Month: September 2017

Tirana, de Koszovón keresztül
2017.09.16; szombat

Ma megint korai kelés. De immár müezzin nélkül.
Viszont muszáj. Nagy távolságok, érdekes látnivalók.

Koszovóban, tekintettel a népekre, jellegzetesen háromnyelvű felíratok jelzik a városokat. És, sajnos jellemzően a helyi állapotokra, ezek közül kettő gyakorlatilag mindenhol le van fújva fekete neolux-szal.

Az első célpont Decsány, ott is az öreg kolostor. A kolostorok általában békés helyek…. ez viszont balszerencséjére belekeveredett a politikába. Ami Koszovóban nem is olyan nehéz.

A kolostor története Milutin királlyal kezdődik. (Teljes nevén II. István Uroš Milutin a Nemanjics dinasztiából.) Milutin nagyon sok templomot és kolostort építtetett, már életében szentté avatták. Aztán meghalt. A rossz nyelvek szerint ehhez a fiának is volt némi köze. Az utód teljes neve III. István Uroš Dečanski volt. Ő kezdte el építeni királyi temetkezési helyként a decsányi kolostort. És ő is avatta fel, némileg korábban, mint ahogy tervezte. Istenem, a fia, Dusán türelmetlen volt. IV. István Uroš Dušan néven koronáztatta meg magát, először királynak, később a területi hódításai után cárnak. Az ő uralkodását tartják a szerb aranykornak. Igen, az a bizonyos ‘három tenger mosta az országunkat’ életérzés. Dusán király tetteit felsorolni nem áll szándékomban, a lényeg, hogy ő fejezi be a decsányi kolostort. Sőt, ebben a korban alakul ki, hogy ez a környék (Decsány, Pecs, Prizren) lesz a szerb királyság leggazdagabb, központi része.
Azaz Koszovó, az egykori Kosovo Polje, magyarul Rigómező, a szerb államiság aranykora, gyökérpontja, ősi dicsősége.
Némileg kínos, hogy ez a terület ma már Szerbián kívül található.
Némileg kínos, hogy a szerbek, a szent érzésekkel visszaélve, a decsányi kolostorból szervezkedve folytatták aknamunkájukat Koszovó ellen. (Fegyverrektárak, szervezkedési központ.)
Némileg kínos, hogy a koszovóiak (jelenleg 90%-ban albánok) emiatt mindent elkövetnek, hogy az ősi kolostorokat – Decsány, Pecs – elpusztítsák.

Hogyan jelenik meg ez a valóságban?

Nagyjából így. A kolostort a KFOR erői védik. Van is mitől: a helyiek nem egy véres ostromot indítottak a szerb enklávéként üzemelő kolostorok ellen.
Azt írtam volna, hogy enklávé? Hát, ez is csak részben igaz. Kábé száz ország szerint az. Szerbia, meg másik száz ország (beleértve az ENSZ-t is) szerint meg nem az. Nem fogadták el Koszovó függetlenedését, szerintük a terület még mindig Szerbia része, azaz nem is lehetnek bent szerb enklávék. Miközben – állítólag – folynak tárgyalások az EU-ba való felvételükről.

És még nincs vége. A nagypolitika megjelenik a csóró turisták szintjén is. Koszovóba csak útlevéllel lehet belépni. Ők pedig könyörtelenül belepecsételnek. Ha nem Szerbia felől léptél be, akkor bizony nagy bajban leszel. Ugyanis ezzel az útlevéllel immár soha nem mehetsz be Szerbiába. Ők ugyanis kifejezetten vadásznak erre a pecsétre és akinél meglátják, úgy, hogy nem előzi meg szerb pecsét, akkor illegális határátlépésért lecsukják az illetőt. Hiszen szerb ellenőrzés nélkül ment be szerb területre és erről bizonyíték is van.
Azaz mi is, ha valamikor Görögországba fogunk menni, már csak személyivel tehetjük meg.

Vicces, mi? Vagy nem.

Már rögtön a kapuban határozottan jelölték, hogy fényképezni tilos. A kolostor egész területén pribékek vadásztak azokra, akik megszegték a szabályt. Ehhez képest légyszives értékeld a bravúrt, hogy a második képen sikerült lekapnom a kolostor apátját.

Ez pedig a kolostor belseje. Ja, nem mondtam, az egész abszolút orthodox, szóval aszerint kell nézegetni a képeket. (Pontosabban, szerb ortodox, azaz kívülrül tisztán román stílus, mint nálunk a jáki templom.)

A következő célpont Prizren volt. Ez egy eléggé jópofa koszovói város, némi muszlim felhanggal. Mondjuk, mi a muszlim standardokhoz képest simán kaptunk sört a presszóban.

Elhangzott egy kifejezés: Vatra Shqipëria. Tamás szerint annyit tesz, mint a Szkipetár Tűzhely, azaz az albán eredettségi pont. Ez annyira jól hangzott, hogy kis híján ezt tettem meg az albániai túránk főcímének. De aztán nekiálltam guglizni. Kiderült, hogy a ‘vatra’ szó, a románoktól eltérően nem azt jelenti, hogy ‘tűzhely’, hanem azt, hogy ‘szív’, másfelől a Vatra Shqipëria jelenleg egy amerikai albán nacionalista szervezet neve, melyet ha összevetünk az albán maffia amerikai elterjedtségével, szóval nem az a név, melyet egy politikailag semleges blog címnek választhat.

Utána Prizren. Fura város. Tapinthatók az oszmán gyökerek, de mégsem az. Valamikor ugye Jugoszlávia része volt (ezért vannak utak), azon belül is erősen szerb érdekeltség, de a polgárháború után le akartak válni az erőszakosan nacionalista szerbektől. Valami ilyesmi katyvaszt találtunk.

Prizrentől Tirana délnyugati irány. Délután. Tuti, hogy aludhatok végig, az én oldalamra nem fog sütni az egyébként perzselően meleg nap. Aztán de. Ugyanis akkora hegyek között tekeregtünk, hogy na.

Ezek az albánok elég sokszor állhattak sorban, amikor a hegyeket osztogatták.

Vissza Tiranába. Ugyanazok a hegyek, melyekért annyit küzdöttem a buszból első nap a fényképezőgéppel. Most csak ásítottam egyet.

