Month: September 2018

Passau – Bécs, bringával 02/08

Ottensheim
2018.09.16; vasárnap

A nagyobb patak méretű Ilz elképesztő ködöt produkált reggelre a kempingben.

És nem csak ködöt. Mind a külső sátor, mind a belső sátor külső fele csuronvizes lett, de még bent is nedvesek lettek a hálózsákok. Első nap. Jól indul a túra.

Reggel mindenki 6.30-kor kelt. Én ugyan nem akartam, de muszáj volt. A hangoskodások, sátorbontások miatt úgysem tudtam volna aludni. Tömeg a vécén, tömeg a kajáldában, tömeg a parkolóban. Még jó, hogy istenhátamögötti kempingbe jöttünk.
Már amennyire ez az izé kemping.

Na mindegy, megreggeliztünk, kávé, szivar, kivártuk a sorunkat a vécére, sátorbontás, pakolás (beszórtunk mindent a kocsiba), aztán irány a parkolóház. A Google Maps ismerte, megkértem, hogy navigáljon oda.
Bevitt szemből Passau sétálóutcájába.
Annyiból igaza volt, hogy tényleg az lett volna a legrövidebb út.
Kikapcsoltam. Szerencsére észrevettem egy táblát. Mentem utána. Meg is lett a parkolóház. Bementünk, letettem a kocsit. Útra készülődés, pakolás. Volt hangulata.

Kigurultunk. Egészen a vasútállomásig. Klotyi.

És innen végre már indult a kaland. Az a kaland, amelyért jöttünk.

Már a város is szépen búcsúzott. Ahogy tekertünk kifelé, áthajtottunk az Ilz hídján és jobbra néztünk, ahol az Inn és a Duna folyt össze éppen. (A Dunának kifejezetten jó menedzsere lehetett, mert itt még az Inn a nagyobb. A folytatást mégis Dunának nevezik.)

Haladtunk. Végig a Duna partján, hol különálló kerékpárúton, hol csak egy bringasávon. Az út időnként letekergett a parti villákhoz. Szép volt a táj.

Nejnek egyetlen kikötése volt: 25 kilométerenként álljunk meg egy sörre. Mert a kerékár motorjába is kell üzemanyag. Szépen tartottuk is.
Az első pihenőnk egy erőmű hídjánál volt. Barna búzasör.

Nézd meg. Erről beszéltem. Itt van egy idősebb pár. Éppen csak kiugrottak bringázni, nem volt náluk nagy csomag. Aztán mégis mindketten Lance Armstrongnak öltöztek. Szegényeken úgy állt a feszülő lycra, mint malacon a balettkosztüm. Mégis. Úgy érezték, hogy a kerékpárra ez a ruha a kötelező.

A következő attrakció a Dunahurok (Donau Schlingen) volt Schögennél. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy a külső íven menjünk. Onnan szebb.

Apropó, tervezés. Valójában neki lehet menni a távnak mindenféle tervezés nélkül is. Rövid kivételtől eltekintve mind a két parton kiépített és jól kitáblázott kerékpárutak vezetnek. Mint kiderült, kempingek is akadnak bőven (ezt majd kifejtem), de panziókban, hotelekben, hostelekben sincs hiány. Szóval lehet ad hoc is menni, de valamennyi tervezés mégsem árt. Nem árt, ha tudod, hogy milyen látványosságok várnak rád. Nem árt, ha ezeknél a megfelelő oldalon vagy. A Wachau lehet, hogy szép a túlsó partról is, de a borkimérések az északi oldalon vannak. Nem mindegy, mennyit megy az út a Duna mellett és mennyit bent a tanyavilágban. Aztán a városok is érdekesek. Hidak viszont elszórtan vannak, azaz előre tudnod kell, hogy egy adott szakaszon az északi, vagy a déli part a nyerő.

Maga a hurok egy jól kiépített látványosság. Éttermek, szórakozóhelyek, hatalmas kemping. Olyan kempingforma. Fortyogtam egy kicsit.

