Megint jönnek, kopogtatnak

Újabb reggel. A nap betűzött a barlang előterébe. Oké, ideje felkelnem.
Befújtam egy nagyot a tűzhely alá, félig még kómásan felraktam vizet főni. Amíg nincs kávé, addig nincs semmi.

– Hé, te rusnya szörnyeteg!

Oldalra néztem. A barlang elején feltűnt egy árnyék. Valami páncélos lószar. Szurkoltam a víznek, hogy forrjon már fel.

Persze az az idióta nem hagyta abba.
– Jöttem megbosszulni azt a rengeteg lovagot!
– Jöttél – bólintottam magamban. Istenem, de korán van még.
– Gyere ki, vagy én megyek be!

Atyavilág, ez sokkal nagyobb barom, mint a többi.

– Várjál már egy kicst, legalább hadd főjjön le a kávém! – kiáltottam ki.

Ez érezhetően megfogta. Nem ilyesmire számított.

– Én Sir Archibald vagyok, a Sárkányölő! – szedte össze magát.

Na végre, már kotyog a főző. Beleborítottam a bögrémbe és kisétáltam a barlangból.

– Na, hadd lássalak, te sárkányok réme – kortyoltam a kávémból.

A Sárkányölő meghökkent. Gondolom, nem számított _ekkora_ sárkányra. Bizonytalanul hátrébb lépett.

– Nagyon helyes. Még véletlenül leejtem a kávésbögrémet és agyonüt – bólintottam.

Álltunk egymással szemben. Ahogy szétáradt bennem a kávé, úgy lett egyre jobb kedvem.

– Akkor most mi lesz, Sir?
– Megöllek. Ez nem kérdés.

Nagyjából a térdemig ért. A kardja pont jó lesz fogpiszkálónak.

– Átgondoltad ezt? Nem tudom nem észrevenni, hogy jóval nagyobb vagyok mint te. Nem, ne is ábrándozz arról, hogy ez tohonya háj. Csupa izom, barátom. A bőrömet nem fogja semmi. A szemfogam nagyobb, mint te. A farkammal ketté tudok törni egy sziklát és hidd el, ilyesmiről te még csak nem is álmodozhatsz. Mi van még? Ja, a tűz. Egy pihepuha fújással le tudnám égetni azt a ligetet ott balra. Mégis, mire számítasz?
– Nem hallottál még rólam, mi? A legnagyobb lovag vagyok! A kardom varázskard, legyőzhetetlen!

Már megint? Eh, mégsem lesz belőle fogpiszkáló.

– Na jó, akkor kezdjük el – tettem le a bögrét – Akarsz előtte bemelegíteni?
– Én mindig harcra kész vagyok!
– Ez butaság. Minden mozgás előtt kell egy kis nyújtás.

Gimnasztikáztam egy kicsit, csípőforgás, térdfelhúzás, karkörzés. Már csak pedagógiai célból is.

– Figyelj, nem gondoltad még meg? Nem tettél ellenem semmit, nem akarlak megölni.
– Beszartál mi! – kiáltott fel – Ahogy Sir Lancelot megjósolta!
– Sir Kicsoda?
– A legnagyobb lovag. Ő készített fel!

Majd mindenféle hülye mozgásokat tett a kardjával. Közben nagyokat ordított.

– Na jó, most untam meg – vontam meg a vállam és ráléptem. Csak egy véres paca maradt a nagy Sárkányölőből. A kard nyüszítve ügetett vissza az erdőbe.

– Egyszer igazán itt maradhatnál, dumálnánk egy jót! – kiáltottam utána. Itt lakik a hülye a közelben és minden lovagnak felajánlkozik. Nem tehet róla, ilyen a természete.

Kihoztam a seprőt meg a lapátot és beszórtam a maradékot a közeli szakadékba, a többi mellé. Isten látja lelkemet, nem akartam megölni egyiket sem, de csak jönnek, jönnek, mint a piaci legyek. Legalább annyira zavaróak is.

Egy kicsit sütkéreztem a napon, el is bóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy valaki szurkál.
– Na, mi a fene!
– Megöllek, te kurva bestia! – üvöltötte valaki közvetlenül mellettem.

