Zakopane. Majdnem. 04/06

Majdnem Öt Tó Völgye
2018.03.12; kedd

Hatkor ébresztő. Nem olyan durva ez, este nyolc körül már megyünk aludni. Nincs túl nagy éjszakai élet itt, az erdő szélén.

A szokásos reggeli, utána kávé, szivar, csokika. Majd a technika összerakása. 7.59-kor már a kocsiban ültünk.

Régi családi túrát szeretnénk megismételni. Egy rossz emlékű túrát, még 2010 októberéből. Igazából egyikünk sem számított akkor ennyire durva élményre, sőt, egyikünk sem számított erősen téli körülményekre. Odalent semmi hó nem volt még, fent is alig látszott valami. Nekem még úgy-ahogy elfogadható szerelésem volt, de a többieknek nulla. Csak csúszkáltak a szerencsétlenek, meg szenvedtek a jeges ösvényeken. Barna kis híján lezúgott egy szakadékba, Nej pedig egy nagyon hosszú lejtős szakaszon seggencsúszva jött le, melynek következtében jelentős részen lekopott a bőr a hátsójáról. Hetekig nem tudott ülni.
Szóval nem túl jók az emlékeink. De most erős fegyverzettel jöttünk. Durva bakancs, nyuszómuszó talp, botok, hótányérokkal. És nagyságrenddel jobb kondíció, mindkettőnk részéről. Gyere hegy, megeszünk.

Nem is volt baj. A parkolóból az első 3.5 kilométer aszfaltozott sétaút, kezdő turistáknak. (Morskie Oko.) Illetve… Kedd, kora reggel. Biztos voltam benne, hogy alig lesznek az úton. Tényleg alig voltak. Csak egy háromtagú család állt be mögénk, ordítva hisztériázó kisgyerekkel. És nagyjából a mi normál tempónkban haladtak.
Na most én az erdőbe a csendért, nyugalomért, az erdő hangjaiért megyek: patakzúgás, madárcsicsergés, a szél játéka… és igen, időnként a teljes csend. Erre sehol senki az egész erdőben, csak mögöttünk 50 méterre egy ordító gyereket cipelő család.
Sebességet váltottam. Nej persze morgott, mert utálja, ha rohanunk. Ő ugyanis nézelődni szeret. Én sem vagyok oda a futólépésért, de vagy ez, vagy emberhalál.

A hídnál letértünk a műútról, egy keményen jeges, meredek emelkedőre. Helyben vagyunk. De a felszerelés jól vizsgázott, mentünk, mint a gép. Olyan további 5 kilométerig. Utána jött a bevadulás. A fekete kaptató.

Az Öt Tó Völgyéhez két út vezet fel a Roztoka patak völgyéből: a fekete és a zöld. A zöld hosszabb, lankásabb. A kutya sem járja. Mindenki a feketén megy. Hogy miért? Mert csak az látszik. Konkrétan hülyét csináltam magamból, amikor egy mellettem elhaladó csapattól megkérdeztem, hogy a feketén vagy a zöldön terveznek felmenni? A hapsi meg csak nézett bután, majd odavakkantotta, hogy black. Utána néztem meg a GPS-en és láttam, hogy már régen a fekete ösvényen mentünk. A zöld, az valahol elsikkadt útközben.

Mint látható, a fekete út fent kétfelé ágazik. A jobb oldali ága (szlak letni) a nyári út, a bal oldali (szlak zimowy) a téli. (A nyári út nagyon kitett.) Különbség nem csak itt jelentkezik: a nyári út a nagyon gyors szintkülönbséget cikk-cakk úttal küzdi le. A téli… a téli nem. Nyílegyenesen megy felfelé. A bokáig-térdig érő hóban. Igen, teljesen ugyanaz, mint tegnapelőtt a Giewont előtti finálé. Amibe beletörött a bicskánk. Most viszont nem volt akkora tömeg, én pedig használtam a Kis Lépések Technikáját. Azaz nem foglalkoztam azzal, hogy hol van az út vége, mekkora szintet kell még mennünk, nem foglalkoztam semmi mással, csak a következő lépéssel. Hogy az jó legyen. Ne süllyedjek be derékig, ne boruljak se előre, se hátra, sőt, a lendület továbbvigyen a következő lépésre. Lábnyomok nagyjából voltak, tulajdonképpen csak ki kellett választanom közülük a következő legjobbat és belelépni. Aztán húsz lépésenként kifújni magamat és menni tovább.
Egyszer csak elfogy a hegy.
Nej még tapasztalatlan túrázó, nem ismeri ezt a módszert. (Pedig csak így lehet nagy dolgokat véghez vinni. Enélkül a Balaton körbeevezése sem működne.) Nagyjából az emelkedő harmadánál le is állt. Mert látta, mennyi van még hátra, érezte, hogy mennyire fáradt és elijedt.
Látni még láttuk egymást. Zászlójelekkel lekommunikáltuk, hogy visszafordul, majd lent megvár.
Az a pötty ott lent, ő Nej.

