítólag megéri. Majd úgynevezett napijegyet veszünk a Sorrentó – Amalfi vonalra: ezzel 24 órán belül annyit utazhatunk a két város között, amennyit csak akarunk. Azaz ha leszállunk Positanóban és felhőben lesz a hegy, a következő busszal továbbmegyünk Amalfiba és ott csavargunk. Ha visszafelé eltűnnek a felhők, akkor átgondoljuk a dolgot. (Lehet, hogy meg tudjuk csinálni a túrát, de a végén tutira elázunk.) Ha meg visszafelé is felhők lesznek, akkor legfeljebb láttuk Amalfit. Legfeljebb. Az se semmi.
Még a ruhát kellett végiggondolnunk. Úgy döntöttem, hogy lapot húzok 19-re, nem viszek dzsekit. Meredek, kitett túra lesz, a fene sem akar cipekedni. Mi lehet a legrosszabb? Rongyosra ázok. Kibírom. Jobb, mint dögmelegben, vastag dzsekivel a derekam körül hegyet mászni.
Nej nem volt ilyen bátor, hozott.
Szóval ezért fejeztem be úgy az előző írást. Hajnali 4.30-kor keltünk, 6.10-kor indult a vonat a Garibaldi térről, 7.20-kor Sorrentóban voltunk. Egy óra séta, halottat is felébresztő olasz kávéval.
9-kor már Positanóban vizsgálgattuk a hegyet. Tökéletes volt. Tökéletesen felhőmentes. Fájó szívvel kihagytuk a várost. Fájó szívvel, mert bőven megérdemelte volna. De az időjárás nagy úr. Abban maradtunk, hogy ha visszaérünk hat előtt, akkor majd megnézzük. Aha.
A túraútvonal úgy néz ki, hogy Positanó felső részéről el lehet tekeregni egy hosszú, kanyargós útvonalon Nocelléig, de aki igazán kemény, az Positano-alsón száll le, sétál kábé két kilométert a tengerparti úton, majd egy nagyon combos lépcsősoron teper fel Nocellébe.
Mi ezt választottuk.
Nos, már a tengerparti út sem volt csúnya, de az élvezetéből sokat visszavett, hogy az út nagyon szűk, ellenben nagyon forgalmas. Láttunk balesetet is, egy mikrobusz fordult volna ki az útra, nem vett észre egy erőből felfelé teperő országúti bringást, akit végül nekilökött a szemközti kőfalnak. A bringás ügyes volt, nem esett el, káromkodott, rázta az öklét, majd ment tovább. Nálunk biztosan vehemensebb jelenet lett volna belőle. És még az olaszokat mondják balhésoknak.
Akkor a lépcső. Mentünk felfelé. Aztán még mindig mentünk felfelé. Majd továbbra is mentünk felfelé. És ekkor jártunk nagyjából a harmadánál. Pedig ekkor már nem hittem volna, hogy a világon létezik ennyi lépcső. Az utolsó harmadot valami önkivületben nyomtam le.
– Dhe jó lehet errefelé lhépcsőkészítőnek lhenni – szuszogtam.
Ami viszont lelkesített, az az egyre fenségesebb kilátás volt.
Aztán egyszer csak nagyon furcsa változás állt be: kiegyenesedett a talaj. Terasz. Nocellében, a templom melletti teraszon kiképeztek egy kilátót. De nem ez volt a lényeg: volt büfé és nyilvános vécé. Mindkettőre égető szükségem volt.
A büfés csaj mondjuk nem volt egy Villám Vilma, kábé tíz perccel Nej előtt értem fel, egy ember volt előttem, mégis pont akkor kaptam meg a sörömet, amikor a leányzó felért. Meglehetősen látványos volt, ahogy a lépcsőmászástól zavaros szemekkel még csak kezdte volna felfogni, hogy vége, hogy terasz, én pedig megfordultam a pultnál és a kezébe nyomtam egy hideg sört. Mennyország.
Összességében 2 kilométer hosszú volt a lépcső, 310 méter szintkülönbséggel. Tűző napon.
Kifújtuk magunkat. Gyerünk, nézzük meg, merre barangolnak azok a punnyadt istenek.