Te jó ég, még egy. Feltápászkodtam.
– És te ki vagy? – néztem a fura lovagra.
Komolyan, láttam már sok lovagot, de olyat még nem, akinek egy meredező fallosz volt a pajzsára festve.
– Sir Trágár, a Sárkánybaszó!

Rögtön megnéztem jobban. Nem mintha manapság még érdekelnének ezek a dolgok, de akkor sem minden nap jön egy ilyen alak.

– Te, és a Sárkánynak is jó szokott lenni? – érdeklődtem – Tudod, azért a méretek…
– Ne pofázz annyit! Küzdjél!
– Miért is?
– Tudom, hogy te rejtegeted Priscilla hercegnőt!
– Komolyan, nem.
– Mindenki tudja, hogy a szűz lányok a kedvenceid!

Szűz lányok? Hát, izé. Öregszem. Az ízérzékelésem már messze nem a régi. Magunk között szólva, elég régóta meg sem tudom különböztetni az ízüket egy csapágyasra dugott, kiélt ribanc ízétől. Meg hát, ma már leginkább puha birkán élek.

– Nem mintha itt lenne, de te még hiszel abban, hogy a hercegnők szűzek?
– Megdugtad?
– Neked nem tanította a mamád, hogy nem játszunk a kajával?
– Engem nem tanított senki!

Ránéztem a pajzsára. Látszik.

– Na jó. Nézzük a listát. Varázskardod van?
– De még mennyire! Egy kurva anyabaszó varázskardom van!
– Nem szégyelled magad? – néztem csúnyán a kardra.
– Sir Trágár vagyok, soha nem szégyellem magam!
– Nem hozzád beszéltem – legyintettem – Na, jó, átgondoltad ezt az egészet?
– Ne próbálj megbabonázni! Sir Lancelot szerint el tudnál varázsolni!

Már megint ez a pacák.

– És igaza is van – bólintottam – Ez ellen hogyan akarsz védekezni?
– Kibaszott csodaamulettem is van!

Megint ránéztem a kardra. Szemrehányóan. Kicsit elpirult. Szóval elhozta a haverját is.

– Akkor kezdjük. Nézz a szemembe!
– Soha!

Belenézett.

Egy pillanat volt az egész. Sir Trágár leült a fűbe.

– Te, ez itt egy káposztalepke! De szép! A természet repkedő ékköve! – dünnyögte.
– Valóban. Kicsi és mégis komplex – bólintottam, miközben mellé ültem – Látod ott azt a kőrisbogarat?
– Micsoda izgalmas zöld!
– Ott, a torja környékén átmegy aranyba.
– Gyönyörű! Szedünk vadvirágot?
– Hülye vagy? A vadvirágnak a tisztáson van a helye. Meg akarod gyilkolni?
– Ne haragudj.
– Semmi gond. Szerintem ideje menned.
– Nem lehet. Dolgom van.
– Micsoda?
– Ki kell szabadítanom Priscilla hercegnőt. Meg kell ölnöm egy sárkányt.
– Hogyan néz ki?
– Rusnya zöld.
– Én egy ilyen hercegnőért nem törném magam.

Csúnyán nézett rám. Aztán valami derengeni kezdett neki.

– Hé, nem te vagy a sárkány?
– Hát, de.
– Óh. Ne haragudj, de meg kell öljelek.
– És ha haragszom?
– Nagyon sajnálnám. De akkor is meg foglak ölni.
– Nem mehetnél egyszerűen csak haza?
– A sárkány feje és Priscilla nélkül nem. Lancelot azonnal kinyírna.

A varázskard éledezett a kezében. Pörgött, forgott. Hátrébb léptem. Még megvág a végén.
Látszott, hogy gyűjti a bátorságot a rohamra. Nem vártam meg, egy könnyed pofonnal besöpörtem a szakadékba.

Este jött még egy.

– Mi az isten van itt? Azt hiszitek, hogy ez egy rohadt átjáróház? – kiáltottam rá.

Döbbenten nézett.

– Ja, igazad van – néztem magamra és levetettem a kötényemet – Most jobb?