Elmagyarázom. A felkészülés során találtam a neten egy letölthető prospektust. 172 oldal, tömény adat. Látnivalók, éttermek, szállások, árak. Hetekig bújtam, jegyzeteltem. Ha lehet ilyet mondani egy pdf doksira, rongyosra olvastam.
Hiba volt.
A prospektus finoman szólva sem volt pontos. A kempingeknek kábé a negyede volt benne, azok is főleg a kicsi, komfortnélküli kempingek voltak. Én meg ugye ezekre terveztem. Aztán amikor odakint szembejött velem a valóság, már csak morogni tudtam.
Annyival tartozok az igazságnak, hogy ez a prospektus, mint utólag kiderült, 2015-ös anyag volt. Azóta letölthető a 2018-as is. Nem bogarásztam át, nem tudom, mennyivel lett pontosabb.

A hurok környékén kifejezetten sok volt a bringás. Jó idő volt, vasárnap is, sokan kijöttek a családdal tekerni egyet.
Tízévesforma kiskölyök, hozzáillő bringával. Elmentem mellette, apuka/anyuka félrehúzódtak, de a kisklapec versenyezni akart. Beleállt és tekert, mint a hülye. Hagytam, hagy menjen. Elég hamar kipurcant. Megint utolértem. Erre megint nekiállt emberkedni. Ránéztem, belesűrítve annyi lesújtást, amennyit csak tudtam, felváltottam kettőt, aztán már csak a kondenzcsíkot látta. Remélem, azóta is ott zokog az árok szélén.

Újabb pihenő. Aschach. Hosszú Dunapart, tele teraszos éttermekkel. Egytől egyig mindenhol foglalt minden hely. Megtelt a város. Pedig már kajásak voltunk, egész nap nem ettünk semmit. Nem kicsit néztünk furán.
Aztán találtunk egy bárt, ahol konyha nem volt, de hamburgert lehetett kapni. Jó lesz az is. Kértünk két sört meg két hambucit. Ja, az most nincs, szakács csak hat után lesz. Mondjuk így már érthető, miért volt üres asztal.

Ha lett volna vasszeg a bringában, kirágom.

Természetesen vasárnap késő délután már mindenhol be volt zárva minden bolt. A kocsmák meg mindenhol tele. Nem szeretem a vasárnapot.

Elképesztő mennyiségben láttunk elektromos rásegítésű bringákat. Gyakorlatilag több volt belőlük, mint hagyományosból. (És igen, a legtöbbször kövér tulajdonosok kivétel nélkül sztreccsben feszítettek.)
– Azért ez csalás – lihegett Nej, amikor egy mamóka mosolyogva elszáguldott mellette.
– Miért?
– Mert nekik könnyebb.
– Akkor az is csalás, hogy mi jól csapágyazott, hosszú túrákra tervezett bringával tekerünk? Hiszen jöhettünk volna falusi kocsmábajáró ronccsal is. Meg egyébként is, örülni kell, hogy egyáltalán kijöttek mozogni. Ha nem lenne motor a bringájukon, otthon ülnének és bámulnának valami brazil sorozatot.

Aztán egyszercsak eltávolodott az út a Duna partjától. Meglátogattuk Feldkirchent. Markáns változás volt. A kissé üdülős hangulatú folyópartról átkerültünk a tanyavilágba. Persze ne kajla bajszú gazdákra gondolj vasvellával. Itt már minden gépesítve volt. Traktorok, mindenféle gépek, meglehetősen nagy földek és mindenhol szorgoskodó gazdák.

Végül megérkeztünk Ottensheimbe.

– Milyen lesz a kemping? – kérdezte Nej.
– Kicsi. Meg kint a rák farkán. Viszont van mellette egy étterem.
– Az jó.

Jó is lett volna, ha nyitva van. De masszívan bezárt. A recepció meg odabent. Lett volna.
Sóhaj.
– Verjük fel a sátrat.

Az utolsó képen látható tűzhely már foglalt volt. Egy fiatal pár sajátította ki. A biztonság kedvéért jól telepakoltak mindent, hogy más ne zavarja meg az intim tűznézésüket.

– Szerinted ehetők? – méregette Nej a párost.

