Chianti-völgy, Siena, San Gimignano, Volterra
2017.10.24; kedd

Az előző bejegyzés végén elegánsan csak annyit írtam, hogy ‘borok’. Meg ‘blog’. Hát, ennél azért több volt benne.
Amikor reggel megnéztem, miket írtam, elborzadva töröltem mindent.
Na jó, nem mindent. Ezt a darabot meghagytam elrettentésként.

Amikor ketten, lassított felvételen, összhangban repültök át ezen az egészen, és mégis, valami társasakrobatika-guru kiszúrja, hogy a tiltott tehénmozgatás nincs összhangban a megvilágosodás csodaképletével, sőt. És káromkodsz, bejelölöd, fizetsz,… majd realizálod, hogy a kiszemelt földek már nem is piszkálhatók. Egyszerűen mind a tiéd.

Csak arra nem emlékszem, hogy ezt komolyan írtam, vagy viccből?

Az egyik nagyon kidolgozott, nagyon várt út.
Utólag végiggondolva csinálhattuk volna jobban is ezt az egy hetet: Pisa jó hely központnak a csillagtúrákhoz, de nem mindhez. Négy napot kellett volna itt aludnunk, hármat pedig valahol Siena környékén, akár egy udvarházban is.
Ehelyett most a mély toszkán túrákhoz elég sokat kellett autóznunk.

A mai terv: egy ideig Fipili, aztán lecsűrünk délre, és a Firenze – Siena gyorsforgalmi út alatt átautózva kitárul előttünk a Chianti borvidék. Ezen vezet a Chianti borút. Mi még ezt is megcifrázzuk: hallgatva a tapasztaltakra, lemegyünk a sokadrangú, tekergős kisutakra is. Utána Siena, majd hazafelé San Gimignano, illetve Volterra. Az utóbbiban terveztem meglepetést, de aztán én lepődtem meg: a kölykök teljesen felvillanyozódtak a számomra ismeretlen kisvárostól. (Mint utólag kiderült, van némi köze valami Alkonyat című filmhez.)

A valóság. A Chianti út eleinte egyáltalán nem romantikus. Oké, egy idő után jönnek a toszkán dombok, de az út széles, jól járható, forgalmas is. Gondolom, a szőlő- illetve borszállításhoz kell a jó minőségű infrastruktúra. Igazán hangulatos akkor lett, amikor tényleg lementünk az alsórendűbb utakra a közvetlenül Sienába vezető útról. Na, itt már meg-megálltunk (a forgalom sem volt nagy) és nézelődtünk, fényképezgettünk.

DSC_4263

Egy érdekes tanulság. Valahol a rák farkán megálltunk tankolni. Az olasz kutas lelkesen kirohant, elsodró lendülettel dumált valamit, majd közben már tankolt is. Hát, jó. Aztán fizetéskor már teljesen más árat láttam, mint amiért egyáltalán beálltunk. A trükk az, hogy ha nem magadnak tankolsz, akkor 20 centtel drágább a benzin literje. Számolj utána: plusz 64 forint literenként. Nem rossz óradíj.

Sienába megint kiszemelt parkolóhelyre álltunk be. Aztán csak pislogtunk zavartan, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Hol van a város? Oké, házak és utcák voltak, de hol van az az óváros, amelytől elalélva omlunk majd a földre? Ezt ugyanis nem néztem meg térképen. Valahol biztos voltam benne, hogy kiszállunk az autóból és egyből látjuk majd a várat, a katedrálist és a tornyokat. Nos, nem. A GPS sem sokat segített. A város tele van hegyekkel, völgyekkel, ezek a térképen nem látszanak, mi viszont a völgyekből nem láttuk, merre, melyik dombon van az óváros. Táblák sem igazán voltak. Aztán némi kacskaringó, meg felesleges szintek után csak eljutottunk odáig, ahol már láttunk nagyobb embercsoportokat vonulni. Mentünk utánuk.

Szép a város, nagyon szép. Ugyanúgy szerencsénk volt vele, mint Firenzével. Elviselhető mennyiségű turista, sőt, még a nap is kisütött. Jó volt ott lenni.

A főtéren egyből eldobtam magam. A többiek meglepődtek, majd szétnéztek és vigyorogva követtek. (Firenzében már puhítottam őket: elmutogattam, hogy tavasszal hány helyen üldögéltem pusztán lépcsőkön, vagy egyszerűen a földön és csak nézegettem a várost.)
Siena az én helyem, a főtéren rengeteg ember ült, feküdt a földön és egyszerűen csak jól érezték magukat.

