Dunakanyar-kör bringával 02/04

Esztergom – Tata
2018.05.19; szombat

Nem aludtam jól. Már amikor egyáltalán aludtam. A nyakam, a bordáim rendesen fájtak, minden megforduláskor felébresztett a fájdalom. Este még mellénk költözött egy hármas sátortábor, gyerekekkel, hajnalig zajongó szülőkkel, az se tett jót az alvásnak.

Aztán a reggeli tanulságos volt.

Nézd meg alaposan a fényképet. A reggelim így nézett ki: két tönkölykocka, egy májkrém, egy sör és egy dobozos kávé. Nem egy nagy durranás, igazából jól sem lehet vele lakni.

Majd amikor beírtam a Myfitnesspal alkalmazásba, kiderült, hogy 1400 kcal. Csak viszonyításképpen, ez több, mint Nej egész napi adagja (1350 kcal) és majdnem annyi, mint az én egész napi adagom (1720 kcal). Ez a csutvasz reggeli. Mely térfogatra csutvasz ugyan, de energiában brutális. És aki nem méri, aki nem matekoz, az minden további nélkül eszik ilyeneket, anélkül, hogy tudná, mitől hízik. Ja nem, nyilván a rossz genetikától.

Mára pihenőnapot terveztem. Már amennyire tervezésnek lehet nevezni a saccolgatást: ugyanis egyik útvonaltervezőt sem tudtam rávenni, hogy bármelyik távon azon a vonalon tervezzen, ahol menni gondoltuk, rajzolgatni meg nem akartam, szóval maradt a becslés. Ez alapján olyan 50-60 kilométer adódott mára, kábé annyi is lett. (49) Pont jó volt így, a tegnapi erős nap után ránkfért egy kis lazítás. (Mindenesetre jó érzékkel döntöttem a Duna partján haladó út mellett. Semmi faxni, semmi emelkedő. Az eredeti terv szerinti út – Dorog, Bajna, Vértestolna – simán átment volna a Gerecsén és mint utólag kiderült, a Gerecse nem is olyan kicsi hegység.)

Idióta viszont volt elég így is útközben. Egyszerűen vannak olyan agyonfrusztrált agresszív barmok, akik már attól üvöltenek, hogy létezünk. Neszmély előtt lementem balra egy mellékútra, megnézni, hogy nem indul-e onnan bringaút. Nem indult, visszajöttem. Szemből ugyan jött egy autó, de bőven messze volt, biztos vagyok benne, hogy fékeznie sem kellett. Erre a sofőr rátenyerelt a dudára és vadul integetett.
Nejre a tatai kemping területén belül ordított rá egy sofőr, kihajolva az autóból, mert szerinte lassan sétált át az úton. Egy kempingben.

Ezt a fotót pedig a lányomnak készítettük. Hogy odaát, abban a fene nagy messzeségben is érezze a törődést. Hogy jártunk ott, ahol a kedvenc borát gyártják.

A lovak kikötve, amíg megfáradt lovasaik sörüket kortyolgatják.

Mindkettőnk számára váratlanul hamar értünk be Tatára. A kemping egyből meglett, bár zavaró volt, hogy az Öreg-tó túloldalán volt egy nagy sátortábor, de nem dőltünk be neki. Ott ugyanis lőttek.

Feltoltuk a sátrat egy nyugodt sarokba, óriási tölgyek alá. A kulcs az volt, hogy itt találtunk magunknak szabad asztalt is, ami az egysátoros felállásnál kincset ér.

– Tök jó lenne megint egy olyan egészségtelen fesztivál, mint tegnap Esztergomban! – néztem körül.

Lett. Igaz, ide már nem mentünk be, mert fizetős volt. De így legalább nem lőtték ki a szemünket. Viszont a tó partján folyamatosan pörögtek a harci dobok, durrogtak a puskák. Nagyon gyapálhatták egymást odabent a törökök, a magyarok és a vendégek.

A helyzet pikantériája az volt, hogy mindketten most voltunk először Tatán. Nem tudtunk semmit sem a városról, sem az Öreg-tóról. Idekeveredni is csak úgy keveredtünk, hogy útbaesett és volt kemping. Ehhez képest szemünk-szánk elállt, hogy mennyire jó hely ez. Nej először lekicsinylette a tavat, de amikor megjelent az Ajtony II rendszeres körforgalomban közlekedő óceánjáró, visszavonta.
A tó partja mindenféle fesztivál nélkül is tele volt pakolva evős/ivós helyekkel, határozottan kellemes volt a korzón sétálni, sőt, a végén sörkert is lett.
Kifejezetten tájjelegű.
Aki ismer, az tudja, amikor azt mondom, hogy tájjelleg, akkor már egy kicsit huncutul bazsalyog a szemem. Azaz ilyenkor olyasmi helyre gondolok, ahol megpróbálnak a hely nem túl kellemes adottságaiból előnyt kovácsolni és az egésznek végül lesz egy diszkrét bája. Itt konkrétan egy 70-es évekből megragadt játszóteret építettek körbe kivénhedt strandszékekkel, raklapbútorokkal, a büfé két roncs lakókocsi, a klotyi pedig toitoi. Igazi romkocsma, a szó valódi értelmében. (Nem keverendő össze a pesti mű-romkocsmákkal.)
A hosszú gyalogtúra és a megerőltető előebéd után itt ülepedtünk le.