Bólintott.

– Megöllek, te gaz sárkány! – szedte össze magát.
– Ma te vagy harmadik – néztem rá szemrehányóan – Áruld már el, mi folyik ott nálatok?
– Sir Lancelot… – kezdett bele.
– Ezt a nevet már hallottam – morogtam.
– Nem is csodálom, nagy hős.
– Mekkora?
– Már ölt sárkányt!
– Ő mondta?
– Bizony. És mivel soha nem hazudik, ez így is van.

Nocsak. Az a krapek is tud varázsolni?

– Na várjál. Tehát azért, mert az a Sir a saját állítása szerint ölt már sárkányt, hirtelen ti is megpróbáljátok?
– Naná. Hiszen ez azt jelenti, hogy legyőzhetők vagytok.
– Odasétálnál ahhoz a szakadékhoz?

Odasétált. A marha.

– Mit látsz?
– Egy csomó csontot és páncélt.
– Látod? Mindegyik azt hitte, hogy le tud győzni.
– És akkor most mi lesz?
– Már várnak rád – löktem be.

Fejcsóválva mentem aludni. Ez azért ritka erős nap volt.

Másnap reggel éppen a kávémat kortyoltam a barlang szájánál, amikor jött egy újabb lovag.

– Na, bazdmeg – csúszott ki a számon – Egy újabb barmot küldött az a féleszű Sir Lancelot?
– Én vagyok Sir Lancelot – közölte kimérten.

Nem tehetek róla, kiköptem a kávét.

– Hoppá. Személyesen?
– Ne mutasd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy.

Hé, ez az én szövegem! Vigyázzunk, ez tényleg nem olyan balek, mint a többi.

Néztem.
Nézett.

– Oké. Megyünk káposztalepkét lesni? – kérdeztem rá.
– Marha.
– Sárkány.
– Nem kisegér?
– Semmiképpen sem.
– Kár.
– Akkor eddig döntetlen.

Letettem a kávésbögrét. Fejvakarás.

– Varázskardod, talizmánod van?
– Arra az idiótára gondolsz a ligetben?
– Például.
– Beleszúrtam egy sziklába. Nagyjából sohanapján fogják kihúzni.
– Azt nem valami Artúr szokta csinálni?
– Az apja. De megtanítottak rá.
– Akkor mid van, ha varázskardod sincs?
– Én is sárkány vagyok.
– Miva!?
– Csak emberi testbe születtem. Most is pontosan tudom, mire gondoltál.
– Nem olyan nehéz ám kitalálni, hogy fejben káromkodom.
– Bizonytalan vagy.
– Na ne. Pszichikai terrort alkalmazol egy sárkánnyal szemben?
– Miért ne?
– A világegyetemben két dolog végtelen: az ostobaság és a sárkányok önbizalma. Te melyikben utazol?

Szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Akkor lépjünk akcióba! Ráléptem. Mint a gumi, visszanyerte a formáját. Ráfújtam egy közepes lángot. Leégett a sisakjáról a tollbokréta. De más nem történt.

– Kiszórakoztad magad? – érdeklődött.
– Izé, ezek csak ujjgyakorlatok voltak – motyogtam.
– Aha. Érzed már a halál hűvös fuvallatát?
– Ebben a melegben?
– Figyelmeztetnélek, hogy én még semmit nem csináltam.
– Lusta disznó.

Ez fájt neki. Előreugrott, belémdöfte a kardját. Visszapattant. Csapkodott. Még csak meg sem karcolt.
Újra felvettem a kávéspoharamat. Kortyoltam egy nagyot.

– Kisportoltad magad?
– Izé. Mondjuk, hogy ujjgyakorlat.
– Kell is az. Még elmacskásodik az ember.

Leültünk.

– Tényleg öltél már sárkányt?
– Majdnem.
– Azaz?
– Nekiálltam. Aztán majdnem. De nagyon közel voltam hozzá.
– Tudod, félig nem lehet megölni senkit.
– Annak a sárkánynak elment a kedve az élettől. Elbujdosott. Szerinted megöltem, vagy sem?

