Ez nálam olyan szakrális. Egy időben rendszeresen úgy kezdtem a bringás szezont, hogy feltekertem Visegrádig, meg haza. Ez útvonaltól függően olyan 130-150 kilométernyi távolság.
Aztán valahogy elmaradtak. Mondtam, mondogattam, hogy most éppen nem, majd a jövő héten, aztán akkor sem, végül elment a szezon, elment az év.
Majdnem így jártam idén is. Már tavasszal el akartam menni, aztán csak halogattam, végül augusztus végén álltam a sarkamra. Megyek és kész.
Ekkor kavart be Nej. Hogy ő is jönne.
– 150 kilométer – szögeztem le.
– Hívsz mentőt, ha kidőlök?
– Persze.
– Akkor megyek.
Nyilván az időzítés megborult. Én maximálisan rugalmas időelszámolásban dolgozom, Nej viszont maximálisan rugalmatlanban. A hétvégéket meg vagy elvitték más programok, vagy elvitte az időjárás.
Aztán kiderült, hogy Nej augusztusban annyit túlórázott, hogy hozzávágtak egy day-off-ot, a hidegfront hétfőn elhúzott, a következő csak pénteken jön, a keddem éppen szabad volt. Hurrá. Menjünk.
Mentünk.
– Kibírsz te 150 kilométernyi bringázást? – érdeklődött aggódva Nej főnöke.
– Miért, akkor nem aggódtál, amikor 38 kilométert eveztem?
– A kajak az más – hümmögött Károly, aki szintén egy kajakos arc.
Első pihenő: Római-part.
Nej lelkes anyaként a második képet el is küldte a gyerekeknek.
Barna válasza: – Apa már kora reggel be van állva?
Pedig csak intelligens képet akartam vágni.
Tekertünk.
– Tudod, én csak annyit mondtam a személyi edzőmnek, hogy annyira hozzon fel, hogy lenyomjalak téged kajakban – lihegte Nej, amikor mellém ért.
– Végülis van rá esély.
– Azt mondod?
– Igen. Ha például én öt évvel előtted halok meg, akkor öt évig jobb leszel kajakozásban.
A visegrádi kompot éppenhogy lekéstük. Rohadtul bosszantó, amikor az útról látod, hogy elindult a komp és tudod, hogy olyan 5 perc lett volna leérni a kikötőjébe.
Ja, és óránként jár.
– Kicsim, lámpával megyünk haza – vontam le a következtetést. Ennyit jelentett egy óra csúszás, így a nyár végén.
Nagymaroson ebédeltünk. De mit! De hol!
Nagymarosban ugyanaz a jó, mint a Balaton déli partjában: gyönyörűen látszik a túlsó part.
Következő pihenőnek a gödi kocsma lett betervezve. A tulaj nem bízta a véletlenre, öt kilométerenként rakott ki táblát a bringaútra. Most őszintén, lehet egy ilyen kedves embernek ellenállni?
91 kilométert mutatott az óra, amikor leparkoltunk a kocsma mellett.
A csapolt Dreher Bak továbbra is verhetetlen volt, Nej hiába próbálkozott rábeszélni mindenféle IPÁ-kra meg Ale-kre. Ahogy öregszem, úgy lesz egyre konzervatívabb az ízlésem. A sörnek legyen sör íze. Nyilván lehet cifrázni, de az nekem már nem sör.
A túra legvacakabb szakasza, Dunakeszi. Szinte végig van kerékpárút, ebben a városban megszakad. Mehetsz be a 2-es útra, a zsúfolt forgalomba.
Aztán Pesten már simán végigtoltuk a vízparti bringaúton.
Tudtad, hogy a Megyeri hídtól – Csepelen keresztül – gyakorlatilag az M0-ig jó minőségű kerékpárút van, jórészt a Duna mellett? Nem közismert, pedig van. És jól is járható.
Következő pihenő: Jónás, a cet segglukánál.
Ne nézz bután: a Bálnában, a farok mellett, a legvégén lévő sörözőt nevezik Jónásnak.
Itt elég vastagon fog a ceruza, mi viszont kellően éhesek és szomjasak voltunk, hogy ne érdekeljen.
Egyszer viszont biztosan hiányozni fog ez a pénz a nyugdíjkasszából.
Barna sörként kaptam Valami Ale-t. Nem volt rossz, de visszasírtam a csapolt Bakot. Feleannyiért.
Nej panaszkodott, hogy elkészült az erejével. Aztán úgy alakult, hogy a hátralévő szakaszon ő ment elől, én meg utána. A szegény kipurcant csajszi 20-23 közötti tempót nyomott hazáig. Ha én mentem volna elől, max 18-as tempónk lett volna. Mert kíméltem volna.
Végül este nyolc körül értünk haza.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
– Mire gondolsz?
– Halálos fáradtság, mindent elöntő depresszió, visszafoghatatlan öngyilkossági szándék?
– Mi van?
– Mennyire vagy fáradt?
– Egy kicsit. De semmi különös.
– Ez az! – csaptam a levegőbe – Akkor mennyire is vagy beszarva egy 137 kilométeres bringatúrától?
– Hát, a mai nap után semennyire.
– Remek! Ezért mentünk.
Útvonal:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.
Recent Comments