Áttelepülés a Meteorákhoz
2018.06.01; péntek
Lusta reggel. Valamikor déltájban indul a kompunk vissza Lefkádára, bőven ráérünk 10-11 között elindulni. Utoljára ugráltunk egyet a teraszon, bőséges reggeli, aztán irány Fiskardo. A hegyi utakon itt-ott még megálltunk fényképezni. Az úton lófráló kecskéket, birkákat már ismerősként üdvözöltük.
– Errefelé jó lehet kecskének lenni – jelentette ki Nej.
– Hát, nem biztos – vonta meg a vállát Barna – Olyan hegyeket kellene minden nap megmásznod, mint amilyenek tegnap voltak.
– Aztán jönnek mindenféle idegenek és megeszik a gyerekedet – tettem hozzá.
Jócskán korán érkeztünk. Beálltunk a kompra váró sorba, és volt egy csomó időnk sétálgatni. Egészen jópofa a falu. Nem nagy, szemmel láthatóan a komp élteti, de a kikötő környékét sikerült hangulatos sétányokkal, üzletekkel teletömni.
Beültünk egy kávéra.
Aztán komp. És felhők.
Úgy terveztem az utat, hogy nem egyből megyünk haza, hanem teszünk egy nem túl nagy kitérőt a Meteórákhoz. A sziklák mellett Kalampaka városka terül el, ennek a szélén, gyakorlatilag már a városon kívül, de a sziklákkal szemben foglaltam szállást. Túl sokat nem vacakoltam vele, egy éjszakáról van szó, bárhol elalszunk.
Délután hatkor érkeztünk meg. Percre pontosan akkor, amikorra jeleztem az érkezésünket. Ez fontos. Letettem a kocsit a parkolóban, kezemben a papírokkal besétáltam. A recepciós pult mögött egy istentelenül vén, kövér, fogatlan banya álldogállt.
– Kalimera!
– Kalimera!
– We have a booking here.
– Őőőőő??!
Az öregasszony a görögön kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Odaadtam neki a papírokat. Jelbeszéddel jelezte, hogy nem tud olvasni.
Huh, hosszú napunk lesz.
Mondott valamit görögül, én meg igyekeztem elmutogatni, hogy négyen vagyunk és van egy foglalt szobánk. Végül leemelt egy kulcsot, kijött a pult mögül és elsétáltunk a folyosón. Benyitott egy szobába. Ott volt a négy ágy.
– Thank you! – reagáltam le – This will be fine!
Erre megcsóválta a fejét és bezárta a szobát. Majd visszamentünk a recepcióhoz. Megint nekiállt görögül karattyolni. Finoman szólva sem értettem a dolgot. Mutogattam, hogy adja már ide azt a kulcsot, az a szoba teljesen rendben volt.
Erre adott egy másik kulcsot és az emelet felé mutogatott. Intettem, hogy jöjjön velem. Visszaintett, hogy a lábai már nem bírják az emeletet. Oké, felmentem.
Azt hittem, hogy felrobbanok. A kulcs, melyet kaptam, olyan ódivatú, nagyfejű kulcs volt. A lépcsö egy kis előtérben végződött, két ajtó nyílott belőle. Mind a kettőn új tipusú, tollas kulcsos zár.
Visszamentem. Markánsan észrevehetően basztam oda a kulcsot a pultra.
– Nem jó! – kiáltottam rá – Te idióta vén csoroszlya, ez a kulcs nem jó fönt semmire!
Erre levette az előző kulcsot. Megint elsétáltunk a lenti szobáig. Kinyitotta.
– Igen, ez jó. Kérjük!
Megint becsukta az ajtót, visszamentünk a recepcióhoz és ideadta a másik kulcsot és mutogatott az emeletre.
Azt hittem, felrobbanok. Végül fel is robbantam.
– Baszd meg ezt a kurva kócerájt! – vágtam a fejéhez – Keresünk szállást máshol!
Ekkor jött be Nej. Egyből levette, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy egy széket felragadva aprítani kezdjem a bútort. Intett, hogy nyugodjak le, majd odament a banyához.
Amivel a legjobban fel lehet dühíteni, az az, amikor leintenek, hogy nyugodjak meg. Ekkor már ordítottam.
– Mit akarsz attól a síkhülye banyától?
– Nyugi, majd én beszélek vele.
– Na, azt megnézem.