…

– Kérsz kávét?
– Ha van még…
– Persze. Mindig egy akóval főzök.

Levette a sisakját. Teleborítottam.

– Te, ez kihűlt.
– Bocs.
Ráfújtam egy kisebb lángot.

– Szintén Priscilláért jöttél?
– Ne nézz már baleknak. Nem is létezik olyan hercegnő.
– Nekem mondod? De akkor miért mondtad a lovagoknak?
– A harci morál fejlesztése. Meg a természetes szelekció.
– Ügyes.
– Kösz.

…

– Akkor most mi lesz? – kérdezte.
– Te jöttél ide. Én élem a világom.
– Na, amilyen világ ez…
– Pont olyan, amilyen nekem kell. Én nem foglalkozom idióta lovagok betanításával. Nekem nincs királyom. És… – néztem rá féloldalasan – Nincs királyném sem.
– Mire célzol? – pirult el.
– Tudod te.
– Te most… hé! – pattant fel – Olvasol a fejemben! És megpróbálod elvenni az életkedvemet!
– Megtetszett a módszered – vontam vállat – Melyet egyébként éppen próbáltál bevetni ellenem.
– Igaz – ült vissza – Akkor megint döntetlen.

…

– Nincs kedved megnézni, mi van abban a szakadékban?
– Nincs.

…

– Tudod, ez egy elég hülye szituáció – morfondíroztam.
– Ja.
– Mindketten sérthetetlenek vagyunk. Nagyjából mindennel szemben.
– Ja.
– Mindketten pusztító fegyverekkel rendelkezünk. Fizikaiakkal is és szellemiekkel is.
– Ja.
– Ennek ellenére teljesen békésen üldögélünk. Mert mindketten sérthetetlenek vagyunk.
– Ja.
– És beszélgetünk.
– Ha gondolod, énekelhetünk is.
– Sir Lancelot, ne legyél közönséges!
– Bocs.

…

– Te figyelj, te miért élsz itt?
– Mert valahol élni kell. És ez jó hely.
– Végülis.
– És te miért jöttél ide?
– Hogy megöljem a sárkányt. Hogy hírnevet szerezzek.
– Miért, nincs elég?
– Most hogy mondod, még több is, mint kell. De tudod, ez egyfajta szenvedély. Egy lovagot legyőzni nekem már nem jelent semmit. Sárkányt? Na, arra még felkapják a fejüket az emberek.
– És az neked fontos?
– Mármint mi?
– Hát hogy segghülye parasztok felkapják a fejüket.
– Na de a király…
– Aki valamikor szintén segghülye paraszt volt.
– De kell, hogy valaki elismerjen!
– Legyen ez a valaki Sir Lancelot.
– Hülyeség. Én tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok!
– És ez nem elég? Szerinted én mennyit járkálok az emberek közé, virgonckodni azzal, hogy legyőzhetetlen vagyok?
– Mennyit?
– Semennyit. Itt élek a barlangomban. Nem félek semmitől. És élvezem, hogy a sárkányélet elméleti végéig fogom húzni. Tudod, sportolok.
– Na ne. Fekvőtámaszok?
– Ekkora hassal? Csak billegnék rajta. De például a birkákat jól megfuttatom, mielőtt elkapnám.
– A birka nem is olyan gyors.
– Futtatom vele a kutyát is.
– Dehát egy lépéssel is elkaphatnád.
– Pont ez benne a sport.
– Ha én nem vágnám le egyből a támadót, kinéznének a klubból.
– Nem is fogsz addig élni, amíg én.
– Ugye nem zavar, ha nem hiszem el, hogy őszintén aggódsz értem?
– Miért?
– Ellenségek vagyunk. Én még mindig ki akarlak nyírni.
– Ahogy nekem is folyamatosan ezen pörög az agyam.

Hallgattunk. A nap kezdett lebukni a távoli hegyek mögött.

– Mennem kell – állt fel Sir Lancelot.
– Gyere el máskor is.
– De addigra ki fogok találni valamit, amivel megölhetlek.
– Én is át fogom nézni a könyvtáramat.
– Oké. Kávé legyen.
– Az mindig van.