A közelmúltban kellett összeraknunk egyik ügyfelünknél egy tesztrendszert, mert valami izé rendszer bevezetését szerették volna leteszteltetni velünk. A tesztrendszer elkészülésére határidőt szabtak. Szorosat. Hétvégi munka is be volt tervezve. Aztán nyilván közbejöttek nem várt események, a végén már stresszben melóztunk, kevés alvással, de így is csúsztunk egy fél napot.
Mondom, tesztrendszer. Nem éles, nem olyan, melynek a csúszása milliókba került volna.
Miért? Mert valahol egy projekt menedzserre ráerőltettek egy szoros projekt határidőt, így csak ennyi időt tudott allokálni a tesztrendszer elkészültére, és ha csúszik, akkor csúszik az egész projekt, azaz armageddon, minusz bónusz.
Pedig meg lehetett volna csinálni kényelmesen, stressz nélkül is, csak egy nappal kellett volna többet hagyni rá. Mert bármikor közbejöhet valami.
Az utána jövő hétvégén havernál születésnapi buli volt, majdnem teljes létszámmal jelen volt az egykori Szivacs Örs, meg még sokan mások. Érdekes vita alakult ki az udvaron, közvetlenül a fél malacot sütögető kemence mellett. Én erősen védtem a mediterrán munkatempót, ők meg botránkoztak. Hogy csinálni valamit csak jól szabad, ahogy a csillag az égen, ugye. Mert az viszi előre a világot. Véleményem szerint viszont a világ leszarja, hogy mit csinálunk és egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy tökéletesre reszelt izé előrevitte volna bármennyit is. Egyszerűen csináljuk a dolgunkat, idegeskedünk, stresszelünk, mintha amit csinálunk, az olyan fontos lenne. Nem fontos. A legtöbbször nem fontos. Egy riport ugyanúgy néz ki egy nappal később is. Aki ordít, az az egója miatt ordít. Hogy ővele meg merészelték csinálni, hogy egy napot késett a riport.
Ezt tudják a mediterránok. Tessék elolvasni, hogyan megy a törököknél egy routercsere. Görögöknél teljesen természetes, hogy ha valaki ledobja az autóját egy piszokul szűk utcában és beül egy kávéra, akkor az arrajárók nem ordítanak, nem dudálnak sértetten, hanem beülnek ők is egy kávéra. Nem az az élet célja, hogy mindenáron megvédjük az egónkat, hanem az, hogy kellemesen éljük végig. Izé, tényleg bevállaltam mára, dehát tudja hogyan megy ez, még nem fejeztem be, talán holnapra meglesz, feltéve, hogy nem jön közbe semmi, meg hát mit is számít az az egy nap, amikor a Földet úgyis be fogja kebelezni egyszer a Nap, addig is igyunk meg egy kávét.
Persze nem azt mondtam ott a partin, hogy csináljuk így. Jó lenne, de nem olyan kultúrában élünk. Ha egy-két ember váltana, megennék a többiek. Ebben a bűnbakkereső, ideges, frusztrált társadalomban.
Ráadásul pont én beszélek, aki betegesen perfekcionista vagyok.
De nincs ez jól.
2018. February 14. Wednesday at 16:06
Volt szerencsém néhány csili-vili világcéget belülről is látni. És hát… odabent is igencsak nagy kupi van. Csak kívülről látszik, hogy minden olajozottan működik.
Ráadásul az a rengeteg stressz… és mióta mobil is van, azóta lény elérhető este is, hétvégén is, meg szabadságon bázisugrás közben is. Mert semmi nem várhat 1 napont, 5 percet. Meg egyébként is elfelejtettünk együl gondolkodni, pláne egyedül dönteni és felelőséget vállalni…
Ami engem nagyon zavar az amerikai típusú cégeknél, az a folyamatos fejlődési kényszer. Hogy egyszerűen muszáj jobban csinálni, többet eladni, mint az előző évben. És ha tavaly 10% volt a növekedés, akkor az idén már nem lehet “csak” 10%! Legyen legalább 11, de inkább 30 vagy 70. Sőt! Célozzuk meg 170-t, és akkor büszkék leszünk ha még ezt is túlteljesítjük! (ezen utóbbi tényleg el is hangzott. Aztán lett 3%,..).
Aztán ezek miatt van, hogy inkább legyen egy program hibás, csak kezdődjön meg ez eladás. Meg legyen benne olyan új funkció, ami amúgy senkinek sem kell. De inkább új funkció legyen, mint hogy a 10 éves hiba ki legyen javítva. Azt már úgyis megszokták..
Ezzel szemben Törökországban sok helyen azt látom, hogy van egy cég (valójában családi vállalkozás), ami él már vagy 300-500 éve, vagy akár már Amerikai felfedezése előtti időkből. És az emberünk nagyon boldog azzal, hogy van egy cipő boltja, ami nem veszteséges. 1000 dolgot csinálhatna, hogy hatékonyabb legyen, takarékosabb, vagy akár egy országos cipő hálózatot is összehozzon. De hősünk boldog azzal, hogy fel tud venni 2-3 embert, van autója, rendes családi háza, és jövője a gyerekeknek.
2018. February 14. Wednesday at 17:42
Még ennél is rosszabb a helyzet. Egy időben rendszeresen jártam a Microsofthoz, ahol zárt körben bemutattak új termékeket. A közönség – csupa messze átlag feletti szakértelemmel bíró jómunkásember – sorra ujjongott minden bejelentett feature-nél. Csak mi, néhány szem magyar IT-s, üldögéltünk döbbenten a sarokban.
2018. February 15. Thursday at 09:21
Akárhányszor látom Steve Jobs klasszikus, sikeres, őskori bemutatóját a Macintoshról, mindig meglepnek az emberi reakciók.
Tudom, hogy milyenek voltak akkor a gépek, és a programok. És tudom, hogy milyen nagy dolog volt a grafikus megjelenés (éppen ezért szerintem az ott ülők 90% nem is tudta annyi idő alatt értelmezni a látottakat. Pláne felfogni, hogy az majd az ő munkáját mennyire fogja megkönnyíteni (illetve mint azóta kiderült, inkább megkeseríteni). Meg azt is tudom, hogy voltak beépített emberek is a nézők között. De akkor is… na..ez azért nekem mindig is túl sok.
Ha megjelenne egy olyan program, ami tényleg hiba nélkül működik, és 100%-ban azt csinálja, amit kell (nem 99%-ban, vagy még annyiban sem). Sőt! Ha kitalálná a gondolataimat, és mindent megcsinálna úgy, hogy én közben alszom…akkor talán mondanék egy halk hurrát. De hogy felálljak, és állva tapsoljak…ahhoz nem tudom, mi kellene, hogy velem ilyen megessen… Talán egy meteor, ami pont egy bizonyos ember fejére esik?
2018. February 15. Thursday at 09:42
ui: kösz a linket! :)