Felfelé… voltak kalandok. Egy nagyon meredek részen az előttem megpihenő pacák elcsúszott és megindult lefelé. Reflexből rávetődtem. Ketten valahogy megálltunk. Ültünk a mély hóban. Nagy vigyorgások.

Nej közben lefelé bepánikolt, letért az útról, majd derékig belecsúszott a hóba. Még jobban bepánikolt. Hosszú percekig mozdulni sem mert, félt, hogy még jobban elsüllyed. Majd valahogy kikecmergett, valahogy vissza csúszott-mászott a lábnyomokhoz, majd mint aki a halálból tért vissza, lereszkedett.

Én kis lépésekkel araszoltam felfelé. Durván meredek volt, durván fárasztó, a mély és beszakadós hóban. Azt hittem, sohasem fogy el. Aztán váratlanul felértem. (Az előző illusztráción a piros vonal mutatja, hová. Egy kicsit csalóka a grafika, az út nem a Nizna Kopa tetejeén vezet, hanem mögötte.)

A hágó csúcsának karója és a túrabotom.

Ez pedig a legszélső tó a völgyben. Jobb oldalon az a kis piszok a turistaház teteje, amint kibújik egy mélyedésből.

Nem volt egy nagy élmény. Sajnos. A nap pont elment, a völgy pedig… kifejezetten döglött volt. Ahogy egy téli tengerszem kinéz a Tátrában. Masszív jég, rajta hó, a parton pedig mindenhol vastag hó. Minden fehér. Semmi más szín nincs.
Ráadásul a téli turistaút máshol ment, nem alulról értem el a turistaházat, hanem a fölötte lévő domb tetején bukkantam ki. Néztem. Most le kellene másznom, aztán vissza, pusztán egy sörért. Meg hát nekem sem esne jól az a sör, miközben Nej vacog valahol odalent étlen-szomjan. (A közös hátizsák nálam volt.) Fényképeztem, kameráztam egy csomót, aztán visszafordultam.

Az a baj, hogy a fényképen nem igazán lehet érzékelni a mélységet, különösen, ha minden fehér. De azért megpróbálom bemutatni a domboldalt.
Ez itt már a felső rész, gyakorlatilag egy íves kuloár. A bokrok mögött halványan látható egy törésvonal. Az valójában egy inflexiós pont, utána meredeken zuhan le a domboldal. Ott kellett feljönni és nyilván lemenni is. A völgy alja látszik ugyan, de az arányok nem érzékelhetőek. Nagyjából 200 méterrel vagyunk magasabban.

Ez a kép körülbelül a domboldal közepén készült, azaz ekkor már csak száz méter volt a szint. De azért itt is látszik, milyen kicsinyek a felfelé igyekvő emberek. És látszik az is, hogy nincs kitaposott ösvény, csak mély, beszakadós hó.

Visszatérve a sztoriba. Nos, a lereszkedés sem volt kispálya. Gyermeki örömmel vettem észre, hogyan jönnek elő a gyerekkori reflexeim. Azok az idők, amikor a Bükkben a hó barát volt, játszótárs, nem pedig félelmetes akadály. Belesüppedtél? Nevess rajta. Majd kimászol valahogyan. Őszintén, mi jobb van annál, mint hogy hemperegsz egyet a hóban? Ha már így is, úgy is belesüllyedsz. Volt olyan, hogy térdre buktam, de nem kezdtem el pánikolni, a bal kezemet kitártam, hogy egyensúlyozzak, jobb kezemmel hátravágtam a túrabotot és azzal fékeztem le magamat. Olyan pózban csúsztam lefelé pár métert, mint egy kivénhedt operaénekes. Ollé. A lejtő legalsó harminc méterén pedig, ahol már jegesre volt taposva az ösvény, vettem egy lendületet és lecsúsztam a hatalmas bakancsomon (fiam szerint birodalmi lépegető).

Kicsit furcsa volt, hogy a leegyeztetett helyen álldogáló Nej rá sem bagózott a mutatványra.

Aztán kiderült, hogy amit én Nejnek néztem felülről, az a kötélpálya alján lévő ütéscsökkentő gumiabroncsköteg volt. A leányzót nem láttam sehol. Nos, az történt, hogy a nagy ijedtségben félreértelmezte az sms-eket és elindult lefelé az ösvényen, keresni a kötélpálya végét. Mely fönt volt ugye, a fekete út tövében. De aztán némi nehézségek után megtaláltuk egymást.