A képen egy segg látható.

Mutatom.

Hazafelé még kedvem támadt egy lángosra, így kerültünk egyet. Ott kapott el minket egy váratlan vihar. A büfés gondosan _fel_tekerte az ernyőt, nehogy valami baja legyen. Az alámenekült vendégek meg csak néztek bambán.
Szerencsére csak a vihar szele érte el a partot.

Valami apró kis boltot még sikerült elkapnunk, vettünk valami vészreggelit holnapra. Hogy utána mi lesz… majd csak lesz valahogy.

Mire visszaértünk a kempingbe, kellemetlen meglepetés ért. Odanőtt mellénk, kábé 50 méterre egy lakodalmas sátor. Oké, hogy ez nem tartozott közvetlenül a kempinghez, gyakorlatilag a kemping melletti étterem hátsó udvara volt, de a sátor továbbra is fenyegetően uralta a tájat, a rengeteg somolygó öltönyös ember meg előrevetítette, miszerint ne számítsunk nyugodt éjszakára.
Megint.

És ez még csak a kezdet volt. Ücsörögtünk az asztalunknál, éppen szétpakoltuk az elektronikát (töltöttük a töltenivalókat powerbank-ről), amikor leszakadt az ég. Gyorsan átcuccoltunk a közösségi tető alá… ahol hirtelen, utánunk úgy egy perc múlva, megjelent egy ritka bunkó társaság. Az, hogy ordibáltak, az, hogy közben pálinkát vedeltek, az nem zavart, nekem is vannak ilyen haverjaim. De amikor összerakták a technikát és a felharsanó mulatós zenére kezdték verni az asztalt, gyorsan leléptünk. Szerencsére pont elállt az eső.

Furcsa dolog ez a technikai fejlődés. Nem vagyok ellene, sőt, tulajdonképpen ebből élek, de időnként kifejezetten taszító, hogy az emberek viselkedése nem fejlődik ezzel összemérhető módon. Mint például most is. Ez a közösségi hely távol volt mindentől, egyedül egy tűzrakó hely volt mellette. Erre kihoztak egy mobiltelefont, rádugták egy powerbank-re, rákapcsoltak egy JBL kockát és már lehetett is teljes hangerővel üvöltetni a szart. 500 méteres körzetben őrületbe kergetni a többi vendéget.
De ezzel még nem volt vége. Nem messze volt még egy hasonló közösségi tető, az alá is befészkelte magát egy másik társaság. Ők valamivel visszafogottabbak voltak, náluk Neoton ordított. Mert a fene tudja miért, de az emberek akkor érzik jól magukat a természetben, ha közben a kedvenc zenéjük nyom el minden hangot.

Ez az egész felvet egy kérdést. Jó-e, ha egy kemping hangulatos közösségi helyeket alakít ki? Nos, nem biztos. Az ilyen helyek úgy vonzzák a primitív tuskókat, mint fény a molylepkét. Ezek a kempingekbe járnak bebaszós bulikat tartani, mert ott – szerintük – nincsenek civilizációs korlátok. Jelen esetben a személyzet egy hatvan körüli néni volt, aki este nyolckor hazament, tőle nem kellett tartaniuk. A többi vendég meg az esküvőre jött, azaz ők is hajnalig ordibáltak. Mi, a kisebbség, akik a kempingbe sátorozni, neadjisten pihenni, kikapcsolódni járunk, mi konkrétan le lettünk szarva.
Jut eszembe, ne is beszéljünk arról, hogyan nézett ki másnap a vécé.
Hajnali négykor kikukucskáltam. Az étterem hátsó udvarában vagy tíz makacs, cefettül részeg atyafi óbégatott, a két közösségi hely közül az egyikben még vad élet zajlott. Hajnali négykor.
Hozzáteszem, a kemping egyébként tök jó lett volna, de ennyi bunkót régen láttam egy helyen. (Kicsit előreszaladok: vasárnap este a velencei kempingben szálltunk meg és halálosan nyugodt éjszakánk volt, dacára annak, hogy elméletileg ez is egy bulizós éjszaka lehetett volna. Itt ugyanis semmilyen közösségi hely sincs, egyedül a két kocsma asztalainál alakulhatnak ki gócpontok, de hát nem ide kell sátrat verni.)

Életkép.

Délután egy huszonéves lány sétált a kempingben, két csöppség kiséretében. Meglátták a menyasszonyi autót.
– Nocsak, egy esküvő – jegyezte meg a lány.
– Neked lesz férjed? – fordult az egyik csöppséghez.
– Lesz! – vágta rá a pici szöszke golddigger.
– És minek az neked?
– Gyereket szeretnék!

Több kérdés nem volt.

A megtett út:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.