Hát, istennel nem annyira találkoztunk, turistacsoporttal, nagycsaládokkal annál inkább. Az út könnyített változatát – melyet az írás elején részleteztem – tényleg boldog-boldogtalan járja. Apró gyerekes családok. Sokszor a picit már a vállán vitte az apja. 50-100 fős csoportok. Nem egy, sok. Valahogyan ráveszik őket, beleugranak és… hát, tényleg nem akarok bántani senkit, mert méltányolom az elszántságukat, de rettenetesen szerencsétlenkednek. A terep ugyanis nem könnyű, szűk, sziklás, köves, extrém módon kitett, egy bizonytalankodó csoport akár negyedórára is lezárhat egy-egy szűkületet, kanyart, kaptatót. Mi viszont tepertünk volna, hiszen a délutáni eső előtt oda-vissza meg akartuk csinálni a túrát. Én még csak elvoltam, ha kellett, felmásztam a sziklafalra és úgy kerültem meg a dugót, de Nej szinte végig dühöngött.
Ja, mert egy aprósággal nem kalkuláltam. Hétfőre terveztem a túrát. Amikor rajtunk kívül nem lett volna senki. Aztán az időjárás miatt átkerültünk vasárnapra. Amikor óriási tömeg volt. Különösen, mert az olaszok sem hülyék, ők is tudták, hogy sokáig ez az utolsó esély egy napos vasárnapra.
A következő képek mindegyikén látszódik az ösvény, látszódnak emberek. De nem mindig láthatók jól. Próbáld megkeresni, mind az utat, mind az embereket. Ijesztő lesz. Vedd figyelembe, hogy 5-600 méternyi szakadék volt közvetlenül mellettünk.
Jött egy pont, ahol az út kettévált: egy felső és egy alsó útra. Ezt pont az olyan oda-vissza túrázó embereknek találták ki, mint mi. Kapásból a felső útvonalat választottuk. Arra jelentősen kevesebb ember járt.
Még néhány kedvenc kép.
A két út nagyjából a hajrá szakaszban egyesült újra. Rossz sejtéseim voltak.
– Te nézd már, nem azok a házak ott lent Bomerano?
– Jézusom.
– Hát, szerintem is. Ha az a túra vége, hogy most lemegyünk 1-200 méter szintet, csak azért, hogy visszajöjjünk, nem biztos, hogy megéri.
– Akkor mi legyen?
– Előremegyek, szétnézek.
Visszajöttem.
– Nos?
– Nem látok semmit. De ez nem biztos, hogy baj.
– Mert?
– Mivel nem látok sem ösvényt, sem csoportokat, valószínűleg nem arra megy az út.
– Akkor mi legyen?
– Menjünk. Lehet, hogy soha az életben nem jutunk el még egyszer ide. Nehogy már visszaforduljunk.
Jól döntöttünk. Az út nem hogy lefelé vitt volna a völgybe, hanem feltekeredett a sziklák mentén, majd miután megkerültünk egy nagyobb példányt, feltűnt a bomeránói parkoló.
– Hoppá. Megcsináltuk.
– Nagyon jó. Büfé lesz?
– Otthon megnéztem Streetview-val, láttam kocsmákat.
– Akkor mire várunk?
Nos, nem jött össze. Mint kiderült, a parkoló még nem a falu. Kábé két kilométert kellett volna tovább mennünk, aszfaltozott műúton, olyan semmilyen környezetben. Nem kértünk belőle. A parkolóban meg nem volt büfé. Igazából semmi sem volt, csak autók.
– Akkor nekünk itt vége az Istenek Útjának.
– Oké. Együnk valamit.
Beültünk egy sziklafal mellé, az árnyékba. Pokolian sütött a nap. Vizünk, az nem volt.
Nej elővette a szendvicseket. Megettem az elsőt.
– A másik is ilyen? – érdeklődtem nem túl nagy lelkesedéssel.
– Igen. Miért, mi a baj?
– Kifli, vaj, zeller. Jól sejtem?
– Jól.
– Aha.
Rágcsáltunk.
– De most komolyan, van valami baj? – érdeklődött.
– Tudod, amikor az elsőt kezdtem enni, azt hittem, csak rossz oldalon haraptam bele. Majd csak lesz benne valami ehető is. A közepénél azt hittem, ritka balszerencsés vagyok. A végénél viszont már komolyan elkezdtem gyanakodni.