Innentől már nem volt semmi extra. Emelkedők, lejtők. Kihasználtam a lehetőséget és nekiálltam tanítgatni az alföldi múltú Nejt. Hogyan kell közlekedni különböző túrautakon: puha havas emelkedőn/lejtőn, jeges emelkedőn/lejtőn. A technikák közül hogyan lehet eldönteni, melyiket használjuk. És legfőképpen mindegyiket begyakorolni, hogy adott esetben tényleg bármelyiket használhassuk.

Ezt legszívesebben megrajzolnám, ha lenne még kedvem ilyesmiket csinálni. Ahogy a Mester folyamatosan magyarázza a Tanítványnak, hogyan kell közlekedni a különböző téli terepviszonyokon, alaposan bemutatva minden technikát, aztán előremegy, hogy a Tanítvány zavartalanul gyakorolhasson, csakhogy egy jeges részen akkorát perecel, hogy beleremeg az Univerzum, de amikor tápászkodik felfelé, csak azt nézi, laposan, sunnyogva, hogy vajon a Tanítvány látta-e?

A túra útvonala:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.

Ahogy haladtunk a kocsi felé, úgy lett egyre ólmosabb a levegő. Egyre nehezebb lett a járás, egyre inkább elkezdtek fájni olyan porcikák, melyeknek létezéséről korábban még csak nem is tudtunk. Hazafelé vezetve beálltam egy kényelmes tempóra, harmadikban, emelkedőn, hatvannal. Aztán fel kellett váltanom negyedikbe, és a kuplungolásnál azt hittem belehalok. Mert addigra teljesen elmacskásodtam.

Itthon kettéborítottunk egy sört, mert ennyi azért kell, gyors cipőcsere (mindkettőnk lábát meggyötörte valamennyire az új bakancs) és irány a Kulipintyó.
– Adjatok egy lovat, éhes vagyok – hajtogatta Nej.

Szerencsére volt hely az alsó szinten (azt valahogy jobban szeretem, olyan ólmeleg), elmentem, mutattam a pultnál a csajnak, mekkora csülköt (golonkát) szeretnénk (vigyorgott), magamnak meg kértem egy magyar módra készített tócsnit (vastag tócsi, tejföllel, durva adag csülökpörkölttel). Mert most belefért. Mindkettőnk órája szerint a mai akció 2850 kalóriát ért, mely hozzáadódott a normál 2000 közeli kalóriához, szóval ha hatalmas csülköt akarunk enni, azt tényleg most kell. Nos, necces lett. Nej kapott egy 90 dekás csülköt, mely a csont levonása után 70 deka maradt. 2360 kalória. Azért ez kemény.

Én megúsztam 700 kalóriával, de az órám megint bemutatta, mekkora undok tud lenni. Közölte, hogy oké, tényleg jár nekem a 2850 kalória, de ő inkább levonna belőle 560-at. És le is vont. Ez látszik a Garmin Connect-ben és ezt küldte át a MyFitnessPal számára is. Nem mintha nem lenne mindegy, hiszen ekkora brutális kalóriákat nem lehet csak úgy lefogyasztani, de azért úgy belerondított a jó hangulatba.

Sétáltunk felfelé a szálláshoz.
– Azt hiszem, én még eszek csokit. Jól fog esni – jegyeztem meg.
– Csokit? Ugyan már! Golonka sört kíván! – vigyorgott Nej.

Aztán itthon, miután beírta a kalóriákat.
– Nos, hogyan állsz? – kérdeztem.
– Golonkának a kurva anyját! – morogta. Simán lenullázta vele magát.

Aztán még esti technika. Fényképeztem egy csomót mobillal. Megpróbáltam áttenni a laptopra. Azt hiszed, sikerült? A Dropbox egyszerűen csak wifin keresztül hajlandó fényképet feltölteni (már amikor), hiába mondom neki, hogy nyomjad már mobilneten is, mert nincs más. Cseszik rá.
Oké, akkor Onenote. Egy újabb idióta. Ezt már rá lehetett venni, hogy szinkronizálja fel, akár mobilneten is. Viszont a laptopon lévő kliens az istennek sem szedte le a fájlokat. Mert csak. Egyszerűen nem értem. Miért olyan nagy kihívás egy fájlszinkronizáló klienst írni? Mert szemmel láthatóan az.
Végül dafke bedugtam egy usb kábelt és azon másoltam át a fényképeket. Old school.

Megnéztem a napi felvételeket. Piszkosul hiányzik a fejkamera. Azt a kalandos lejövetelt jó lett volna rögzíteni. Kézi kamerával esélyem sem volt.

Láncban két szivar, két sör. Jól estek. Utána pakolások, blogolások. Pedig megint korán kellene feküdni, hiszen holnap újabb nagy túra lesz.
Kaland az élet.