Végül jobb híján visszamásztunk a bringákra és betekertünk a kisváros főterére. Jó döntés volt. A pizzériában volt üres asztal. Sör. Wiener schnitzel Nejnek, pizza nekem.
– Látod, ez a jó a nagy túrákban, hogy bátran lehet enni. Még az 1800 kalóriás pizza is belefér.
– Meg bírod majd enni?
– Viccelsz? Lehet, hogy egy nem is lesz elég.
Erre átvágtak. A 32 centis pizza helyett 50 centiset hoztak. Nemhogy a tányérról lelógott, de még az asztalról is. Döbbenten néztem rá.
– Hát, mondjuk soha jobbkor – vakartam a fejemet – de ki fogja tudni ezt kifizetni?
Nem volt gond. Az étteremben ez volt az alap pizza. Csak ilyet mértek. Azaz a 7 euró erre vonatkozott.
Elég sokáig üldögéltünk utána az asztalnál. Idő kellett, mire rávettük magunkat, hogy visszaüljünk a bringákra és hazaküszködjük magunkat a három kilométerre lévő kempingbe.

Ekkor már volt recepció (étterem nem), lerendeztük a fizetést, a pár még mindig egymás kezét fogva nézte a tüzet.
Én meg kénytelen voltam a búcsúsörömet és a búcsúszivaromat állva elfogyasztani.
Mint a lovak.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Passau – Ottensheim.

Passau – Bécs, bringával 01/08

Előkészületek és leutazás
2018.09.15; szombat

Nem tudom, mikor unja már meg ezt az Univerzum. Mindenesetre hol röhejes, hol szánalmas.
Volt itt ugye ez a balatoni evezés. Előtte hat hétig zavartalan napsütés, utána két hétig zavartalan napsütés, de pont azon a pár napon viharos, felhőszakadásos októberi időjárás.
Aztán most készülődés az osztrák bringatúrára. Melyre valójában már tavaly is készülődtünk, de akkor elvitte a cica. Mostanra viszont minden összejött, Nejnek a szabi, nekem az elszakadás a munkáimtól (bár ez utóbbi nem volt sima), az időjárás tökéletes lesz, mi kell még?

Mondjuk két jó bringa.

Kedd reggel előszedtem az országútit, hogy mozogjak egyet. Úgy ítéltem meg, hogy a hátsó kerék már túl puha. Rádugtam a pumpát, de nem ment bele semmi. Le akartam szedni, de letört a szelep. Megint. Némileg kezd már elegem lenni a decathlonos gumikból.
Na jó, akkor sportolok a túrabringával. Közepes kör, 35 km. Van benne egy erős lejtő, ott szoktam vadulni. Nos, a bringának úgy szitált az eleje, hogy alig bírtam az úton tartani.
Ezzel a bringával terveztük, hogy megyünk.
Itthon nézegettem. A kormánycsapágy gyanúsan kattogott, bicsaklott.
Fasza. Pár nappal az út előtt.
Meghúztam a környékén a csavarokat, de nem történt változás.
Este alig bírtam elaludni. Mindenféle dolgok keveregtek a fejemben. Hogy mi van, ha azt mondják, eltörött a csapágy és csak egy hét múlva lesz kész? Oké, bérelhetek egy hétre bringát. De mi van, ha nem lesz olyan, amilyen nekem kell? Hiszen kényelmesnek kell lennie (egy hét, napi átlag 80 km tervezett távolságokkal), másfelől meg teherbírónak, mert rendesen meg lesz pakolva. Mi van, ha lesz ilyen bérelhető bringa, de nagyon drágán? Reggel azzal kezdtem, hogy szétnéztem az új bringák között. Találtam is olyat 90e forintért, amely megfelelt. Végső esetben megvehetem ezt is, majd a túra után hetvenért eladom.
Szóval, ahogy szoktam: A terv, B terv, C terv.
Aztán másnap elvittem a szerelőhöz. Vigyorgott egyet és meghúzott egy csavart. Azt, amelyiket tegnap én is meghúztam, csak ezek szerint nem elég erősen. És megszűnt a kotyogás.
Alig volt égő.
Mondtam, hogy egyszerre nevetséges és szánalmas.

Aztán ott volt még Nej lába. Megharapta egy pók. Jó két héttel korábban. Eleinte nem foglalkozott vele, később meg… már késő volt. Nagyon mély gyulladás lett belőle, úgynevezett furunkulus. A bőrdoki egy ideig küzdött vele, majd mélyen felvágta a sebet. Aztán egy héttel később még jobban felvágta, mert továbbterjedt. Az hagyján, hogy Nejnek pokolian fájt, a kötése rendszeresen átvérzett, átgennyesedett, de a sporttól is eltiltották.
– Most mi lesz? – néztem rá.
– Mi lenne? Kirándulni megyünk, nem sportolni.