Ne menjünk el amellett, hogy mi a legjellemzőbb élmény az országban. Leginkább az, hogy épül. De tényleg. Mindenhol épül valami. De azt is észre kell venni, hogy a nagy építkezési lázban elvesztették az esztétikát. Mindenki úgy épít, ahogy kedve támad. Tudtad, hogy Albániában az épületek 90%-a építési engedély nélkül épül? Na, ez meg is látszik. Senki nem figyel a városképre, egyáltalán a szomszéddal való összhangra. (Már csak érdekességképpen említem meg, hogy a zivataros történelmüknek köszönhetően az albánoknál _nincs_ ingatlannyilvántartás, nem tudható, hogy melyik földterület kié. A Földhivatalban semmi sincs. Azaz aki kapja, marja.)

Megérkeztünk a fővárosba. Valami kegyetlenül eldugott, hátsó úton.

Jut eszembe, a klasszikus 3D térkép:
– Valbona – Prizren – Tirana

Durva belépő: szeméttelep, nyomorgó családok, kukákban túrkáló gyerekek. A zebra szélén lekuporodó, már a koldulásban is csalódó asszony egy kenyérsarkot rágcsált.
Aztán beljebb jöttünk. A szálloda egy zárt lakóparkban van. Sorompók, biztonsági őrök. Más világ. Ilyen magunkfajta nyugati turisták és tehetősebb albán családok számára.

Megkaptuk a kulcsokat. Hotel Prestige. 4 csillag. Felmentünk.
Én mentem be először a lakosztályba.
– Ha bejössz, beszarsz – szóltam hátra Nejnek, miközben mellettem a köpcös floor manager hajlongott.
Beszart. A hálószoba dupla ágyával szemben, üvegfal mögött a jaccuzi és a zuhanyzó.

Azaz ha a pár bármelyik fele úgy dönt, hogy oldalba spricceli magát a kádban, vagy egyszerűen csak élvezi a forró vizet a zuhany alatt, a pár másik fele mindezt a kényelmes ágyból végig tudja nézni. Még durvább: ahhoz, hogy fenntartsuk a diszkréciót, kifejezetten idióta módon kell elrejtőznünk a szobában.
De végül megoldottuk. Engem nem zavart ez az egész, amikor pedig Nej zuhanyzott, kimentem a teraszra szivarozni.

Ja, várjál, jakuzzi. Életemben nem csináltam ilyet. Beüzemeltem a készüléket, (Vájtfülűeknek Bloody Stupid Johnson és az Old Faithful.) Nej mindenesetre élvezte. Én meg a teraszon a hangulatot.

Ez egy zárt lakópark, kisváros a nagy városban. Csak éppen játszóteret felejtettek el bele rakni. Így az összes kölyök az utcákon randalírozott.

Azt hiszem, én már menthetetlen vagyok. Itt vagyunk egy négycsillagos szállodában. Mit szoktak ilyenkor az emberek csinálni? Lemennek este a szálloda kerthelyiségébe, megvacsoráznak, isznak fél liter bort, esetleg elszívnak egy szivart, beszélgetnek, majd felmennek aludni.
Mi elsétáltunk egy hátizsákkal csavarogni, utcai árustól vettem egy sört, felpattintottam, majd élveztem a népszerűséget, mert hirtelen mindenki, de még ablakból kihajoló arcok is engem kezdtek el nézni, utána vettünk még hat üveg sört, bureket, a söröket beszórtuk a minibárba, megvacsiztunk a fésülködőasztalon, én pedig kiültem erre a befejezetlen teraszra, ami valószínűleg inkább balkonláda lesz, ha elkészül, nem terasz. És ülök, lógatom a lábam, szivarozok, sörözök, a kölykök rúgják a bőrt alattam, időnként felrepül idáig a labda, továbbpaszolom, mindenki vigyorog.
Nem nekünk való a szálloda.

Azért furcsa. Hajnalban még egy súlyosan hideg hegyi völgyben lévő faház teraszán pöfékeltem el a reggeli szivaromat, este meg a négycsillagos hotel véletlenül ittmaradt földes teraszán, közvetlenül a klímás lakosztály és a jakuzzis, üvegajtós csodafürdőszoba mellett. És csak pár óra telt el.

Valbona
2017.09.15; péntek

Hogy mennyire kevés? Nos, a müezzin hajnali ötkor kezdett el áriázni. Ugyan fél hatra húztam fel az órát, de ekkor már mindegy volt. Kitámolyogtam a teraszra. Legalább megnézem, hogyan éled fel egy albán város.
Sehogy.
Az égegyadta világon senki nem reagált a müezzinre. Még az a 20%-nyi muszlim sem. Nem gyulladt ki egy lámpa sem, nem jelentek meg emberek az utcákon. Kösz, müezzin.
(Azt azért tudni kell, hogy a szállásunk a főmecset mellett volt, ezért volt zavaróan hangos az ébresztő.)

Egyébként nem is volt baj a vártnál korábbi felkeléssel, nagyon vacak éjszakám volt. Ha becsuktuk az ablakot, megfőttünk, ha kinyitottuk, szanaszét csíptek a szúnyogok. Nálam ráadásul az éjszakai pizza beindította a refluxot, a feljött gyomorsav átbukott a légcsőbe, hajnalban hörögtem rendesen a vécén. És persze ilyenkor olyan lesz a szám íze, mintha hánytam volna.

Ébredés után rakival kezeltem a helyzetet. Meg hidegvizes zuhanyzással.

A mai terv igencsak ambíciózus: visszamegyünk a hegyekbe, nagyjából tíz kilométerrel arrébb, ahol tegnap voltunk. Hülyén hangzik? Csak elsőre.

Theth és a mai célunk, Valbona között tényleg csak tíz kilométer a távolság. De ez egy nehezen járható ösvény, közel 1000 méteres szinttel. Úgy értem, hogy a hágó közel ezer méteres, tehát aki egy nap átsétálna, majd ugyanaznap visszajönne, az valójában 2000 méter szintet gyűr le. Autó nem játszik, még Jimmyvel sem, a társaság pedig messze nem volt ilyen erőnléti állapotban. Maradt a kerülő út. De milyen kerülő! A hegyek miatt ugyanis nincs rövid kerülési lehetőség. Piszok sokat kellene leautózni.
Kész szerencse, hogy itt folyik a hegyek között a Drin folyó.

Tamás felvilágosítása: a Drin, Drina, Duna nevek a kelta nyelven mind ugyanazt jelentették: folyó.

Azaz elég sokat lehet nyerni azzal, ha utak helyett a hegyek között tekergő Drin folyón megyünk fel. Komppal. Hosszában a folyón. (Utak pedig pont a nehéz hegyes terep miatt nem léteznek.)