Végigjátszották ugyanazokat a köröket. A banya mosolyogva közölte vele, hogy minden tekintetben teljesen inkompetens, majd elvitte a lenti szobába. Nyilván neki sem adta oda a kulcsot. Én pedig hangosan kommenteltem közben, hogy mi fog történni. Nej még felrohant az emeletre a kulcsokkal, de ő is leforrázva jött vissza.
– Te, mi van itt? – kérdezte végül zavartan.
– Szerinted én jókedvemben ordítozok?
Végül elindultunk kifelé. Keresünk máshol szállást. Ezt meg úgy lehúzzuk a Booking-on, amennyire csak lehet. Különösen, ha ránkterhelik a szállásdíjat.
Nyílt a bejárati ajtó és belépett egy korombéli, 140 centi magas, 140 kilós, borzasztóan kövér és meglehetősen mogorva hapsi. Koszos melegítő alsóban, kinyúlt, foltos pólóban.
– Do you have any problem?
Á! Végre valaki beszél angolul.
Kiderült, hogy ő a tulaj. Amikor mutattam a papírokat, csak legyintett. Igen, tud rólunk, várt is, de el kellett mennie valahová. Leakasztotta az emeleti kulcsokat és intett, hogy kövessük. Majd az emeleti kilépőben kulcs nélkül kinyitotta az egyik ajtót, mely mögött kitárult egy folyosó. Egy olyan folyosó, amelyből csupa olyan ajtók nyíltak, melyekhez régi tipusú kulcsok kellettek.
– Oh, fuck you! – bukott ki a számon.
A mogorva faszi rámnézett, majd mormogott valamit. Akár elnézéskérés is lehetett.
Innentől már ment minden. Megkaptuk a szobánkat. Felcuccoltunk. Hűtőszekrény nincs. Klíma van, de a távkapcsolót nem kaptuk meg. Wifi elméletileg van, de egy papír figyelmeztetett, hogy ezen a környéken borzasztóan gyér a hálózat, ne is erőlködjünk. Viszont volt terasz, méghozzá gyönyörű panorámával: pont ráláttunk a Meteórák szikláira.
Ott bal oldalt látszik is az egyik kolostor.
Nagyjából tisztában vagyok magammal. Tudom, hogy nagyon könnyen dühbe gurulok. Viszont azt is tudom, hogy dühöngés közben is működik az agyam, észlelem, amit mások mondanak, látom magam kívülről is, azaz képes vagyok észrevenni, ha a másik racionálisan cselekedett, miközben én azért dühöngtem, mert azt hittem, hogy nem.
Miután leraktuk a cuccainkat és a tájat néztük a teraszról, összeállt fejemben a kép. A banya azért nem adta ide a lenti szobát, mert szeretett volna örömet okozni nekünk az emeleti, panorámás szobával. Csakhogy nem tudott feljönni a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót és elvezessen minket a szobáig. Mivel nem beszélt semmilyen nyelven, így azt sem tudta elmondani, hogy nyomjam már le azt a kilincset, mert az előtéri ajtó úgy egyébként nyitva van.
Azaz mindenki jót akart… csak éppen szerencsétlenül alakultak a dolgok.
Ahogy lepakoltunk, rögtön mentünk is vissza a kocsihoz. Eredetileg úgy terveztük, hogy korán érkezünk és még ma délután be is járunk legalább egy monostort. Ezt lazán keresztülhúzta a kompmenetrend: azzal, hogy csak délben volt komp Lefkádára, esélytelenné vált, hogy 17.00 előtt ideérjünk, addigra meg bezárnak a kolostorok.
Így végül az maradt, hogy ma délután autóval megkerüljük a sziklákat, megállunk a kilátási pontoknál, fényképezünk, mint az állat. Holnap pedig kora reggel megnézünk egy monostort, majd utána teperünk haza.
A Meteórákról túl sokat nem akarok írni. Klasszikus szerzetesrend élt fent a szemben lévő hegyekben. Csakhogy állandóan zargatták őket mindenféle rablók. Végül annyira tele lett a hócipőjük, hogy elkezdtek szemezni a szemben lévő sziklákkal. És valahogy, kínkeservesen, lassan, de megvetették a lábukat a sziklák tetején. Ezek a monostorok már megközelíthetetlenekké váltak a nem kívánatos személyek számára.
Az orthodox egyház világában a Meteórák végtelenül szent helyek, jelentőségük az Athos félsziget jelentőségével vetekszik. Turistákat ugyan beengednek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy hová megyünk be.
A körbeautózás után visszaértünk a szállásra. A boltban vettünk hideg bort, valami vacsoracucc egyébként is volt nálunk és ugyan akkora habzsidőzsi nem lett belőle, mint a korábbi szálláshelyeken, de jóllaktunk. Barna valamiért lement, majd azzal a hírrel jött vissza, hogy a szállásadó hapi vár minket egy ouzóra.