Még egy mentegetőzés. Előre. Már most érzem, hogy nehéz lesz visszafogni magamat, hogy ne azzal kezdjek minden mondatot, hogy “bezzeg…”. Pedig odakint az osztrákoknál sincs kolbászból a kerítés, egyszerűen csak… működik. A kerékpárút, az infrastruktúra, a közlekedési morál. És ez már óriási, felfoghatatlan érzés ahhoz a trágyához képest, ami nálunk van. Mind infrastruktúrában, mind morálban.

Csak hogy friss példát hozzak, rögtön az indulás előttről: a Fertőd – Keszthely bringaút. Cikk1, cikk2.

A terv: elmegyünk autóval Passauba, ott hagyjuk a kempingben, nyilván fizetünk érte, aztán elbringázunk Bécsig, onnan visszavonatozok Passauba, elhozom a kocsit, utána tekergünk még egy napot Bécsben, majd jövünk haza. Végigszámoltam egy csomó változatot, ez volt a leggyorsabb és a legolcsóbb.

Rögtön kezdem azzal, ami nem működik. Nem csak én mondom, hanem az egyik forrásom is: a kerékpárút megközelítése tragikus. Sem a RailJet, sem az ICE nem szállít bringákat (bár néhány RJ szerelvényen láttam kerékpár jelet), ha valami alacsonyabb rendű vonattal mész, akkor meg egy csomószor át kell szállnod. Ami egy fullra megpakolt bringa esetén nem csak kényelmetlen, de fájdalmas is. Mindemellett a jegyárak sem olcsók, amikor kiszámoltam mennyibe kerülne kibumlizni Pestről, majd vissza, drágább lett, mint ha autóval mennénk.

A távolság némileg csalóka. Az ember azt gondolná, hogy Bécsig lesz húzós, utána csak a bringaút mellett kell visszamenni. Ja. 350 kilométert. Miközben Bécs csak 260 körül van.

Azt hittem, soha nem érkezünk meg. A német határon migránsellenőrzés, dugó. Hiányzott.

A kemping előtt a Google Maps bemutatta, mire számíthatunk. Kezdte azzal, hogy nekinavigált egy behajtani tilos táblának. Fura csomópont volt, öt út futott össze, próbálkoztam mindenfélével, de mindegyik úton visszafordított a csomópont felé. Oké. Nagy levegő. Bementem, ahol nem lehetett. A kemping koordinátáját még otthon elmentettem. Kábé 500 méterre lehettünk, nyílegyenes úton, amikor elkezdett pörögni a szoftver agya és elvitt volna egy párkilométeres körútra, mindenféle mellékutcákba. Értetlenül néztem a képernyőre. Aztán továbbgurultam.
– Hoppá, váratlanul megérkeztél! – lelkendezett az a köcsög, amikor leállítottam az autót.

A kemping… elsőre ijesztő volt. Másodikra is.

Igen, ez az egész kemping. Az Ilz partján. Egy akkora városban, mint Passau, ennyire futotta. Egy olyan városban, ahonnan egy forgalmas bringatúra és egy kevésbé forgalmas vizitúra is indul.
Az Ilz ráadásul büdös is volt. Amit pedig fűnek látsz, az 5 centi mélyen tocsogott a vízben.
Valahogy kempingebb kempingre számítottam.

Ez volt az étkező.

Akkor húztam a számat, de később megtapasztaltam, hogy ez már majdnem felsőfokú luxus. Bécsben például semmi sem volt: sem fedél, sem asztalok.

Feltoltuk a sátrat, elmentünk sétálni a városba. Recepció csak valamikor estefelé lesz.

Őrület. El kellett telnie pár évnek, mire rájöttem, hogy a Google Maps mutatja a környékbeli élelmiszerboltokat, sőt, mutatja, hogy melyik van nyitva. Oké, kellett még hozzá a roaming olcsósítása is. Vacsoráztunk valami töröknél, majd jó hosszú sétával megtaláltuk a szombat estefelé egyedül nyitvatartó boltot: Nibelung Center.