– Mégis, mit vártál?
– Hát, pédául a hűtőnk tele van pekorinó sajttal. Valahogy folyamatosan azt vártam, hogy feltűnik a szendvicsben a pekorinó íz.
– Hmm. Most, hogy mondod, tényleg rakhattam volna bele sajtot.
– Nem baj, így is finom.
– Azért ezt még gyakorold tükör előtt.
Megkajáltunk. Felálltunk.
Ekkor jött a döbbenet.
Igen, gps. Már megint. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy leállítsa a mérést, hiszen nem voltunk zárt térben. Viszont az a nyomorult sziklafal úgy beárnyékolta a készülékeket, hogy egytől-egyik mindegyik meghülyült. A Garmin órám szerint konkrétan két kilométert ugráltunk evés közben a környéken, szikláról mélységbe, mélységből sziklára. Annyira elcseszte a track-et, hogy gyakorlatilag kidobtam. Nej órája látszólag jobban viselte, de a végén kiderült, hogy az is nagyon félremért. A valós megtett távolság olyan 15-16 kilométer lehetett, az ő órája 12 kilométert mért. Ez is kuka. A legjobban még a túragps vészelte át a helyzetet, ennél 14,5 kilométer lett a vége, de mint majd később látható lesz, ez is felugrott egy szikla tetejére, majd vissza.
Szóval már most szólok, hogy az írás végén található track adatok nem igazán valóságosak. Maga a track a túragps-ből lett kiszedve, a Relive 3D videója meg Nej órája alapján. Ennyire futotta.
Elindultunk visszafelé. Mondhatni átkozottul szomjasan. Miközben tudtuk, hogy Nocelle 5 kilométer, ezen a terepen kábé két óra.
Aztán megtörtént a baj. Éppen egy közepes méretű család és egy túlméretes házaspár óvatoskodott előttünk, egy nehezen járható, meredek, csúszós köves szakaszon. Nem vacakoltam sokat, kimentem szélre és apró szökellésekkel előzgettem. Nej is megpróbált gyorsítani, de neki nem jött össze.
Sikoly. Ordítás.
Visszarohantam, segítettem neki felállni. Igyekeztem megnyugtatni.
– Jól vagy?
– Nem!
– Mid fáj?
– Hát a seggem! – nézett furán.
– Oké, oké, lépni tudsz?
– Megpróbálom.
– Remek, tudsz. Akkor valószínűleg csak zúzódás.
– Csak? Pokolian fáj!
Átöleltem.
– Nyugi. Akkor maradjunk így egy kicsit.
Pár perc után elindultunk. Járni tudott, de a tempóból vissza kellett vennünk. De még így is előzgettük a népeket.
Most már én sem siettem annyira, a neccesebb részeknél megvártam, mutogattam, hová lépjen. Remélem, nem volt túl idegesítő a mikromenedzselés.
Aztán szép lassan feltűnt a nocelle-i templom teteje. Doppingoló hatása volt, ugyanis tudtuk, hogy mellette sört mérnek.
Megint én értem be korábban. A pultnál egy ember volt előttem, a pult mögött a lassú csajszi meg egy hapsi: Puci. De ekkor még nem tudtam a nevét. Csak annyit tudtam, hogy sört akarok venni. Sokat. Viszont úgy tűnt, hogy ez nem jön össze. Az előttem lévőt még kiszolgálták, majd a pár heves szóváltásba kezdett, utána odaszóltak nekem, hogy zárva vannak.
– Most? – sikoltottam fel. Délután három volt, tűző nap.
– Most.
– Adjanak már három sört és itt sem vagyok!
– Adjál három sört – szólt rá a nőre Puci.
– Adjál te!
– Valaki adja már ide azt a tetves három sört!
Végül megkaptam. Nagyjából akkor, amikor Nej is megérkezett. Hiába, időzíteni tudni kell.
Leültem a dohányzó kuka mellé, előhámoztam egy szivart és lehúztam az első sört. (Olyan kicsi, háromdecis volt.) Az élet rögtön sokkal, de sokkal elviselhetőbb lett. Üldögéltünk. Néztük a cirkuszt.
A büfés pár ugyanis bemutatta a tipikus olasz házastársi veszekedést. Először csak a beszélgetés frekvenciája változott, aztán elkezdtek kiabálni, végül a nő sírásba váltott, de ez nem zavarta abban, hogy ordibáljon.
