Tiszafüred
2018.10.04-07
Túra a Pyrus társasággal
2018.10.06; szombat
Az éjszakai kandallótűznél reggelre minden cuccom megszáradt. Egy ilyen kandalló alanyi jogon járhatna mninden háztartásba.
Reggel, indulás előtt megnéztem Nej kajakját. Kiugrott a kormány tengelye. Ezekkel a kormányokkal állandóan csak a baj van. Aztán a vízparton addig forgattam, nyomtam, tekergettem, míg váratlanul visszaugrott. Megint megoldottunk egy problémát.
Aztán nem sokkal később odajött Péter.
– Te, Józsi, azon a kajakon nem fordítva van a kormány?
– Hogy érted?
– Nem jó a profilja.
– Biztos?
– Biztos.
– Végülis, te már építettél kajakot.
Megfordítottuk az MP07-en a kormányt. Jobb lett, mint valaha. Még egy probléma megodva.
Nem lettem volna a problémák helyében akkor Tiszafüreden.
Ez már csoportos túra volt, fél tizes tervezett indulással. Mi a kormány miatt kicsit korábban mentünk ki – a fene tudja, mennyire lesz egyszerű a javítás – így jóval a többiek előtt készültünk el. Nem mintha nagyon igyekeztek volna. Negyed tízkor kezdtek szállingózni. Fél tízkor még csak a trécselős pakolások mentek.
– Szálljunk vízre – javasoltam Nejnek fél tízkor – Valakinek el kell kezdenie. Mert egyébként soha nem indulunk el.
Nos, nem nagyon hatottunk meg bárkit is. Négyen-öten körözgettünk a vízben, a többiek kifejezetten jól érezték magukat a parton.
Tíz órakor elkezdtem matekozni. Kábé 2,5 órát bírok ki ebben a kajakban, utána eltörik a derekam. Fél órája üldögélek benne, Poroszló pedig minimum két óra. Azaz nekem indulnom kell, függetlenül attól, hogy a társaság fele még nem szállt vízre.
– Indulunk – intettem Nejnek.
– Antiszociálisan?
– Ha máshogy nem megy.
Előtte még odaszóltam a többieknek, hogy ne jöjjenek utánunk, mert másik úton megyünk, mint a tervezett túra. Az ugyanis nagy átfedéseket mutatott a tegnapi evezésünkkel. Olyan nagyon azért nem térünk el, gyakorlatilag egy párhuzamos úton megyünk. Poroszlótól meg már jöhetünk együtt vissza.
Ebből nem lett semmi. Mint kiderült, kábé 15 perccel indultunk el korábban, mint a többiek, de ketten sokkal gyorsabban haladtunk a sima útvonalon, mint a teljesen kezdőket is tartalmazó csapat a nehezen járható nádas labirintusokban. A vége az lett, hogy mi már megebédeltünk a parttól meglehetősen távol lévő bódéban, amikor a többiek még csak szállingóztak.
Aztán a parton ittunk még egy sört, dumálgattunk, elpöfékeltem egy szivart és már tényleg nem tudtunk mit csinálni, amikor láttuk, hogy egy kisebb csapat még csak most indul el a még mindig nagyon távoli bódé felé, szóval nem vártunk tovább, hazaindultunk egyedül. Antiszociálisan.
Megint cifráztam egy kicsit. Mert tanulni mindig jó. Volt a fejemben két útvonal, de a kettő közötti kapcsolat nem volt meg. Megkerestük.
Utána már tényleg semmi extra. Hosszú, andalítóan kellemes csorgás a Kis-Tiszán. Valamikor gyűlöltem ezt az ágat – meg a családban mindenki – mert csak mentünk és mentünk és úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Nem is, kábé 12 kilométer hosszú, végig egyforma csatorna.
Végig nagyon szép.
De sok évnek kellett eltelnie, hogy felismerjem a szépségét. Azóta úgy vagyok, hogy akár egész nap képes lennék egy ilyen ágban evezni. Ugyanaz az időtlen szépség, mint a Balaton, vagy a Duna menti kerékpárút.
De azért csak szombat volt, csak kiszabadultak a prosztók is a természetbe.
– Nézd a bunkóját, most jön ki motorcsónakkal az oldalágból – szóltam oda Nejnek.
– Mitől bunkó?
– Várjál. Először kapaszkodj meg, ez nem fog lassítani.