Ahelyett, hogy tovább ragoznám a témát, nézd meg a 3D-s videót. Mindent érteni fogsz.
– Shkodra – Valbona

Oké, ez rövidebb. De gyorsabb is? Meg úgy egyáltalán, mennyire zűrös?
Nos, nagyon. A Drin folyó nem túl széles, nem megy rajta nagy komphajó. 6-10 autót tud szállítani. Két társaság indít járatokat. Ez maximum húsz autó. Mindkettő napi egy járatot üzemeltet. (3,5 óra a menetidő felfelé, lefelé olyan 3 óra.) Azaz ha csak odaállítasz, hogy szeretnél kompolni, akkor harsányan kiröhögnek. Napi max 20 autó. Miközben igény bőven lenne rá.
A megoldás egyáltalán nem magától értetődő. Shkodrában kell elővételben megvenni a jegyet. Weben? Nem. Telefonon. Az iroda pedig egy piszkosul külvárosban van, megtalálni sem könnyű. Aztán az elővételi jegy… Kézzel írt szöveg egy fecnin. Tamás lefordította: “Helló fiúk, ezt az autót engedjétek át, jó srácok, kifizették az árat.” Az, hogy hányan utaztunk a kisbuszban, senkit nem érdekelt.

Szóval elindultunk. Már mindenki a kompra izgult, de az odáig vezető út is igen vadregényes volt. A kompállomás pedig közvetlenül egy gát mellett volt. (A Drint, mint általában a vad hegyi folyókat, telepakolták vízlépcsőkkel.)
A behajózás… igen különös élmény volt. Kezdve azzal, hogy mindenki meleg napra készült, ehhez képest a vízen, árnyékban, erős és hideg szélben igencsak fogcsikorgató élmény volt a komp legfelső, nyitott fedélzetén álldogálni. Viszont megérte. Nem csak a tájat láttuk, hanem a berakodást is. Én fiatal koromban sokat játszottam az AT-s Shokoban játékkal, na ez ott haladó pálya lett volna. Az irányítók képesek voltak 10-15 percig irányítgatni egy kisbuszt, pusztán azért, hogy felszabaduljon 1-2 centi hely, miáltal már be lehetett irányítani egy másik kisbuszt a lyukba. Sajnos fényképen mindez nem jön jól át, de videóztam szorgalmasan.

Jellemző a laza albán hozzáállásra, hogy a komp egyből indult, ahogy felstokizták rá az utolsó autót. Nem foglalkoztak vele, hogy ez egy negyedórával hamarabb történt, mint a hivatalos indulás. Nem foglalkoztak vele, hogy esetleg néhányan még kávézgathattak a parti büfében.

És kezdetét vette a 3,5 órás utazás.

Ha eddig nem ment volna át, ez egy hegyek között kanyargó vadregényes hajóút volt, erős fjord utánérzéssel megspékelve. Igaz, hideg szél fújt, de beindult a nap, mi pedig Nejjel toltuk rendesen a rakikat. Már csak a gyomorrontás megelőzése miatt is. Szóval szép volt, jó volt. Csak éppen hosszú volt. 3,5 óra még a világ legszebb látványosságából is unalmassá válik. Itt is ez történt. Persze, nyomtunk vagy száz fényképet, melyekből a selejtezés után maradt öt. Persze, az élmény, pontosabban az élmények összessége megmaradt. De amilyen lelkesen tátottuk eleinte a szánkat, olyannyira untuk a végén. Ezt a rendkívül gyönyörú látványt.

A kikötőben volt egy étterem, na meg vécé. Rendeltünk piláfot. Vicces volt nézni, ahogy mindenki várta a rizs mellé a húst. Aztán kiderült. hogy a piláf nem húsos rizs, hanem húslében főtt rizs.

Innen visszaszálltunk a buszra és irány Valbona. Egy újabb magashegyi desztináció.
A környék volt olyan szép, mint tegnap a Theth-völgy. Sőt, ez ismertebb és látogatottabb is. De bennünk már lezajlott egy változás. Tegnapelőtt azt mondtuk, hogy micsoda nagyszerű hegyek, micsoda nagyszerű sziklák. Tegnap, amikor megláttuk ugyanezeket köd nélkül, azt mondtuk, hogy ejha. Ma viszont, amikor megláttuk a tök ugyanolyan hegyeket, a tök ugyanolyan sziklákat, már csak azt mondtuk, hogy na, mi a franc, már megint hegyek. Ráadásul Valbona tényleg jobban ki volt építve, szóval még a theth-i romantika sem volt meg.
Elautóztunk ide, meg oda, végül toltunk egy kábé két kilométeres, nem túl megerőltető sétát is, de nem igazából hiányzott.

Egyfelől álmos voltam, fáradt voltam, nyűgös voltam. A négynapos szorulás ekkor mondta azt, hogy te, öreg, akkor most kijönnék. De nagyon. Mi meg még elmentünk ide. Meg oda. Igyunk egy teát a kompon összeszedett havernál, Linus-nál. Meg beszélgessünk erről. Meg arról. Én meg már csak a vécéülőkére koncentráltam.
Aztán félóra múlva már egy másik ember látta sokkal optimistábban a világot.

A szálláson voltak érdekességek. Például váltópapucs. Már a lépcsőházba is csak abban lehetett belépni. Ehhez képest a teraszunkra galambok fészkelték be magukat, vastag guano fedte a padlót. Hát, mi mindenre lehet jó a váltópapucs…
Érkezéskor kiültem a teraszra. Szivar.
Nej is kijött. Pont akkor tojt oda egyet az egyik galamb.
– Ez igen masszív volt – ismerte el.
– Minden madár maszív, ha szarásról van szó.

Érződik a görög hatás. A vécéülőkék mellett hol külön zuhanycső, hol a vécéülőkében külön spriccoló fej. Nyilván kipróbáltam mindent. Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs. Aztán azzal is szórakoztam, hogy a pihenőkön, a reggeli teraszos szivarozgatásokon próbáltam összerakni, hogyan lehet feljutni a sziklákra, mászófelszerelés nélkül. Végülis fel lehet. Szikla meg rengeteg van. Simán el lehetne tölteni errefelé akár hosszabb időt is.

Valbona. Abszolút Észak-Albánia. Itt van mellettünk a montenegrói határhegylánc. Faházban lakunk. A falban beépített ethernet aljzat.