Ekkor tűnt fel a lépcső tetején a hapsinak valami haverja.
– Puci! – kiabálta széles mosollyal.
– Gianni! – kiabált vissza Puci, hasonlóan széles mosollyal. Majd hagyta a f@szba a csajszit és félreült a haverjával önfeledten dumálni.
Érdekes módon a változás a nőre is pozitívan hatott. Egyből abbahagyta a sírást, mosolyogva fordult a sorban álló, ledermedt vásárlókhoz és kedvesen, barátságosan kiszolgált mindenkit. Miközben Puci és a haverja szélesen gesztikulálva, egymást ölelgetve beszélgettek a padon. A haver nagyon bennfentes lehetett, mert később a vécés csaj is odaült melléjük, aztán hoztak maguknak kávét, jól érezték magukat. A csaj is a pultnál. Egy idő után mindenki lelépett, Puci meg visszament a pult mögé. A csaj pedig, mint valami megszakított beszédet, úgy kezdte el újból a sírást és ordibálást, Puci pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta a kiabálást. Ilyen egy összeszokott páros.
Nej később rájött, hogy hiba volt csak egy sört kérni, így ismét sorba állt. Jó húsz percig. Mondtam már, hogy a csaj nem volt valami villámkezű?
Húztuk, halogattuk, de végül csak neki kellett vágnunk. Komolyan, jobban féltem a lefelé menő lépcsőktől, mint bármi mástól ezen a napon. Ha erő kell, teljesítmény, az nem gond. Csinálom. Csináljuk. Legfeljebb megállunk pihenni. De a lefelé lépcsőzéshez, különösen ilyen rengeteg lépcsőzéshez, térd kell. Az meg már egyikünknek sincs. A közepétől inkább felkapaszkodtam a kőpárkányra és azon egyensúlyoztam lefelé. Csak ott meg a belógó faágak miatt kellett sokat csúszni-mászni.
Komolyan, határozottan megkönnyebbültem, amikor végre kibukkantunk a lenti útra. Utána félóra séta, buszmegálló. Óriási tömeg.
– Mindegy. A következő busszal akkor is elmegyünk.
– Mikor jön?
– 17.11. Rohadt mázlink van, hogy még nem jött meg az eső, de nem akarom az oroszlán bajszát rángatni. Ha a HÉV-en ülünk, akkor tőlem már vihar is jöhet.
Mondanom sem kell, Nej állapota miatt szóba sem jöhetett a reggel elképzelt positanói séta.
Jött a busz. Felfértünk. Még ülőhelyünk is lett. Sorrentó. A HÉV gyakorlatilag üres volt. Fél nyolckor Nápolyban voltunk. Elégedetten szívtem tüdőre azt a büdös levegőt a Garibaldi téren.
– Megcsináltuk!
– Meg.
– Fel tudod fogni? Igaz, rohadt korán keltünk, de fél nyolckor már visszaértünk, úgy, hogy végigjártuk azt a teljes, nyomorult, kib@szott túrát!
– Ja.
– Bár…
– Igen?
– Azt azért tudod, hogy _nagyon_ nem nápolyi módra csináltuk meg.
– Mire gondolsz?
– Kicentizve. Futva. Idegeskedve. Stresszelve. Állandóan órát bámulva.
– Na jó, de máshogy nem lehetett.
– Igaz. De akkor sem illett a hely szelleméhez.
– Jó. De megcsináltuk.
– Igen. Viszont akkor most fussunk.
– Mi van?
– Nagyon kevés otthon a borunk. Ma pedig vasárnap van. Az egyedüli, még nyitvatartó bolt a környékünkön 20.30-kor zár. Azt mindenképpen el kell érnünk.
– Háát… tudod, azért a futás… ugye nem gondolod komolyan?
– Ja, igazad van. Akkor menjünk. Majd kitalálok néhány rövidítést.
– Oké… de nekem ma ne beszélj többet a nápolyi mentalitásról.
Nem emlékszem, anyáztam már ma a gps-t? Most a mobiltelcsis Google Maps tette tönkre kis híján az esténket. Azért részletezem, mert egyfelől a gps-nek, a maga szűk lehetőségein belül tulajdonképpen igaza volt, viszont a hatás roppant kellemetlenül jelentkezett. Konkrétan majdhogynem szétbaszott az ideg.