Készülj, errefelé minden Nibelung. Annyira mélyen nem ismerem a legendakört, de állítólag három fő helyszíne van: a Rajna vidéke, a Duna völgye errefelé és Esztergom.

További őrület. A Nibelung Center élelmiszerboltjában nincs sör. Érted? Németországban, a hodály méretű élelmiszerboltban nincs sör. Végül Nej a radlerek között – mert azokból volt bőven – talált barna búzasört, én meg vettem cidereket.
Hülye németek, német hülyék.

A város egyébként szép. És ránézésre kifejezetten élhető is. Számomra teljesen Salzburg kompatibilis.

Visszasétáltunk a kempingbe. A recepció már nyitva volt. Elmondtam, mit szeretnék.
A nő a fejét csóválta, de nem tudta angolul elmagyarázni a helyzetet. Hívott segéderőt.
Nos, a helyzet a következő: a kocsit nem hagyhatjuk ott.
Mondtam, hogy kifizetem. Akkor sem. Ez ugyanis nem igazi kemping, hanem a helyi vízisport klub adja ki a hátsó udvarát. Az autóparkoló viszont kell a klubtagoknak. Azaz annyi autót még elviselnek a sporik, amennyi sátor elfér a picike kempingben, de olyan, hogy sátor nélküli autó, na olyan nincs.
Vadul néztem a hapsira. Ugye csak viccel?
Higgadtan folytatta. Passauban sajnos nincs longterm parking sem. Nem tehetem le csak úgy a kocsit. Kivéve. A vasútállomás mellett van egy parkolóház, egyedül ott lehet napokra autót tárolni. Azt kell holnap megtalálnom.
Írtam már, hogy ez a város mind kerékpártúrák, mind vizitúrák indulási pontja, egy olyan város, melyhez a kerékpárok odaszállítása minimum problémás?
Leforrázva sétáltam vissza a sátorhoz. Már úgy rákészültem, hogy alszunk egyet, majd holnap reggel felmálházzuk a bringákat és vidám mosollyal az orcánkon nekivágunk. Most meg szerelhetek vissza mindent a kocsira, mehetünk át egy istentudjahol fekvő parkolóházba, odabent kell felmálházni a bringákat, elrendezni a cuccokat és onnan megtalálni a bringautat.
Kivonultunk a konyhába. Meginni az alkoholokat, elpöffenteni egy szivart. Nem lehetett. Egy csomóan kajáltak. Oké, felsétáltunk a recepció mellé. Ott volt egy terasz, asztalokkal. A hozzájuk tartozó kocsma idénre már bezárt.
Éppen nekikészülődtem, amikor kijött a reciről a csaj, hogy húzzunk onnan.
Mondtam neki, hogy dohányozni szeretnék, de a közös kajáldában esznek.
Erre mondta, hogy nem érdekli, de ez magánterület.
Mondtam neki, hogy szerintem egy kocsma terasza.
Erre mondta, hogy az emelet viszont magánterület.
Mondtam neki, hogy én lent bagózok.
Erre mondta, hogy a füst felfelé száll.
Egy ideig szemeztünk. Majd jelentőségteljesen ránéztem a szomszéd asztalon fekvő, csikkekkel púposan teli hamutartóra. Melyet a recepciósok, azaz ők használtak.
Nem zavartatta magát. Állt derékra tett kézzel.
Visszasétáltunk. Hülye seggek.

Ha esetleg éreznél némi ellentmondást az írás bevezetése és a jelen helyzet között, nos, ez Németország. Itt vagy ennyire bunkók az emberek, vagy ennyire nem érdekli őket az egész. Ausztriában már minden rendben volt, végig. Na jó, majdnem végig.

Szerencsére felszabadult az épületen kívüli egyedüli asztal, na azt le is foglaltuk egész estére. Ott lehetett sörözni, pöfékelni.

Néztük a társainkat. Hiszen nem lehetetlen, hogy ezekkel az arcokkal a többi kempingben is össze fogunk futni.

Egyikkel sem találkoztunk később. Viszont a következő kempingben lévőkkel már igen. Ezek szerint a rutinosabbak már helyből kihagyják ezt a kempinget és máshol alszanak.