A vacsora egy 800 méterre lévő másik faházban volt. Eleinte akadtak problémáink, mert az első pincértől mindenki menüt rendelt, de a másik pincér nem tudta, mi is az a menű, végül csak sikerült összerakni mindent. Olyan jó átlagos menüsor érkezett, a már jól ismert tálakkal. Az egyedüli, de kifejezetten pozitív változás a hús volt: itt kecskegida sültet kaptunk. Ettem már kecskét, de ez a gida teljesen meglepett, mind állag, mind íz alapján.
Most viszont tényleg nem húztuk sokáig, a hajnali ébredés azért érződött mindenkin, vacsi után hazaszállingóztunk.

Nem is félálomban, hanem annál jóval kóválygósabban érkeztem meg a szállásra, amikor eszembe jutott, hogy még nem töltöttem semmit. Sem elemet, sem akksit, sem órát, sem mobilt. És miközben apránként összedugtam a kütyüket, a hosszabbítókat, az elosztókat, azért elnyomtam egy “James Bond, az, meg a f@szom” morgást a bajszom alatt. Oké, hogy az egész mese, de kifejezetten irritáló, hogy a fazon minden kütyüjét tökéletesen ismeri és mindegyik, mindig tökéletesen töltött állapotban van. Ha a film csak egy kicsit is realista lenne, akkor Mister Bondnak csajozások helyett minden este a kütyüit kellene töltenie.

Megint Shkodra
2017.09.14; csütörtök

Ahogy reggel kisüt a nap a hatalmas hegyek fölött. Ahol eddig csak ködöt láttunk. Most pedig tiszta az idő, belátjuk az egész völgyet. A teraszunkról.

Nagyon édes fügelekvár reggelire.
Gyorsan ittam is utána egy rakit, hogy levigye a cukrot.

A mai túra: Blue Eye. Ez egy smaragzöld tengerszem. A völgyben végigfutó patak alakította ki, gyakorlatilag egy vízesés alatti, kőbe vájt medence. A patak nagyon tiszta… és nagyon hideg.

Jimmy elvitt minket Vaskat Nderlysaj falucskába. A szokásos stílusában. Mobiltelefon a kézben, horrorisztikus úton, szembejövő autók centizgetős kerülésével.

A tengerszemig egy kiszáradt patak medrében vezet az út. Ja. Csakhogy a két nappal ezelőtti esőzés feltöltötte a patakot.

Szerencsére meleg volt, a nap is ezerrel sütött. A hűvös reggeli levegő hamar elillant.

Az első akadály egy márványszerű kötömbökből kialakult csobogó-, illetve vízesés-rendszer volt. Ugyan vezetett út is mellette, de Tamás szerint az igazi élmény belebújni.

A végén viszont át kellett kelnünk a patakon. Melynek ott sem kellett volna lennie. (De nem bántuk, mert akkor vízesések sem lettek volna.) Felmértem a terepet. Végülis, lépés, illetve kisebb szökellés távolságra voltak kiálló kövek. Ha az ember koncentrál, megoldható. Csak egyik se billegjen. Néztem egy ideig a köveket, majd megindultam. Első kő. Megvan. Második kő. Megvan. Harmadik kő. Megbillent. Hogy az a… A negyedik kő helyett a jéghideg vízű, térdig érő patakban landoltam. Még az is bravúros volt, hogy a sodrásban állva maradtam. Nyilván innen már végiggázoltam a patak maradék felében. A többiek tanultak a példából, levették a cipőiket, feltűrték a nadrágot és átgázoltak.

A túloldalon Tamás megkérdezte, mit szólnék egy rakihoz meg egy sörhöz. Ott álltam a világvége után kettővel, vizes nadrágban, átázott szandálban és vizes, vastag téli zokniban.
– Csúnya dolog ám hergelni a másik embert.
– Na gyere.
És bármennyire hihetetlen, de az elhagyatott fabódéban már ott vigyorgott egy szellős fogazattal bíró albán krapek, aki szorgalmasan mérte ki a rakit, illetve már jó előre behűtötte a sört. A patak vizébe, naná.

Innen egy derék emelkedő, ahol teljesen megszáradt a ruhám. Sőt, a melegben még jól is esett az a kis hideg.

Aztán elértünk a tengerszemig. A hírek nem hazudtak, tényleg jól nézett ki. És az extra: itt is volt egy vödör, behűtött sörökkel, meg egy kamasszal a tó partján, akinél fizetni lehetett.

És ekkor indult be az őrület. Tamás közölte, hogy fürödni fog. A 6 fokos vízben. Erre Tibor azt mondta, hogy ő is.

Volt egy fából eszkábált terasz, asztallal, paddal, mi Nejjel oda ültünk ki és sörünket kortyolgatva néztük a produkciót. Aztán Tamás odajött hozzám és közölte, hogy ne bénázzak már. Észérvekkel mindig lehet hatni rám. Igaz, úszónadrág helyett csak alsónadrág volt rajtam, de azt már megtapasztaltam, hogy itt fent minden gyorsan szárad. Szóval belemerültem. Semmi váratlan nem történt. A hideg víz többezer tűként döfött belém, én pedig kalimpáltam, csapkodtam a vizet. Jó volt. Különösen, amikor kijöttem. (Gyakorlott hideg vizes zuhanyzóként mondhatom, hogy elképesztően jó érzés, amikor az ember kijön a hideg vízből a melegbe. Aktív lesz tőle a bőr, minden simogatásra érzékenyebben reagál. Ilyenkor felvenni egy puha inget, az egyfajta mini orgazmus.)

Majd ekkor jött a legszürrealisztikusabb jelenet. Tamás elővette a telefonját és angol nyelven palacsintát rendelt. Alsógatyában. Fent, Észak-Albánia eldugott völgyének legeldugottabb sarkában. Aztán öt perc múlva megjelent a szikla tetején egy másik kamasz, fél kézzel lemászott a rozoga falétrán, a másik kezében egy tányért egyensúlyozva. Tele palacsintával.
Működik a kapitalizmus.

Innen visszasétáltunk a buszig, Jimmy pedig felvitt minket a faházunkig.

Majd elfelejtettem, a 3D útvonalak:
– Blue Eye
– Vaskat Nderlysaj – Tethi Paradise

Odafönt egy búcsúebéddel vártak minket. Valami sűrű, de finom leves.

Búcsúzáskor elsütöttem Ndrekének a teljes ausztrál szókincsemet: – No worries, mate!
Örült neki.