És itt kezdődött a második, sokkal bizarrabb felvonás.
Lesétáltunk. Az épület hallja teljesen üres volt, eltekintve a banyától, aki az egyik kanapén hanyattfeküdve, kezeit-lábait szétdobva horkolt. Kisétáltunk a teraszra. A tulaj ott beszélgetett egy párral.
Mint kiderült, ez a hely meglehetősen ismert a nyugati turisták között. A tulaj ugyanis szabadon engedi, hogy a parkolójában lakóautósok telepedjenek le. Sőt, nem csak engedi, de ingyen ad nekik víz-, illetve áramcsatlakozást is. Aztán persze nyilván keres rajtuk, amikor az illetők nála vacsoráznak, nála italoznak.
Intettünk neki. Felállt, behúzott minket a bárpulthoz. Közben barátságosan motyogott. Hogy mennyire szereti a magyarokat. Hogy a felesége magyar. Hogy mennyire szeret konkrétan minket, Nejt és engem. Kitöltött három vizespohárnyi ouzót (vízzel hígítva), aztán kiültünk egy oldalsó teraszra. Elmondta ugyanezt még egyszer, de már bővebb lére eresztve. Hogy a felesége hajdúszoboszlói. (Nej elpirult.) Aztán hosszan sorolta a magyar városokat. Hogy melyik milyen. Valószínűleg nem kamuzott, mert ennyi mindent nem lehet bemagolni.
Aztán váratlan mozdulattal átölelt mindkettőnket és a keblére húzott. Jó, méretes férficsöcsök. Ugyan ellenkeztünk, de végtelenül lenyugtató hangnemben folyamatosan csillapított. Hogy ő mennyire szereti a magyarokat. Hogy ő mennyire örül annak, hogy itt vagyunk. Hogy ő mennyire szeret minket.
És közben simogatta a bucinkat.
Hangtalanul röhögtem. Egyszerűen annyira bizarr volt az egész, hogy elengedtem magam és hagytam, hogy sodródjak. Mi fog ebből az egészből kisülni?
A pacák időnként elengedett minket, ekkor beszélgettünk. Tényleg ismerhette a magyarokat, mert nem győzte szidni a románokat, meg Orbán Viktort. (Az utóbbiért engedélyeztem neki egy plusz simogatást.) Majd időnként szétterült az arcán a gyertekideapucihoz mosoly, megint a keblére vont minket, mi pedig kitekert törzzsel, a pacák hónalja alatt egymásra nézve, gátlástalanul röhögtünk Nejjel.
Tényleg fogalmam sincs, hová fajult volna a dolog, de egyszercsak megjelent a korábban cserbenhagyott pár. Akikkel a tulaj előtte beszélgetett. Odaültek hozzánk, dumálgattunk. Holland lakóautósok voltak. Reklamálták, hogy ők nem kaptak ouzót, de nem tudták, hogy az csak a csöcsörészéshez jár. Ettől függetlenül jól elmerültünk az európai politikában, ugye három, markánsan különböző vélemény ütközött össze szinte minden témában. Sokáig beszélgettünk. Aztán egyszer kihasználtuk, hogy a tulaj elment vécére, elbúcsúztunk a hollandoktól és felmentünk a szobánkba.
– Na, milyen volt? – érdeklődött Barna.
– Ne tudd meg – sóhajtottam.
– Egy életreszóló élményről maradtál le – vigyorgott Nej.
– Téged is annyira szorított? – kérdeztem rá.
– Ja. És ne tudd meg, hogy kereste az utat befelé a pólóm ujjában.
– Az jó. Megnyugodtam. Már attól féltem, hogy rám vadászik.
Meteorák és haza
2018.06.02; szombat
Az előző este fényében nem akartuk túl sokáig húzni az időt. Aztán mégis úgy sikerült. Korán keltünk, sehol nem volt semmi mozgás. Kimentünk a parkolóba és ott a placcon, a sziklák tövében nyomtunk egy kettlebell gyakorlatsort. Végtelenül hangulatos volt. Utána fent zuhany, porszívózós reggeli. Azaz meg kellett ennünk minden felbontott cuccot. Közben láttuk, hogy a tulaj elment valahová motorral, gyorsan ki is használtuk a lehetőséget. Lecuccoltunk, rámosolyogtam a pultnál a banyára, majd beültünk a kocsiba és padlógáz.