A leginkább fura az volt, hogy gyakorlatilag mindenki lycra cuccban tolta. Mintha ez egy kerékpáros egyenruha lenne. Feszes naci, feszes felső. Pedig ez a túra tényleg nem sport, nem számít a légellenálláson nyerhető pár tizedmásodperc, ez egy kirándulás, ahová kényelmesen, lazán kellene öltözni. De kivétel nélkül mindenki, itt is, meg a későbbiekben is, akkor érezte csak magát kerékpárosnak, ha bringásmez/bringásnaci volt rajta.

Az egyik párosnál csak a vázon két darab, másfél literes fémpalack. Egymásra néztünk Nejjel. Mi kulacsot sem hoztunk.
– Azért, mert mi keményebbek vagyunk – szögezte le Nej.
– Ja. Mi csak sört iszunk az útszéli bódékban. A víz maradjon a puhányoké.

Nej nézegette a cideres üvegemet.

– Te, láttad, hogy ez bringás cider?
– Bringás?
– Az. Itt, a felső cimkén lévő emblémán ketten tandemeznek.
– Akkor csak azok ihatnak ilyet, akik tandemmel vannak?
– Talán mi határesetnek számítunk.
– Várjál, baj van. Mind a kettőnek férfinak kell lennie.
– Miért?
– Az van az emblémára írva, hogy Fred és Percy.
– Melyik a Fred?
– Nem tudom. De ha csak így lehet, akkor én az akarok lenni, aki felül van.

Szóda és ami abból jön

A heti rutin szerint beugrottam a szódáshoz, kicserélni a ládányi palackot. Szóba elegyedtünk. Panaszkodott, hogy messze nem volt akkora a forgalom, amennyit a meleg miatt saccolt.
Nyilván ennek sok oka van, nem is mennék bele az elemzésbe.
Egy szempontot emelnék ki: a szódavíz már messze nem annyira eszenciális anyag, mint az én fiatalkoromban volt. Nálunk ugyanis kiemelten, mit kiemelten, elemien fontos anyag volt.
Nem, nem feltétlenül otthon. Bár gyerekkorban megvolt otthon a két szifonból álló szifon cluster, biztosítva, hogy mindig legyen hideg szóda a hűtőben. De egy üzemben, ahol melósok dolgoztak, ide értve az ország összes üzemét, a szódavizes hordó volt az alfa és az omega. Ez volt a legfőbb motivátor, a társasági élet központja.

Elmondom, hogy nálunk, a vegyi gyárban hogyan nézett ki a szódavíz-ellátás.
Volt eleve a fémhordó. Ez egy vegyi gyárban annyira közönséges anyag volt, mint mondjuk asztalos műhelyben a léc. Mindig volt belőle. Ebbe beleállítottuk a szódásballont. Majd körbeborítottuk szárazjéggel. Annak az olvadási hőmérséklete valahol -76 fok körül van. (Honnan vettük? Ne hülyéskedj, vegyi gyárban minden anyag van.) Füstölt? Mint a picsa. Hideg volt? Ember, te még olyan hideg szódát nem ittál. És ezzel mindenki elégedett volt.
Eleve, vegyi gyárban a füst, mint zavaró tényező… röhögnöm kell.

Most éppen van kedvem hozzá, miért ne sztorizzak?

Tudom. A fiatalabb olvasókat most veszítem el. Nekik már tele van a hócipőjük a szüleik sztorijaival, miszerint ők kövön aludtak és derékszíj helyett szögesdrótottal fogták össze a nadrágjaikat, na azok voltak az igazi idők, bezzeg a mai fiatalok.

Nos, most nem ilyesmiről van szó. Biztos vagyok benne, hogy amiket leírok, manapság is előfordulnak.

Klórüzem.