Busz. Vissza Shkodrába. Voltak itt is szürreális jelenetek. Még a murvás részen jött egy mentőautó szembe. Sietett ugyan, de a sofőr ismerte Jimmyt és Albániában elképzelhetetlen, hogy az ismerősök ne dumáljanak vagy öt percet, ha találkoznak.

A nagyvárosban már nem sok minden történt. Eleve későn érkeztünk meg, holnap nagyon korán kelünk, senki nem húzta sokáig a napot. Nejjel még sétáltunk egyet, megvettük a következő napi rakit, meg valami rágcsálnivalót a buszra és a hajóra, utána elmentünk egy tengeri herkentyűs étterembe. Ahol rendeltem egy négysajtos pizzát. Sajnálom, nem szeretem a halat. De meg is büntettek rendesen, telenyomták a pizzát kék sajttal. A kék sajtot sem szeretem. (Megelőzve a kommenteket, az átlagos négysajtos pizzában annyi kék sajt van, hogy pont jól elfér az íze a koktélban. Itt viszont olyan pizzát kaptam, amelyen a kék sajt íze elnyomott mindent.) Nej halas rizottója viszont isteni volt. Neki.

És utána már tényleg csak az alvás maradt hátra. Az a kevés.

Theth
2017.09.13; szerda

Reggel hideg zuhany, mert itt meleg van. Felfrissültem.
Utána egy pohár pálinka. Elzsibbadtam.
Reggeli előtt kávészivar. Felrázott.
Mindez fél órán belül.
Majd reggeli után két kávé, újabb szivar. Mindent az egészséges bioritmusért.

Időben útnak indultunk Theth falucskába, mely a Theth-i Nemzeti Parkban található, az Albán Alpokban. (A Dinári hegység keleti vége.) Nem a faluban volt a szállásunk, hanem a szerpentines út egyik oldalágában, a Thethi Paradise telepen.

De mielőtt felérnénk a hegyekbe, beszélek egy kicsit Albániáról. Nem az ősi múltjáról – legalábbis most nem – hanem csak a XX. századról. A XIX. század vége felé az albán öntudat már ébredezett, a XX. században pedig többször is nagyon közel álltak hozzá, hogy egy független, önálló államot alapítsanak. Csak aztán közbejöttek mindenféle dolgok, úgymint az I. világháború, a II. világháború, na meg Enver Hodzsa.
A II világháború után a szovjetek jó érzékkel vették észre, hogy Albánia annyira szegény, hogy gyakorlatilag mindenkivel lefekszik, így felajánlották a barátságukat, a szkipetárok pedig kapva kaptak rajta. Lehet, hogy nem kellett volna. Albánia bekerült a szovjet érdekeltségek közé. A sztálinizmus annyira bejött nekik, hogy amikor Sztálin meghalt és Hruscsov bejelentette, hogy stornó, minden vissza, az albánok megmakacsolták magukat. Sztálin forever. Ez teljesen logikusan sodorta őket Kína irányába. Miután egy moszkvai pártkongresszuson határozottan deklarálták is az álláspontjukat, a szovjetek leléptek, megjelent viszont Kína. Nekik minden pénzt megért egy európai hídfőállás. Albánia pedig átvette a kínai módszereket: brutális kegyetlenség, az ellenzék lemészárlása, kulturális forradalom segítségével az értelmiség kinyírása… és tökéletes elzárkózás. Gyakorlatilag egy Észak-Korea jellegű totalitárius állam alakult ki a Balkánon. Ez volt Enver Hodzsa uralma.
A diktátor 1983-ban halt meg. A rendszer még egy ideig elketyegett, de aztán jöttek a nagy európai változások, sorra buktak meg a nevükben kommunista/szocialista, valójában bolsevik pártok. Amikor 1989-ben Ceausescu-t kivégezték, az albán kommunista párt remek tempóérzékkel váltott. Azt mondták, hogy oké, legyen demokrácia. Akkor válasszunk. Kit? Hát, az ellenzéknek még nem volt ideje megszerveződni, így csak a kommunista párt maradt. Meg is választották őket. A ciklusukat viszont nem tudták kitölteni. Az ellenzék észhez tért, megalakult a Demokrata Párt, kiharcolták az időközi választást, melyet meg is nyertek. Csakhogy eddigre kiderült, hogy nagy a baj. Az ország elképesztően csóró volt. Sőt, még annál is csóróbb. Nemhogy Európa legszegényebb országa voltak, de még Afrikában sem emelkedtek volna ki a mezőnyből. Gazdaság? Volt valami erőltetett ipar, de minek. Aztán beütött a tragédia, egy külföldről szervezett piramisjáték formájában. Mindenkinek gyors meggazdagodást ajánlottak, a Demokrata Párt teljes mellszélességgel beleéállt, a derék albánok pedig nem csak az összes pénzüket ölték bele, de még a házaikat is eladták. A vége természetesen óriási bukás lett. Az utána következő időszak egy éhséglázadással kezdődő polgárháborúba torkollott 1995-97 között. A Demokrata Párt ezzel nyilván lehúzta magát a vécén, a konszolidációban pedig kik maradtak? Az egykori kommunisták.
Nem hangzik túl jól, mi?
Pedig nem lett annyira rossz. Egyfelől a megerősödött kommunista párt, a politikus elit és a hozzájuk kapcsolódó nagycsaládok (mi oligarcháknak neveznénk őket) kiegyeztek. Mindannyian az albán maffia szekerét tolják és leginkább kábítószercsempészetből élnek. (Ne becsüld le az albán maffiát, nagyon durvák. Egy időben ők mentették meg a szicíliai maffiát és jelenleg vállt vállnak döntve tevékenykednek. Európát gyakorlatilag uralják és Észak-Amerikában is elég jó pozíciójuk van.) Mivel a politika gyakorlatilag független a néptől, így nem is foglalkoznak velük. A nép pedig él.
Viszonyításképpen gondolj bele, mi van nálunk. Orbán retteg attól, hogy elveszít egy választást, vagy egyáltalán csak csökken a népszerűsége. A Fidesz – az ország kormányzása helyett – rettenetesen sokat költ propagandára, mert már csak így tudják eltorzítani a rájuk nézve kellemetlen tényeket. Az értelmiségről régóta lemondtak, pár éve már a köznépről is, ma már csak a könnyen befolyásolható, látens szektahívőket célozzák, akiknek segítségével – és a megbuherált választási rendszer illetve a kilóra megvett ellenzék segítségével – hatalmon tudják tartani magukat. Az ocsmány, hazug, gyűlöletre építő propaganda pedig folyamatosan mérgezi a közhangulatot. Ahogy nézem, jelenleg az ország depressziós, és ez meglátszik mindenen: az emberek viselkedésén, a motivációjukon, a jövőképükön, a beletörődésen, na meg az emigráción.
Ehhez képest az albánok jókedvűek, derülátók. Van jövőképük. Oké, szarban vannak, de hagyják őket dolgozni, hagyják őket boldogulni. Törökországban, Egyiptomban döglődik a turizmus, Horvátország szemmel láthatóan túlcsordult, az albánoknak meg van egy remek tengerpartjuk és nagyszerű hegyeik. Idővel minden rendben lesz.
És van itt még egy dolog. Amikor Albánia bezárkózott, rengetegen léptek le külföldre. Amikor a kilencvenes évek elején megnyíltak a határok, akkor szintén. Ezek az emberek odakint vagyont gyűjtöttek és most, hogy rendeződni látszik a helyzet, jönnek vissza. (Albániában hagyományosan erős a családon belüli összetartás.) Vállalkoznak. Építenek valamit. Próbálják meglovagolni a beinduló vendéglátási hullámot. Szinte mindenhol épületek emelkednek, utak épülnek. Ez mind-mind visszaszivárgó tőkéből történik.

