Ahogy céloztam is rá az utolsó albán írásban, az élet nem állt meg. De nagyon nem.
Szerdán elkapott mindkettőnket a fosós vírus. Nem foglalkoztunk vele. Nem volt rá időnk. Nekem eleve rengeteg melóm volt az albán anyagokkal (képek, videók, track-ek, blogszöveg), dolgozni is kellett valamit, hétvégén pedig egy fél éve egyeztett kerti parti volt terítéken. Nyilván nem lehetett elhalasztani. Naná, hogy csütörtökön purcant ki a mosogatógép. Szerelő. Ha istent ismer, jöjjön ki. Ha nem ismer, akkor is. Kijött. Közölte, hogy a mosogatógép menthetetlen. Tud varázsolni egyet (10e forintért), akkor még képes lesz mosni négyet. Aztán megint varázsolni kell. Nem lesz jó biznisz nekünk. Megkértük, hogy varázsoljon. Legalább a hétvégi felfordulást éljük túl.
Pénteken egy huszáros hajrával elpakoltam a nappaliból minden, Albániához köthető cuccot. Nej még takarított egyet, hiába mondtam neki, hogy itt – remélhetőleg – egy csomó részeg disznó fog röfögni, tök felesleges puccba vágni a lakást.
Aztán péntekről szombatra kerti parti. Készült egy hatalmas adag lecsó, mangalica zsírral, szalonnával, zsíros kolbásszal. Onnantól már szineset fostunk. Nem, nem használt a pálinka sem. Szombat délben elmentek a legények. Szerencsére a hétvégi velencei kajaktúrát lemondta a vendéglátónk. Szerencsére, mert egyébként nekünk kellett volna. Szombaton nagytakarítás. Vasárnap irány mosogatógépért. Megtaláltuk. Megvettük. Hétfőn hozzák.
Már otthon kaptam a fejemhez. A csengő, bakker. Futás új csengőért. Csere.

Aztán ránéztem a naptárra. Hoppá, lejár a jogsim. Na, ami ezután történt, az keményen sokkolt. Nem tudom, mennyire közismert, de nemrégóta szigorították meg az orvosi vizsgálatot. Az egy dolog, hogy nyilatkozni kell, van-e apnoém. (Ha azt mondom, hogy valami gyanús, akkor fél évig tart a vizsgálat, addig nem kapsz jogsit. Most őszintén, ki az a marha, aki bevallja?) Nekem, mint cukorbetegnek külön el kell mennem a diabetológiára, ahol megállapítják, kaphatok-e jogsit. De oda vinnem kell laboreredményt. Beutalóm van. Szeptember 27-én jár le. Ezt 25-én vettem észre. Futás. Persze, parázva. Amióta a fosós vírus van, nem szedem a szénhidrátot kifosató gyógyszert, ráadásul csak a pirítóskenyér marad bent, gondolhatod, hogy a vércukor-szintem az egekben van. És ez alapján dől el, hogy kapok-e jogsit. Nem voltam nyugodt.
Meg kipihent sem. Úgy kezdődött a hét, hogy a vírustól begyulladtak az izmaim deréktől lefelé: a derekam, a seggem, a combom és a vádlim. Pokolian szar érzés, ne tapasztald meg. Akár állsz, akár ülsz, ordítóan fáj minden. Aludni ne is próbálj meg, feküdni reménytelen. Éjszaka a fotelban ülve próbáltam aludni, a karórám szerint volt kétszer 8 perc mélyalvásom. Aztán hajnalban eszembe jutott, hogy van a fiókban Voltaren Dolo, na az segített. Aludtam három órát. És így mentem a mindent eldöntő laborvizsgálatra.
Este persze megint csak Voltarennel tudtam aludni. Á, egyáltalán nem éreztem magamat nyomorultul. Napi négy fosás, úgy, hogy a vécére is csak a kilincsbe kapaszkodva tudtam leülni. Nyilván ekkor már komolyan vettem a vírust, Normaflore, ami mellé már nem lehetett inni, és semmi, ami meghajthat: se kávé, se tea, se szivar. Komolyan elgondolkodtam, hogy ilyen állapotban minek egyáltalán élni.

Az élet meg csak nyomta tovább a gázpedált. Hétfőn megkaptuk a mosogatógépet, kedd délben jött a szerelő, hogy bekösse, én hajnalban gyorsan elszaladtam laborba, nyilván a vizeletesüveg kiborult a táskámban, elúszott a pénztárcám, a forgalmi, meg maga a bőrtáska, de mire jött a szerelő, rendeztem a helyzetet. (Meg egyébként is, úgy tudom, a bőrt vizelettel puhítják.) Este bedobtuk a régi mosogatógépet a kocsiba, szerdán elvittem a Szemléletformáló Központba. Mosogatógép projekt letudva.

Jogsi. Maga az őrület. Felhívtam a diabaetológiát. Kellene időpont. Leghamarabb november 11 késő délután szabad. Egyből égnek állt a hajam. Ez egy pénteki nap, nekem 13-án, hétfőn jár le a jogsim. És a diabetológia papírjával még el kell mennem a körzeti orvoshoz, aki ad egy igazolást és ezzel kell elmennem a kormányablakhoz. Kész, reménytelen. Arról nem is beszélve, hogy a körzeti orvosnál október közepére van időpontom. Az asszisztens ráadásul fokozta a tempót: közölte, hogy négy hétnél nem régebbi leletet kell vinnem. Ekkor már sikoltottam: most voltam laboron, hát az én hibám az, hogy 7 hétre adnak időpontot? (Igen, most demagóg leszek: Vietnámban bezzeg kórházat építünk.) Nem részletezem, mennyit sírtam, meg könyörögtem, de végül kaptam november 6-ra időpontot, kegyesen megengedték, hogy hat hetes leletet vigyek, a körzeti orvossal átrakattam az időpontot november 7-re, így van esély, hogy 11-re meglesz az új jogsim. Nej döbbenten figyelte a folyamatot és nem győzött hálálkodni, hogy ő még a szigorítás előtt hosszabbította meg a sajátját tíz évvel.

Nem, még nincs vége. Ugyanis belefutottunk egy csúnya örökösödési ügybe, Nejt meg elkapta az a bizonyos projekt így nem tudott foglalkozni vele, de erről külön írok majd.

Hétvégén pedig kajakos szezonzáró. A hét elején kínomban röhögtem. Voltaren nélkül járóképtelen voltam. A vécétől nem mertem tíz méternél messzebb menni. Kajaktúra? 5-6 óra folyamatos evezés egy szűk kajakban? Vécé nélkül? Vicc. Aztán szép lassan helyére fordult minden. Csütörtöktől már elmúltak az izomfájdalmaim. Péntek reggel még bevettem az utolsó ampulla probiotikumot, este már mehetett rá a pálinka és sör. Szombaton ugyan extrém korán keltem, de elrendeztem az összes dolgomat a vécével, simán lement az egész nap.

Hétfőn pedig újra elkezdtem a rendszeres sportolást.