Elektrolizáló cellák. Ha nem vagy képben, leírom röviden a technológiát. Egy ilyen cella egy durván húsz méter hosszú, egy méter széles, enyhén lejtő szögletes, zárt fémkádból állt. A kád alján higany folyt végig. Az volt a katód. A kádban eleinte konyhasó oldat volt, de ahogy ment az elektrolízis, folyt a lötyi, úgy lett belőle nátrium-hidroxid, azaz nátronlúg a folyadékban és a fölötte lévő – elméletileg zárt térben – egyre jobban dúsult a klórgáz. Ilyen cellából volt vagy húsz egy csarnokban. Úgy képzeld el, hogy volt egy 100m*50m alapterületű csarnok, olyan 20m belmagassággal. Az oldalfalakon hatalmas üvegtáblák voltak, melyek egyfajta szűrt fényt engedtek be. És ebben a csarnokban dolgozott egymás mellett az a húsz cella.
Nekünk, melósoknak, mindenféle dolgaink voltak. Fel-alá rohangáltunk a csarnokban.
Csináltuk.
De…
Elképesztő volt, hogy a melósokat mennyire nem világosították fel arról, hogy mivel dolgoznak.
A haverom – aki azóta valószínűleg már nem él, pedig csak pár évvel volt idősebb nálam – odahívott egy vödörhöz.
– Dugd be a kezed!
– Ne baszd meg, ez higany!
– Persze! Pont az a buli!
– A higany durva méreg!
– Lófaszt! Dugd már bele a kezed!
Addig nyikorogtam, míg kaptam egy gumikesztyűt. Azzal már beledugtam a kezemet és tényleg elmondhatatlan érzés volt. Ha soha nem dugtad bele a kezed egy vödör higanyba, akkor el sem tudod képzelni, miből maradtál ki.
Na most a srác naponta ötször-tízszer játszotta ezt el. Kesztyű nélkül. Teljesen addikt volt. Tudod, mit tud a higany? Ezt. Tudod, hogy fém létére melegben mennyire vadul szublimál?

De ez még csak az étvágygerjesztő volt. A hétköznapok sokkal színesebbek voltak a klórüzemben. Szószerint. Ugyanis a cellák elvileg tömítettek voltak, gyakorlatilag… hát, izé. Óriási mázli hogy a klórgáz olyan mélysárga és kifejezetten lusta gáz. Azaz akárhol is szivárgott – és rohadt sok helyen szivárgott – ott jól láthatóan kavargott felfelé a mélysárga gáz. Lustán. Azaz simán ki tudtuk kerülni.
Neked valószínűleg a klórgáz úgy maradt meg, hogy halálos gáz. Hogy Ypern, és ez volt a világ első és akkoriban a leghalálosabb vegyi fegyvere.
Nekem nem. Én együtt éltem vele. Tekergett a sárga füst? Kikerültem. Gázálarc senkinél sem volt. Ügyesek voltunk, kezeltük a helyzetet.

Most azt hiszed, öregemberesen túlzok, ilyesmit nem lehetett megcsinálni az iparban.
Meg lehetett. Durvábbakat is.
Ugyan már leírtam korábban, talán nem is egyszer, de most megint kedvem van mesélni, szóval röviden.
Volt egy identitáskeresős időszakom. Bachelor vegyészüzemmérnöki diplomám már volt, a masterbe belekezdtem, de nem tetszett, szívesen váltottam volna progmatra, át is vettek volna Szegedre a negyedik évre, de én az elejétől szerettem volna kezdeni, a szüleim viszont elgyötörten közölték, hogy nem bírnak tovább támogatni, így végül az maradt, hogy vagy találok olyan munkahelyet, amelyik támogatja az elképzeléseimet, vagy találok egy olyat, ahol fizetnek annyira vastagon, hogy futja saját erőből a képzésre. Az elsőt most hagyjuk, a második viszont egy gyári meló lett volna. 17e forintos fizetésért. Csak jelzem, hogy amikor két évvel később elhelyezkedtem MSC mérnökként, 9e forintot kaptam. Durván jó pénz volt az a 17e. Megpályáztam. Ravaszul nem vallottam be, hogy vegyészüzemmérnök vagyok, megelégedtem azzal, hogy vegyipari szakmunkás.
Sok lett.
Nem vettek fel. Ez ugyanis egy olyan üzem volt, amelyikből három ment a világon: kettő Afrikában, egy itt nálunk. Veszélyes volt? Kurvára. Annyira, hogy már attól is beszartak, hogy egy vegyipari szakmunkás jelentkezett, Csupa péket, meg hentest vettek fel. Akik nem tudták, mibe keverednek.
Ma már valószínűleg nem élnek.

Jól elirogattam itt. Mit is akartam mondani? Hát, egyfelől ne nagyon legyenek illúzióid a vegyiparral kapcsolatban.
Másfelől meg a szódavíz, az egy jó dolog.