Egy kicsit hosszú kitérő lett, de mindjárt érthető lesz, miért volt rá szükség. A hely, ahová megyünk, pontosan így keletkezett. Ndreke (magyarul András) tavasszal jött haza Ausztráliából. Kint halálra dolgozta magát, bányában kezdte, aztán nehézgépkezelő lett. Összeszedett valamennyi pénzt és hazajött a családjához, Theth-be. Itt pedig kiépített egy faházas üdülőtelepet, munkát adva a családnak és a helybélieknek.

Oké, nézzük meg az útvonalat 3D-ben: Shkodra – Tethi Paradise.
Tényleg érdemes megnézni: remekül látszik, hogyan kapaszkodik fel az út a hágóra, majd milyen meredek, szerpentines úton ereszkedik le a Theth völgyébe. És ha arra tippelsz, hogy a szakadék szélén egyensúlyozó murvás utakon voltak korlátok, tippelj még.

A képen Jimmy látható, Ndreke bátyja, aki sofőrként dolgozik a vállalkozásban. Van róla pár sztori, de majd később.

Az útról túl sok fénykép nem készült. Egyfelől a tegnapi váratlan esőzések után szinte minden ködben volt, másrészt annyira rázott az út, hogy esély sem volt a kocsiban egyenesben tartani a fényképezőgépet. Videókat viszont vettem ezerrel, remélem azokból át fog jönni az élmény.

Megérkeztünk, átvettük a faházat. Egy lámpa sem égett odabent. Megkerestem a tulajt. A válaszát elsőre nem is igazán értettem. Szóval az van, hogy Albániában nem annyira acélos az áramellátás, ezért minden házban fontosság szerint vannak bekötve a fogyasztók. A konnektorokban mindig van áram és a fürdőszobában is. A nappali/konyha világítása már másodlagos, azaz külön körön van. Az éjjeli lámpa meg már a harmadikon, azaz ha kezd elfogyni az áram, ez a kör kapcsol ki először.
Ez persze nem magyarázta meg, nálunk miért nem működött semmi, de aztán kijött a személyzet és sorra kicserélte az égőket.

A következő attrakció: Ndreke elkurjantotta magát, hogy jönnek a medvék! És jöttek.

Igen, a telepen medvék élnek. Két bocs. Valamikor nyár elején találták őket az erdőben, az anyjuk magukra hagyta őket. Az emberek meg befogadták. Azóta itt élnek, kedvesek, barátságosak. Megtanulták, hogyan kell kinyitni az ajtókat, hogyan lehet megnyitni a vízcsapokat. Nincs előlük védve semmi. Egy apróság utal arra, hogy nem emberek: amikor meglátnak valakit, rögtön szopni kezdik az ujjait. Mert hiányzik az anyamedve.

Ettől függetlenül nem ültünk sokat a hátsónkon. Hegyekben vagyunk, túrázunk. Jimmy levitt minket a faluba, ott szétnéztünk egy kicsit, majd irány egy vízesés.

Beszéljünk egy kicsit a vérbosszúról. Ahol erős a családi összetartás, ott szinte magától alakul ki a vérbosszú intézménye. Az albánoknál ez már többszáz éves hagyomány. Nem derült ki számomra, hogy még mindig él-e, de ha nem, akkor csak pár tíz éve szűnhetett meg.
Az elv egyszerű: aki megölt valakit egy másik családból, azt meg kell ölni. Ha az illető elmenekül, akkor a rangsorban utána állót kell megölni. Most majdnem azt írtam, hogy egy emberért egy embert, de ez már egy modern szabály. Régebben komplett családokat irtottak ki egy ilyen akcióban. Sőt, ha belegondolsz, ez egy lánc, melynek soha sincs vége. Hiszen az, aki bosszúból ölt, az szintén ölt, tehát őt is meg kellett gyilkolni. Egy hegyekbe feltelepülő szerzetes kezdte el ezt az egészet rendberakni és azóta vannak “szolídabb” szabályok. De láncok így is kialakulnak, melyeket valahogy kezelni kell.
Első körben a gyilkos, mielőtt bosszúból megölnék, kap 30 napot. Hogy elrendezze a dolgait, ne hagyjon maga után elvarratlan szálakat. Ez alatt az idő alatt sérthetetlen. A 30. nap után sem biztos, hogy egyből megölik, hiszen az illető bezárkózhat a családja által üzemeltetett védekező toronyba. Sejthető, hogy ez csak időnyerésre szolgál, hiszen egy életet leélni egy ilyen toronyban elég necces. De itt jönnek képbe a közvetítők. Megpróbálnak megegyezni az áldozat családjával. Hány kecske, hány birka válthatná ki a vérbosszút? Ha sikerül, az mindenképpen jó, mert megszakad a lánc – és ebben mind a két fél érdekelt. De persze a büszkeség nem ritkán írta felül a józan észt.

Így néz ki egy torony belülről. A felső kép a gyilkos szobája, az alsó az őrszemélyzeté.

A vízesés felé vezető útról szintén csináltam egy 3D animációt: Theth vízesés.