És tényleg nem lassított. Nem mondom, hogy katasztrófa, mert némi gépészkedéssel megoldottuk, de akkor is bunkóság.
– Honnan tudtad, hogy bunkó?
– Majd nézd meg a következő táblát.
Vízitúra tábla. Pongor ág. Belsőégésű motorral behajtani tilos.
– Na, innen jött ki. Motorcsónakkal. Nagy gázzal. Érted már?
– Aha. De figyelj, megérthetnéd. Ott volt vele A Nő. Imponálnia kellett.
– Azaz azért csinálta a bunkója, hogy szaporodhasson. Remek.
A Tiszán kész életveszély volt átkelni. Fentről is, lentről is, de a Kis-Tiszáról is özönlöttek a motorcsónakok, nyilván senki sem lassított, hiszen ez már a nagy Tisza. Jó kis hullámvasút volt. Fél évvel ezelőtt tomboltam volna. Azóta megtanultam kajakozni. Mármint az MP07-ben is. Csak legyintettem.
Kikötöttünk, felcuccoltunk. Nejnek véget is ért a túra, mert a vasárnap délelőtti kajakozást hagyományosan kihagyjuk. Nekem… nekem még lesz.
A háznál kellemes meglepetés fogadott. Kaptunk egy tönköt. De micsoda tönköt! Minden Tönkök Öreganyját.
Benne egy fejszével. Még rajta volt az árcédula. :) Azaz észlelték, hogy hiányos a felszerelés, valamelyik karbantartót kiszalasztották, hogy vegyen egy fejszét, fűrészeltek egy tönköt és kipakolták. Akkora piros pont, hogy bele sem fér az ellenőrző könyvbe. Szeretem ezt a kempinget.
Rögtön el is kezdtem játszani vele. Olyan kemény volt a tönk, hogy a fejsze is alig állt bele. Gyerekkoromban egyik kedvenc szórakozásunk az volt az öcsémmel, hogy a nagyszüleim udvarán lévő tönkbe ki tudja úgy belevágni a fejszét, hogy a másik ne tudja kihúzni. Csak csapkodtam, csapkodtam. Nej meg vigyorgott. Elvan a gyerek, ha játszik.
Aztán zuhany, rendes vacsora. A ma esti közös főzőcskélés elég bizonytalanul lett megszervezve, inkább teleettük magunkat hideggel. Antiszociálisan.
Utána kisétáltunk a tűzhöz. Bármilyen furcsa is, de a tegnapi hangulat folytatódott. Azaz megint jól éreztem magamat, megint élénk volt a társalgás, nem volt üresjárat. És igen, megint éjfél körül jelzett be a fáradtság.
A házban még játszottam egy kicsit a kandallóval – túl jól sikerült, Nej nem sokkal később kinyitotta az ablakot, annyira melege lett – majd elpilledtem. Habár már nem evezünk, de a tervezett fél tizes indulásra azért kimegyünk elbúcsúzni. És persze úgy, hogy addigra már útrakészre pakolunk.
Útvonal
Ugyanez három dimenzióban.
Hazautazás
2018.10.07; vasárnap
Reggeli. Annak is megvan a bája, amikor az ember kora reggel nem a vízes neoprén bakancsot veszi fel a szakadt melegítővel és a spriccálló dzsekivel.
Éppen pakolászgattam, amikor meghallottam az első autókat. Gyorsan eldobtam mindent és rohantam videózni. Aztán befejeztük a pakolást és kimentem a partra.
Arcokat vadászni.
Irkáltam az új fényképezőgépről. Hogy milyen jó dolgokra képes. Például nagyon jól lehet vele távolról, észrevétlenül portréfotókat készíteni. Ez így is van, de sajnos spontánul nem megy. Előre fel kell tenni a 40-150-es objektívet, mellyel csak és kizárólag portrézni lehet. Most is ez történt. Nekitámaszkodtam egy távoli fának és aljasul igyekeztem gesztusokat, mimikákat elkapni.
Ezekből a képekből nem kaptok. Privát ügylet.
Na jó, ez az egy még belefér.
Aztán tépés haza. Estére vártuk Pétert, aki még végigtolta a délelőtti evezést, majd jön hozzánk. Mi ugyanis még nem fejeztük be.
Benne volt a kezünkben a boogie.
2018. October 14. Sunday at 08:19
“Fél évvel ezelőtt tomboltam volna. Azóta megtanultam kajakozni.”
Így kell a többivel is, és akkor már vár téged a nyugodt élet. :)