Perzselően sütött a nap. Mint minden délelőtt. Még a kaktuszok is kornyadoztak.
László hadnagy kisétált a kaszárnya udvarára. Téglakerítés, szögesdrót, oszlopok a fal mellett, lézengő katonák. Minden rendben.
Elővett egy papírt.
– Hmm, mára csak egy kivégzés jutott – hümmögött – Micsoda hülye egy név.
Intett a katonáknak. A trécselés abbamaradt, a legények felsorakoztak az oszlopokkal szemben, puskájukat lábukhoz támasztották.

Az árkádok alatt feltűnt a menet. Elől István főtörzs, mögötte az elitéltet tuszkolták a katonák. Nem volt az a jámbor fajta, hiába kötözték meg, nem hagyta magát. Rúgott, morgott, fejelt. Ha nem lett volna bekötve a szája, biztosan szénné átkozta volna fogvatartóit.
A katonák, ha nehezen is, de végül csak kikötötték egy cölöphöz.

– Huh, megvagyunk – jelentette le István Lászlónak.
– Ne tököljetek sokat.
– Célra tarts! – vezényelte István.

Az elitéltnek kigúvadt a szeme. Vörös feje majd szétdurrant az erőlködéstől.

– Ezzel most mi van? – kérdezte László.
– Valószínűleg mondani akar valamit.
– Gondolom, valami fontosat.
– Látod, mennyire akarja.
– Oké, vegyétek ki a pecket a szájából.

Az elitélt gyilkos szemekkel körbenézett, egyenként a katonákra, majd a tisztekre, utána drámai mozdulattal megfeszítette az izmait a mellkasán, de úgy, hogy lepattantak a gombok, szétszakadt az ing, utána tele torokból kiáltotta az égbe:
– Msuerre vronte brutaaaa!

Puskák dörrentek. A halott feje lebillent.

– Mit mondott? – fordult László Istvánhoz.
– Ki tudja? – vont vállat a főtörzs – Állítólag ő volt az utolsó ember, aki beszélte ezt a nyelvet.
– De legalább jól megmondta – húzta el a száját László és besétált inni valamit a kantinba.