Megfigyelhető, hogy mielőtt felkapaszkodnánk a meredekre, van egy kunkor jobbra. Nos, itt az történt, hogy holt térbe kerültünk. Szétszóródott a csoport, nem láttuk sem az előttünk haladókat, sem a mögöttünk lévőket, így nem vettük észre, hogy egy ponton le kell váltani a szekérútról egy eléggé jelentéktelen ösvényre. Az sem segített sokat, hogy pont ezen a kritikus szakaszon hívtak a cégtől, így esélyem sem volt észrevenni az ösvényt. (Az előttünk lévők felmentek egy másik társasággal, a mögöttünk lévőket Tamás vezette, minket meg a lelkesedés.) Neki is indultunk Montenegrónak, de aztán egy öt ösvényes elágazóban elfogyott a tudomány. Próbálgattunk, próbálgattunk, végül véletlenül megláttam fent a hegyoldalban a vízesést. Jócskán mögöttünk.

Séta vissza.
A falu egyébként tipikus szórványfalu, itt egy 4-5 házas telep, ott egy másik, némelyik kifejezetten fent a magasban. Nagyjából 50-60 ház lehetett.
Mellettük pedig egy röplabdapálya, melyen éppen akkor is ott játszott a falu apraja-nagyja.
– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejemet – Miért pont röplabda?
– Mert nincs víz pólózni – tippelt Nej.
– Oké, de akkor miért focilabdával csinálják?
– Hogy erősödjenek.
– Akkor miért nem medicinlabdával?

Este félelmetes vacsora. A szisztéma ugyanaz, mint tegnap este. Mutatom.

Az étel viszont fenséges volt. Vezetőnknek szöget is ütött a fejébe.
– Te, Ndreke – hívta magához a tulajt – A múlt héten sokkal vacakabb volt az étel. Hogyan van ez?
– Észrevetted? – húzta fel a szemöldökét Ndreke.
– Persze.
– A rendes séfem beteg. Viszont meglátogatott a haverom, aki történetesen 3 Michelin csillagos séf a tiranai Sheraton-ban, így be tudott ugrani.

Nos, nagyjából ez volt az a pont, ahol az udvariasság tartott vissza attól, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni. Kezdjük ott, hogy Ndreke jó arc, de szereti kiszínezni a dolgokat. Ez viszont akkora lódítás volt, hogy akár már marketingnek is nevezhetjük. Talán nincs mindenki teljesen képben (engem a lányom edukál), szóval 3 csillagos helyből a világon összesen olyan 50-60 darab van, nagy részük Franciaországban. Nálunk, az albán szintnél jóval fejlettebb Budapesten, négy darab egycsillagos hely van és ezekre rettenetesen büszkék lehetünk, hiszen ez a legtöbb a régióban. (Prágában három, Varsóban egy van.) Két csillagban eddig egyedül a Costes reménykedhetett, de nem jött nekik össze. Három csillag? Albániában?
Itthon azért utánanéztem. A tiranai Sheraton semmilyen Michelin csillagot sem említ, annyit írnak a séfjükről, hogy tehetséges. Persze, lehet, hogy akad olyan séf, aki hazatért és odakint Michelin csillagos étterem séfje volt. Nos, egy ilyet találtam, de az illető odakint nem séf volt, hanem egy séf keze alatt dolgozott, három csillagról meg szó sem esett.
Szóval maradjunk annyiban, hogy aranyos lódítás volt. A kaja viszont tényleg kiemelkedően jóra sikerült, messze a legfinomabb menü jellegű étel volt odakint.

Vacsora után hárman ott maradtunk az asztalnál, Ndreke odaült mellénk. Én szivarral kínáltam, ő meg levett egy Metaxás üveget a polcról és hajnalig sztorizgattunk.

A legtöbb sztori arról szólt, mennyire máshogyan mennek a dolgok Albániában, mint máshol. Ndrekét gyerekkorában kivitték a szülei Görögországba, onnan pattant le Ausztráliába, az albán viszonyokkal nem is találkozott. Milyenek ezek a viszonyok? Amilyenek egy túlélésre berendezkedett, egykor bolsevik elnyomás alatt sínylődő, kelet-európai, balkáni mediterrán országban lehetnek. Neki ezek fantasztikus sztorik voltak, nekünk hétköznapiak.
Viszont mesélt Jimmyről. Mivel akkor nem tudtam jegyzetelni, így csak két sztori maradt meg. Jimmy valamikor nemzetközi buszsofőr volt, utána tagozódott be a családi vállalkozásba. Jól vezet, de időnként elképesztően laza. A Theth völgybe vezető út, illetve a völgyben fel-alá tekergő utak viszont… hát, eléggé kalandosak. Murva. Kő. Gödrök. Szakadékok. Na most, Jimmy szereti az albán zenét. Ha pedig úgy veszi észre, hogy a kisbusz utasai vevők rá, akkor feltekeri a potmétert. És táncol. Vezetés közben. A szakadékok szélén.
Egyszer bajba került. Éppen lopott fát szállított (mondom, számunkra természetes környezet), amikor elkapták a rendőrök és felültek a fa tetejére. Jimmy többször is mondta nekik, hogy ez nem lesz jó, szálljanak le. A rendőrök nem szálltak le. Legalábbis nem úgy. Jimmy egy meredek kanyarban beborította a rakományt az erdőbe. A rendőrök szanaszét törték magukat, elég komolyan. Természetesen bírósági tárgyalás lett belőle. Jimmy azzal védekezett, hogy a rendőrök jelenlététől annyira ideges lett, hogy remegett a keze, ezért nem tudta rendesen bevenni a kanyart. Felmentették. Azóta a rendőrök inkább nem állítják meg.

Shkodra
2017.09.12; kedd

Sok dolog van, melyekről gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy teljesen valószerűtlen a bekövetkezésük. Az egyik ilyen az, hogy Albániában nyaraljunk. Albánia akkor a vicc kategóriába tartozott nálunk. (Scott Adamsnél még ma is). Hiszen olyan jó volt nekünk itt, a világ seggluk csakrájában arra gondolni, hogy van nálunk is nyomorultabb ország.
Persze ha az ember ránézett a térképre, akkor láthatta, hogy adottságai éppen lennének Albániának. Hiszen a tengerpartja pont olyan, mint a jugóké vagy a görögöké. Csak hát Enver Hodzsa túltolta. Nem kicsit. Nagyon.
Aztán mi történt most? Megyünk Albániába. És még csak nem is a tengerpartra, ahová már beindult a turizmus, hanem fel a hegyekbe, a vad vidékre. Soha ne mondd semmire, hogy teljesen valószerűtlen.