Kezdjük a fizikával. Nápolyban magasak a házak, szűkek az utcák. Mi következik ebből? Az, hogy bármilyen gps, melyet az utcákban akarsz használni, rohadt kis szeleten át lát ki az égre. Egyszerűen ezekben a szűk sávokban nem lát műholdat. Azaz már régen nem ott vagy, ahol a kis kék pötty mutatja, de te csak azt látod és ahhoz képest navigálsz. Olyan sikátorokba keveredtünk bele, hogy már féltünk. Keresztülgyalogoltunk egy nagyon fekete család utcai vacsoráján. Először előlről, majd miután a gps életre kelt és megmutatta, hol vagyunk, azután hátulról is. Ijesztő volt.
Végül ha nehezen is, de megtaláltuk azt az utcát, amelyik a a kedvenc terünkre vitt, azaz amelyik mellett laktunk.
– Nézd, nagyon nem szeretem az ilyet, de magadra hagylak – közöltem Nejjel.
Egy néma sikoltás volt a válasz. Nej nem a tájékozódóképességéről híres. Konkrétan fogalma sem volt arról, hol vagyunk.
– Nyugi. Ezen az utcán mész egyenesen. Se jobbra, se balra. Hamarosan ott leszel, ahol tegnap vacsoráztunk, utána meg azon a téren, ahol a szállásadónkkal találkoztunk. Emlékszel, onnan már sima.
– Biztos?
– Biztos. A bolthoz nekem gyakorlatilag futnom kell. Te meg lesérültél, járni is alig bírsz. Muszáj szétválnunk. Találkozunk a téren.
Ezzel elgaloppoztam. A boltot éppenhogy elcsíptem, vettem bort, kenyeret, ásványvizet. Mindegyik életet mentett.
Nejt megtaláltam a téren.
– Ugye nem is volt nehéz?
– Ja. És most?
– Van egy ötletem.
– Micsoda?
– Ne másszunk fel a lakásba és jöjjünk le utána pizzát enni. Ha felmentünk, már nem jövünk le. Kérdezzük meg az étteremben, hogy adnak-e elvitelre?
– Remek ötlet.
Ez lett. Természetesen adtak elvitelre is pizzát. Mivel ilyenkor nincs szervízdíj meg ásványvíz, így mindketten jó drága pizzát választottunk. A jó drága – azaz a legdrágább – pizza egyébként 8 euró volt. Elképesztő. Ha pizzába akarsz fulladni, akkor gyere Nápolyba.
És tulajdonképpen ennyi. A pizza és másfél üveg bor után szószerint lefejeltük az asztalt. Amíg Nej zuhanyzott, én elaludtam a kanapén. Aztán úgy mostam fogat és mentem fel az emeletre, hogy semmire sem emlékszem belőle.
Jó nap volt.
A túra útvonala:
Ugyanez három dimenzióban.
PS1.
Ezt már utólag, itthon írom. Nos, az a bizonyos könnyű kis baleset ott fent a hegyen, egyáltalán nem volt könnyű. Nej szerdán, immár itthon elment orvoshoz, mert nagyon fájt neki. Röntgen, meg ilyenek és kiderült, hogy bizony eltört a keresztcsontja. Tudjátok, a keresztcsont és a farokcsont már azok a csigolyák, melyek összenőttek a medencecsonttal. Egy ilyen törés átkozottul szerencsétlen dolog, nagyon tud fájni. A jó benne az, hogy a rendberakásához nem kell sebészi beavatkozás, csak pihenés, sok fekvés, fájdalomcsillapítás, amíg magától össze nem forr.
Na, mi erről odakint semmit nem tudtunk. És végigcsináltuk a maradék két napot, tömérdek gyaloglással, ahogy terveztük.
Nej egy Hős.
PS2.
Apró színfolt, hogy miután ez szerdán kiderült, Nej elment Barnával bevásárolni az Auchanba. És Barna teljesen természetesen állt be a nyomorékok, mozgássérültek számára fenntartott pénztári sorba. Nej, amikor észrevette, elsőre nem is tudta, hogy röhögjön, vagy agyonüsse.
Apja fia.
Recent Comments