Passau – Bécs, bringával 02/08

Ottensheim
2018.09.16; vasárnap

A nagyobb patak méretű Ilz elképesztő ködöt produkált reggelre a kempingben.

És nem csak ködöt. Mind a külső sátor, mind a belső sátor külső fele csuronvizes lett, de még bent is nedvesek lettek a hálózsákok. Első nap. Jól indul a túra.

Reggel mindenki 6.30-kor kelt. Én ugyan nem akartam, de muszáj volt. A hangoskodások, sátorbontások miatt úgysem tudtam volna aludni. Tömeg a vécén, tömeg a kajáldában, tömeg a parkolóban. Még jó, hogy istenhátamögötti kempingbe jöttünk.
Már amennyire ez az izé kemping.

Na mindegy, megreggeliztünk, kávé, szivar, kivártuk a sorunkat a vécére, sátorbontás, pakolás (beszórtunk mindent a kocsiba), aztán irány a parkolóház. A Google Maps ismerte, megkértem, hogy navigáljon oda.
Bevitt szemből Passau sétálóutcájába.
Annyiból igaza volt, hogy tényleg az lett volna a legrövidebb út.
Kikapcsoltam. Szerencsére észrevettem egy táblát. Mentem utána. Meg is lett a parkolóház. Bementünk, letettem a kocsit. Útra készülődés, pakolás. Volt hangulata.

Kigurultunk. Egészen a vasútállomásig. Klotyi.

És innen végre már indult a kaland. Az a kaland, amelyért jöttünk.

Már a város is szépen búcsúzott. Ahogy tekertünk kifelé, áthajtottunk az Ilz hídján és jobbra néztünk, ahol az Inn és a Duna folyt össze éppen. (A Dunának kifejezetten jó menedzsere lehetett, mert itt még az Inn a nagyobb. A folytatást mégis Dunának nevezik.)

Haladtunk. Végig a Duna partján, hol különálló kerékpárúton, hol csak egy bringasávon. Az út időnként letekergett a parti villákhoz. Szép volt a táj.

Nejnek egyetlen kikötése volt: 25 kilométerenként álljunk meg egy sörre. Mert a kerékár motorjába is kell üzemanyag. Szépen tartottuk is.
Az első pihenőnk egy erőmű hídjánál volt. Barna búzasör.

Nézd meg. Erről beszéltem. Itt van egy idősebb pár. Éppen csak kiugrottak bringázni, nem volt náluk nagy csomag. Aztán mégis mindketten Lance Armstrongnak öltöztek. Szegényeken úgy állt a feszülő lycra, mint malacon a balettkosztüm. Mégis. Úgy érezték, hogy a kerékpárra ez a ruha a kötelező.

A következő attrakció a Dunahurok (Donau Schlingen) volt Schögennél. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy a külső íven menjünk. Onnan szebb.

Apropó, tervezés. Valójában neki lehet menni a távnak mindenféle tervezés nélkül is. Rövid kivételtől eltekintve mind a két parton kiépített és jól kitáblázott kerékpárutak vezetnek. Mint kiderült, kempingek is akadnak bőven (ezt majd kifejtem), de panziókban, hotelekben, hostelekben sincs hiány. Szóval lehet ad hoc is menni, de valamennyi tervezés mégsem árt. Nem árt, ha tudod, hogy milyen látványosságok várnak rád. Nem árt, ha ezeknél a megfelelő oldalon vagy. A Wachau lehet, hogy szép a túlsó partról is, de a borkimérések az északi oldalon vannak. Nem mindegy, mennyit megy az út a Duna mellett és mennyit bent a tanyavilágban. Aztán a városok is érdekesek. Hidak viszont elszórtan vannak, azaz előre tudnod kell, hogy egy adott szakaszon az északi, vagy a déli part a nyerő.

Maga a hurok egy jól kiépített látványosság. Éttermek, szórakozóhelyek, hatalmas kemping. Olyan kempingforma. Fortyogtam egy kicsit.

Elmagyarázom. A felkészülés során találtam a neten egy letölthető prospektust. 172 oldal, tömény adat. Látnivalók, éttermek, szállások, árak. Hetekig bújtam, jegyzeteltem. Ha lehet ilyet mondani egy pdf doksira, rongyosra olvastam.
Hiba volt.
A prospektus finoman szólva sem volt pontos. A kempingeknek kábé a negyede volt benne, azok is főleg a kicsi, komfortnélküli kempingek voltak. Én meg ugye ezekre terveztem. Aztán amikor odakint szembejött velem a valóság, már csak morogni tudtam.
Annyival tartozok az igazságnak, hogy ez a prospektus, mint utólag kiderült, 2015-ös anyag volt. Azóta letölthető a 2018-as is. Nem bogarásztam át, nem tudom, mennyivel lett pontosabb.