Előkészületek. Ahogy az RSD túránál is írtam, őrület. Kedden indult a repülőgép, erre bevállaltuk hétvégére a kajaktúrát. Mivel a kajaktúrára készülés elvitte a pénteket, látható, hogy csak az előző heti szerda, illetve csütörtök jöhetett szóba. Na, ekkor esett be egy sürgős meló. Írtam már, hogy őrület? Aztán végül csak összejött minden. Kissé idegesen.

Ferihegy. Túrabakancs helyett túraszandál, műanyag öv, a táskában semmi necces cucc. Úgy gondoltam, simán átsuhanok a biztonsági ellenőrzésen. Ja.
Kifogtam egy szuperbuzgó alakot. Kezdte azzal, hogy kirakatta a zsebemből az útlevelet. Miért? Papírra is bejelez a kapu? Aztán félreirányította a csomagomat. Miért? Semmi gyanús nem lehetett benne. Csak éppen félreirányított még vagy tíz másikat. Csúcsidőben. Szegény kollégája meg izzadt, mert neki kellett szétszedetnie minden csomagot. Aztán a tíz csomagban volt összesen egy üveg nutella, amit ki kellett dobni. A többi vakriasztás volt. Az enyémet már meg se nézte, csak intett, hogy mehetek. Kösz, bazmeg. Elraboltatok egy negyedórát az életemből tök feleslegesen. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha sietek.
Szvsz ez az egész biztonsági szolgálati cécó túlnőtte magát. Egyre inkább önmagáért van, hogy szuperbugris házmesterszabályok alapján szopatni lehessen a jónépet. Gyakorlatilag joguk van bármit, hangsúlyozom, bármit elvenni, neked viszont a repülőgép indulása miatt nincs időd harcolni az igazadért, ezért csak a fogadat tudod csikorgatni. És amivel vissza lehet élni, azzal vissza is élnek. (Jelzem, ebből a szempontból Ferihegy kifejezetten durva hely. Hiába, házmesterkedésben mindig jók voltunk.)

Az sem dobta fel a kedvemet, hogy a repülőtér információs képernyőjéről szószerint csorgott a vér. Rengeteg gép késett. Ki fél órát, ki akár 3-4-et is. A miénk konkrétan egy órát. Voltak törölt gépek is. Mi a franc van itt?
A francia légiirányítók sztrájkja.

Ehhez képest a repülés teljesen rendben volt, a pilóta nyomta a gázpedált rendesen.

Tamás, a túra vezetője a tiranai repülőtéren várt ránk.
– Ha most indulunk, pont elérjük a shkodrai várban az arany naplementét – javasolta.
– Remek időzítés – bólintottam – De hogyan tudtad elintézni a franciákkal, hogy pont egy órát késsen a gép?

Ez ránézésre egy egyszerű, nem is túl szellemes zrikálásnak tűnhet, de aki utazott már Tamással, pontosan tudja, hogy mindent, de mindent képes elintézni. Akár ezt is.

Itt van egy remek 3D animáció az útról: Tirana repülőtér – Shkodra vár.

A várban tényleg csodálatos fényviszonyokat kaptunk el. Szépen látszottak a horizontot lezáró hegyek, a shkodrai tó és természetesen maga a város is. Alattunk volt az Ólom mecset, távolabb pedig már egy modern dzsámi.

Megjegyzés a fényképalbummal kapcsolatban. Nemrég laptopot cseréltem és az egyik fényképfeldolgozó program már nem működött az új gépen. A helyette használt másik viszont elbaltázta az eredeti dátumokat, így az albumban nem működik a sorbarendezés. Gyakorlatilag fényképezőgép szerint lettek rendezve a képek, emiatt teljesen összekavarodtak a helyszínek. (Konkrétan egy csomó olyan képpel indul az album, amelyeken én vagyok; ez abból jön, hogy Nej képeit dolgoztam fel először.)

A szállás… minimum meglepő. Ránézésre egy régi karavánszeráj lehetett. Aztán a keményvonalas elzárkózás idejében körbeépítették panelházakkal. Manapság, amikor kezd fellendülni az idegenforgalom, észrevették a fogadóban rejlő értéket és felújították. Nyilván nem teljesen autentikusan, nekem egy kicsit olyan öreg épületbe oltott romkocsma jelleg jött le, de emészthető.

A vacsora pedig… egyből megvett magának az albán konyha. Nyilván volt étlap, nyilván lehetett is róla választani, de felajánlották, hogy kérhetünk menüt is. Ezt mindenkinek csak ajánlani tudom. Olyan tapas jellegű a dolog. Sorban kihordanak egy csomó mindent, melyek az étlapon előételként szerepelnek. Saláta, feta jellegű sajttal. (De nem annyira sós és valami egészen markáns íze van. Először szokni kellett, aztán már csak szeretni.) Jöttek grillezett zöldségek, fűszeres sült, illetve főtt krumpli és kemencében sütött sajt fokhagymás, fűszeres olajban. Ehhez kaptunk valami lepényszerű kenyeret, melyet mártogatni kellett az olajba. Nagyon ott volt a szeren. Aztán jöttek krémek a kenyérhez. Végül amikor már mindenki tele volt, megérkeztek öntöttvas serpenyőben a sült húsok. Valószínűleg arra számítottak, hogy így kevesebb hús fog fogyni, de nem hagytuk magunkat.
A mellé felszolgált bor egyelőre nem győzött meg.

Vacsora után elugrottunk a sarki közértbe. Eddig olyan olasz-török keverék hangulatom van a városról. Egyszerűen még mindig nem hiszem el, hogy Albániában vagyunk. A boltban vásárolt raki viszont finom. Mi másért is mentünk volna boltba? Oké, Nej samponért, de ő még kispolgár.

Egy kis alkohológia. Aki esetleg nem tudná, a raki gyakorlatilag törkölypálinka. Ez nálunk a pálinkák alsó kategóriája, de érdekes, hogy nagy borkultúrájú helyeken a törkölynek is komoly kultúrája van, hogy mást ne mondjak Grúzia (csacsa), Olaszország (grappa) és most Albánia (illetve a Balkán) a rakival. Viszont az is érdekes, hogy a törkölypálinkát mennyire kifinomították, miközben a többi gyümölccsel egyáltalán nem foglalkoztak.

Tekintve, hogy az egy héttel ezelőtti csoportot elkapta valami hányós-fosós nyavalya, nem bíztuk a véletlenre: lefekvés előtt impregnáltuk magunkat rakival.