Úgy éreztem magamat, mint a Psycho-ban a csaj és a hapsi, amikor sikerült elmenekülniük.
9.15-kor érkeztünk a megcélzott Great Meteoron kolostorhoz. 9-kor nyitott. Parkolóhely már közel-távol nem volt, mindent elfoglaltak a turistabuszok.
Nem győztem elnyomni egy mosolyt. Ezek a szerencsétlen szerzetesek azért építkeztek ennyire lehetetlen helyekre, hogy elvonuljanak a világtól. Erre a világ, pont azért, mert ilyen lehetetlen helyekre építkeztek, ezerrel benyomul közéjük. Csodálkozni. Hogy ide is lehet építkezni.
Egy vékonyka hágón lehet megközelíteni a sziklába vájt főkaput.
– Úgy látom, idáig simán fel lehetett jönni lentről – néztem le a hágóról.
– Akkor már csak a bejáratot kellett kivésni.
– Na meg egy várszerű kolostort felépíteni.
– Óh, az nem lehetett probléma. Elég, ha van Youtube.
Körbejártuk, körbeszaglásztuk. Szép volt, de attól tartok, pont a lényeg nem jött át: a kolostori csend, a béke, az emberek teljes hiánya. Annyi turista volt, mint a II. Ukrán Front.
Utána viszont már hosszú menet haza.
A navigáció azért még rúgott belénk egyet. A Here WeGo-ba beleraktam a makedón RT benzinkút koordinátáit, ki is tartott odáig. Majd amikor beütöttem a szatymazi benzinkút koordinátáit, közölte, hogy offline módban nem tervez. Keressek netet. Elvileg a benzinkútnál volt wifi, de amikor rákérdeztem, akkor csak szánakozó pillantásokat kaptam. Gondoltam, egy percre roamingolok a 3-as zónában, de olyan csomagunk van – nekem is, Nejnek is – hogy nem engedte meg. Pont azon a szakaszon, ahol nem sima sztráda van, hanem valami kanyargós út.
Vedd észre, hogy ha Görögországban, ahol még volt roaming, volt net, egyben megterveztetem az utat, akkor végig tudunk jönni vele. Így, hogy darabokra tördeltem, gyakorlatilag elvesztünk. A szerb-magyar határig jöttünk térképpel, de navigáció nélkül.
Az orthodox pünkösd után (vagy lehet, hogy minden szombat este?) nagyon durva dugó volt Röszkénél. Nyilván lehet sorolni a körülményeket… de nekem úgy tűnt, hogy magyar oldalon valami óriási beleszarás hízlalja a tömeget. A szerbeknél nyitva volt vagy öt kapu, kábé 20 perc után átjöttünk. A magyar oldalon csak három kapu volt nyitva, óriási tömeg torlódott fel. Aztán mit csináltak közben? Bezárták a harmadik kaput. A hatalmas torlódás ellenére. Maradt kettő. Ráadásul rossz sorba álltunk. Valami túlbuzgó fiatal kölyök minden csomagtartót kinyittatott a sorunkban. Nem csinált utána semmit, igazából bele sem nézett, csak kiszállíttatta a sofőrt és kinyittatta a csomagtartót. A másik sorban semmi ilyesmi nem volt, az haladt is gyorsan.
Másfél órát várakoztunk.
Rohadjon meg az összes köcsög, beleszarós határőr.
Nem, ne mondja nekem senki, hogy Schengen. Tessék legalább annyi kaput nyitni, mint a szerbeknél. És látszatvizsgálatokkal ne tartsák fel a sort.
Nos, ennyi. Éjfél körül érkeztünk haza. Még felmásoltam minden anyagot a szerverekre (ott vannak jó helyen), aztán hosszú, mély alvás. Vasárnap elrendeztem a fényképeket, de a blog megírása már eltolódott a bizonytalan végtelenbe.
Hasznos linkek:
Végül Cobranco videói. Nem tagadom, az ő bringás kirándulása adta az ötletet, hogy bejárjuk ezt a szigetvilágot.
2018. July 03. Tuesday at 15:05
“Klíma van, de a távkapcsolót nem kaptuk meg”
Na de kérem, informatikusnak ez probléma? Én a mobilom infraadójával meg egy univerzális távirányító appal kapcsolgatom ezeket mindig ;)
2018. July 03. Tuesday at 20:58
Egyszer eljátszottam egy ilyennel, de sikerült olyan állapotba hoznom vele a tévét, hogy alig bírtam visszaimádkozni az élők közé. Azóta inkább nem kisérletezek vele.