A hurok környékén kifejezetten sok volt a bringás. Jó idő volt, vasárnap is, sokan kijöttek a családdal tekerni egyet.
Tízévesforma kiskölyök, hozzáillő bringával. Elmentem mellette, apuka/anyuka félrehúzódtak, de a kisklapec versenyezni akart. Beleállt és tekert, mint a hülye. Hagytam, hagy menjen. Elég hamar kipurcant. Megint utolértem. Erre megint nekiállt emberkedni. Ránéztem, belesűrítve annyi lesújtást, amennyit csak tudtam, felváltottam kettőt, aztán már csak a kondenzcsíkot látta. Remélem, azóta is ott zokog az árok szélén.

Újabb pihenő. Aschach. Hosszú Dunapart, tele teraszos éttermekkel. Egytől egyig mindenhol foglalt minden hely. Megtelt a város. Pedig már kajásak voltunk, egész nap nem ettünk semmit. Nem kicsit néztünk furán.
Aztán találtunk egy bárt, ahol konyha nem volt, de hamburgert lehetett kapni. Jó lesz az is. Kértünk két sört meg két hambucit. Ja, az most nincs, szakács csak hat után lesz. Mondjuk így már érthető, miért volt üres asztal.

Ha lett volna vasszeg a bringában, kirágom.

Természetesen vasárnap késő délután már mindenhol be volt zárva minden bolt. A kocsmák meg mindenhol tele. Nem szeretem a vasárnapot.

Elképesztő mennyiségben láttunk elektromos rásegítésű bringákat. Gyakorlatilag több volt belőlük, mint hagyományosból. (És igen, a legtöbbször kövér tulajdonosok kivétel nélkül sztreccsben feszítettek.)
– Azért ez csalás – lihegett Nej, amikor egy mamóka mosolyogva elszáguldott mellette.
– Miért?
– Mert nekik könnyebb.
– Akkor az is csalás, hogy mi jól csapágyazott, hosszú túrákra tervezett bringával tekerünk? Hiszen jöhettünk volna falusi kocsmábajáró ronccsal is. Meg egyébként is, örülni kell, hogy egyáltalán kijöttek mozogni. Ha nem lenne motor a bringájukon, otthon ülnének és bámulnának valami brazil sorozatot.

Aztán egyszercsak eltávolodott az út a Duna partjától. Meglátogattuk Feldkirchent. Markáns változás volt. A kissé üdülős hangulatú folyópartról átkerültünk a tanyavilágba. Persze ne kajla bajszú gazdákra gondolj vasvellával. Itt már minden gépesítve volt. Traktorok, mindenféle gépek, meglehetősen nagy földek és mindenhol szorgoskodó gazdák.

Végül megérkeztünk Ottensheimbe.

– Milyen lesz a kemping? – kérdezte Nej.
– Kicsi. Meg kint a rák farkán. Viszont van mellette egy étterem.
– Az jó.

Jó is lett volna, ha nyitva van. De masszívan bezárt. A recepció meg odabent. Lett volna.
Sóhaj.
– Verjük fel a sátrat.

Az utolsó képen látható tűzhely már foglalt volt. Egy fiatal pár sajátította ki. A biztonság kedvéért jól telepakoltak mindent, hogy más ne zavarja meg az intim tűznézésüket.

– Szerinted ehetők? – méregette Nej a párost.

Végül jobb híján visszamásztunk a bringákra és betekertünk a kisváros főterére. Jó döntés volt. A pizzériában volt üres asztal. Sör. Wiener schnitzel Nejnek, pizza nekem.
– Látod, ez a jó a nagy túrákban, hogy bátran lehet enni. Még az 1800 kalóriás pizza is belefér.
– Meg bírod majd enni?
– Viccelsz? Lehet, hogy egy nem is lesz elég.
Erre átvágtak. A 32 centis pizza helyett 50 centiset hoztak. Nemhogy a tányérról lelógott, de még az asztalról is. Döbbenten néztem rá.
– Hát, mondjuk soha jobbkor – vakartam a fejemet – de ki fogja tudni ezt kifizetni?
Nem volt gond. Az étteremben ez volt az alap pizza. Csak ilyet mértek. Azaz a 7 euró erre vonatkozott.
Elég sokáig üldögéltünk utána az asztalnál. Idő kellett, mire rávettük magunkat, hogy visszaüljünk a bringákra és hazaküszködjük magunkat a három kilométerre lévő kempingbe.

Ekkor már volt recepció (étterem nem), lerendeztük a fizetést, a pár még mindig egymás kezét fogva nézte a tüzet.
Én meg kénytelen voltam a búcsúsörömet és a búcsúszivaromat állva elfogyasztani.
Mint a lovak.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Passau – Ottensheim.