DSC_4276

DSC_4267

Az autót már könnyebben megtaláltuk, mint az óvárost. (Nem, nem a nyomvonalon mentünk vissza, megtaláltuk a rövid utat.)

San Gimignano. Az egykor 70, mára már 14-re fogyatkozott tornyával. Igen, családok közötti konfliktusok. A világon nincs semmi új. Ugyanezt láttuk a grúz Szvaneti-völgyben és az albán Theth-ben is
Azt írták róla, hogy ez az a város, melyet a középkorban mintha direkt korunk turistái számára építettek volna. Minden tökéletesen romantikus, hangulatos benne. Szó se róla, tényleg kellemes hely és – többször már nem írom le – október végén, hétköznap itt sem hemzsegtek a turisták. Akár még élhetőnek is nevezhetném a városkát. (Szezonban nem az.)

DSC_4288

DSC_4294

DSC_4295

Mondjuk a könnyed sétálgatás annyira nem volt az, vannak a terepen szintek rendesen. Az én kedvenceim a főtéren üldögélő Muppet öregurak voltak, akik kegyetlenül kidumáltak, kiröhögtek mindenkit. Így szeretnék megöregedni.

DSC_4286

Volterra, illetve a betervezett meglepetés. A program összeállítása során vettem észre, hogy pont ebben az intervallumban van a VolterraGusto fesztivál. Lányom, aki már szakmája révén is gasztromániás, nyilván élvezni fogja, de én is vevő vagyok az ilyen kaja jellegű felhajtásokra. Ráadásul nem is akármi a fesztivál fő témája. Az október errefelé kifejezetten esős hónap, hó végére tele vannak az erdők gombával. Konkrétan szarvasgombával. A fesztiválon pedig gyakorlatilag minden ekörül forog. Nagytermelők a boltokban, kistermelők utcai, árkád alatti standokon, szarvasgombás kaják az éttermekben. Jól hangzik, mi?

Nos, eleve későn érkeztünk. Ez volt az ára a távoli indulásnak. A városkát már sötétben fedeztük fel.

DSC_4298

DSC_4299

Élet, az alig volt. Pedig még nem volt késő: hat óra körül érkeztünk, fél hét táján bolyongtunk a városban. Standok, kóstolók sehol nem voltak. Tudom, szokták mondani, hogy az olaszok inkább este élnek, de itt nem azért pangtak az éttermek. Nem volt bennük étel. Egy helyen – a főtéren – ki volt írva, hogy szarvasgombás rizottó. Bementünk. Közölte a csaj, hogy nincs, de nem hogy az nincs, de semmi más sem. Egy ételt tartottak csak. Megkérdeztük, hogy hol próbálkozzunk? Megadott egy másik éttermet. Átmentünk. Ugyanaz volt a helyzet.

Eléggé megnyúlt az orrunk. Mi van? Hol van az a híres Gusto fesztivál?

Aludt. A mászkálás során találtunk egy plakátot a részletes programmal és ott már egyértelmű volt, ami a weben nem. Október 21-én, 22-én volt valami előfesztivál, aztán 5 nap szünet és 28-án indul be az egyhetes főfesztivál. Mikor voltunk ott? 24-én. Mikor megyünk haza? 28-án.

Végül kínunkban egy szarvasgomba szaküzletben vettünk mindenféle készítményt. (Korrekt volt, mindent meg lehetett előtte kóstolni is. Gondolom, a magas ár miatt senki nem szívesen venne zsákbamacskát.)
Megjegyzem, én csak morogtam néhány kedves szót az Univerzumhoz. A nátha miatt semmilyen szagot nem éreztem (jelzem, november közepén, amikor ezt írom, még mindig nem), így sem a bornak, sem a sajtoknak, sem a szarvasgombának nem éreztem az illatát, azaz ez mind kidobott pénz volt a részemről. Hol máshol kellett volna ennek bekövetkeznie, mint a kulinárisan világelső Toszkánában?

Hazafelé már teljesen sötétben mentünk, úttalan utakon. Teljesen rábíztam magam a Waze-re, az pedig kiélte magát. Biztosan gyönyörűek lehetettek a kanyargós, szerpentines utak, ráadásul a táj is unikális errefelé, színes, kissé agyagos földek vannak, szemben a mindenfelé megművelt földekkel, de hát sötétben nem látszik semmi. Csak a többi autó fényszórója, ahogy jönnek szemből, meg levillognak hátulról.

Otthon vacsora. Most csak 3 üveg bor ment el. Mondjuk az utóbbi két este után ez nem is akkora meglepetés. Pedig holnap pihenőnap, sokáig aludhatunk.

Linkek: