Balaton-felvidék 06/07

Még magasabbra
2017.08.11; péntek

Mára már viharközeli időt jósolt a meteorológia (illetve tegnap este már be is köszönt egy viharocska), így erre a napra tettük a legrövidebb bringatúrát. Persze a rövidség nem minden: ma megyünk fel a legmagasabbra. A cél a Nivegy-völgy felső bejárata, Mencshely. De ezt sem csak úgy simán érjük el. Persze, felmehetnénk végig a völgyben, de inkább megcifrázzuk: Zánka után átmegyünk a hágón a Káli-medencébe, majd egyből ki is jövünk egy másik hágón, fellihegünk Monoszlóig, aztán még tovább.

A túra adatai:
– Útvonal
– Távolság: 30 kilométer.
– Szint: 380 méter.

Zánka után volt némi félreértés. Nej lemaradt, aztán meglátta a hágót és nem volt biztos benne, hogy fel kell-e mennie rajta. Így megállt és várt. Arra, hogy felvegyem a telefonomat. Én meg, immár a hágó tetején, leraktam a bringát és visszamentem a kilátási pontig, hogy lássam, hol késik a Kedves. Majd amikor visszasétáltam a kerékpáromig és fel akartam hívni, akkor láttam, hogy volt vagy hat nem fogadott hívásom.
Rendeztük a sorainkat.

Monoszlóig nem is volt semmi baj. Utána… át is kereszteltük a helyet GonoszLóra. Láttam, hogy emelkedő jön, visszaváltottam, nagy lendület… és vesekő műtét. Az aszfaltozott útból a létező legdurvább, köves, sóderes, gödrös út lett. Olyan 10% körüli emelkedéssel. Egy ideig bíztam benne, hogy csak elfogy, mentem, lihegtem, rázkódtam, aztán azt mondtam, hogy kösz. Innentől gyalogtúra.
Ezek voltak Nej percei. Az ő bringája ugyanis bírta a terepet. Először csak utolért, majd azt követően ő kezdte el magyarázni, hogy hol fog bevárni. Kaján vigyorral az arcán.

A táj egyébként gyönyörű volt. Ez a szakasz, Monoszló és Balatoncsicsó között, már a Nívegy-völgyhöz tartozik, láthatóan rengeteg is a szőlő.
Na meg a parlagfű. Bárhol. Mintha valami íratlan megegyezés lenne, hogy a földek határait parlagfűvel kell jelezni. Akkora erdők vannak, amilyeneket még sohasem láttam. Simán akadtak két méter körüli példányok is. Nej, ha nem is látott, de a tüsszögéseimből pontosan tudta, merre járok.

A durva terep kábé másfél kilométerig tartott, utána újra aszfaltot tapodtak a kerekek. (Ja, csak szólok, hogy ez jelzett kerékpárút, része az úgynevezett panoráma útnak. A földúton láttunk is egy elágazást, ahol Városlőd volt kitáblázva. Azért ezen nem kicsit röhögtem. Ha te is akarsz, akkor nézd meg térképen.)

Hamarosan begurultunk Balatoncsicsóra. Elmeséltem Nejnek, hogy amikor gyerekként gyalogtúráztunk, itt is megaludtunk, a helyiek pedig kihívtak minket egy focimeccsre. Azaz 11 évesen én már fociztam nagypályán egy bizonyos válogatottban, és az eset jelentőségét csak minimálisan csökkenti, hogy a focipályán több volt a kecskeszar, mint a fű.

Végül a nagy mumus emelkedő. A völgy kijárata, Óbudavár, több okból is érdekes falu. Nekem ehhez a kaptatóhoz kapcsolódik minden idők kerékpáros sebességrekordja, 74 km/h. Azaz nem kicsi emelkedő. (A környékbeli leghíresebb mumuson, a Nosztori lejtőn csak 62 km/h jött össze.) Ráadásul hosszú is. A másik érdekesség, hogy Óbudavár az ország egyik legkisebb falva. Konkrétan több a kecske, mint a lakos. Hivatalosan 71 ember él a faluban és ha elolvasod a méltán népszerű óbudavári kecskesajt manufaktúra történetét, láthatod, hogy 100 fölötti az állomány. (Egyébként a sajt is finom, az akali Fék boltban lehetett kapni, Nej nagy örömére. Meg állítólag Pesten is van, a Klauzál téri piacon.)

De egyelőre ott járunk, hogy végeláthatatlanul hosszú, meredek emelkedő. Kánikula. Lihegés a négyzeten. A faluban meg is álltam a templom előtt.
– Huh, eh, öhöhöh, nem tudja, huh hol van valahol eh nyomóskút? – érdeklődtem egy bácsikától.
Kicsit furcsán nézett rám.
– Ott áll mellette – mutatott rá udvariasan.
És tényleg. Valami nagy kődarab, kijött belőle egy vízcsap és mellé volt téve egy márványlap, miszerint Szent Márton forrása. Apasztottunk rajta egy derekasat.

A java ekkor még hátra volt. A kellemetlenül meredek emelkedő gyakorlatilag Mencshelyig folytatódik. A falusi kocsma hozza a kötelezőt, reggel 6-10 között és este 17-20 között van csak nyitva. Pedig egy sör nem esett volna rosszul. Közben befutott egy bringás csapat, dumáltunk. Aztán megérkezett Nej, nem kicsit szétzilálva. Az egy dolog, hogy neki ez nagyon erős volt, de igazából akkor akart eret vágni magán, amikor ez a kerékpáros társaság elszáguldott mellette az emelkedőn. Mosolyogva. Éppenhogycsak tekerve. Nem kínoztam, megsúgtam neki, hogy mindegyik bringán volt elektromos rásegítés.

Csak az adatok kedvéért: két kilométeren 120 méter szint.

Mencshelyről hazáig már csak egy őrült száguldás volt hátra. Sajnos a sebességrekord elmaradt, akkora szembeszél volt, hogy néhol még a lejtőn is rá kellett tekerni.

Dörgicsén beugrottam a madáritatóba. A Madaras borászat a falu határában található és a községben lévő borboltban – Dörgicsei Borház Madáritató – rendeztek be egy helyes kis szobát. A borokat már kóstolgattuk, a Fék boltban lehetett kapni, nem voltak rosszak. Itt fent már csak a választékra és az árszínvonalra voltam kíváncsi.

Egy kis elmélkedés a helyi borokról. Már önmagában az, hogy helyi bor, megér egy külön misét, hiszen meglehetősen különböző vidékek érnek itt össze. Délről haladva ott van a Badacsony, rögtön utána a Káli-medence, majd a Nívegy-völgy, Dörgicsétől észak-keletre pedig a balatonfüred-csopaki borvidék húzódik. Badacsony, Csopak meglehetősen ismertek, sajnos a szocialista érában rendesen le is lettek járatva, az én bizalmamat még nem nyerték vissza. És itt vannak az üdvöskék, a káli köves borok meg a Nívegy-völgy. Határozottan azzal a céllal (is) jöttünk ide, hogy megismerkedjünk a helyi specialitásokkal. Nos, választék, az van. Egyszerűen nem tudsz a környéken úgy eldobni egy követ, hogy ne találjál el egy pincészetet sem. És ez jó. Ami kevésbé jó, hogy nagyon elszaladtak az árak. Az ismerkedés pont olyan, hogy találomra leveszel egy-egy palackot a boltban. És már itt szembesülsz vele, hogy 1700 alatt nincs bor, de a többség 2500-3500 között mozog. Ami találomra vásárlásnál nem hangzik túl jól. Nyilván el lehet menni borboltokba, minden faluban van legalább egy, de ahhoz kocsi kell, meg ott van a választék kérdése is: egy borbolt egy borászat termékeit árulja, igaz, attól a borászattól mindent, de más termelőtől semmit. Most akkor körbeautózod a vidéket, hogy mindenkitől vehessél kóstolót, vagy elmész a boltba, ahol minden drágább?
Végül nekünk az jött be, hogy első nap vettünk boltban a Madaras borászattól egy üveg Sauvignon Blanc-t (1700) meg egy kékfrankost (2300). Mindkettő jó volt, így megszavaztunk egy nagyobb kontingest is, de ehhez már autóval mentünk fel Dörgicsére.

Aztán itthon kisérletezgetünk.

Vissza a kiránduláshoz. Ledöngettünk a kempingbe. Olyan hamar megjártuk az utat, hogy még mindig árnyékban volt a teraszunk. Ki is használtam a lehetőséget. Aztán még egy hullámfürdő. Délutánra annyira beerősített a szél, hogy rajtunk kívül kevés őrült volt a vízben. Utána elkövettünk egy durva hibát: átmentünk a strandra ebédelni.
A szokásos hőbörgés. Hogy mikor fogja már elsöpörni a népharag ezt a végtelenségig elpofátlanodott fabódés, strandétkeztetős vircsaftot? Hogy külön ablaknál kell sorbaállni az italért meg az ételért. Hogy húsz percig kell sorbaállnod megalázó körülmények között, olajszagban, izzadt emberekkel körülvéve csak azért, hogy közölhesd, két lángost kérsz. Miközben az ételt pincérkölykök hordják ki. Hát mi a búbánatos lóalkatrészért nem tudnák felvenni a rendelést is? Mert nem. És ez még egy fejlett hely volt, mert máshol csak a pultos óbégat, hogy készen van a két lekváros palacsinta.
A Balaton környékén akárhol jártunk, mindenhol óriásplakátok: fedezzük fel a Balaton gasztronómiáját! Hát bakker, aki ezt kitalálta, annak fingja sincs az egészről. Addig tök felesleges gasztronómiáról beszélni, amíg nem tudjuk kiszolgálni a vendéget. Mert jelenleg csak flancos, lenyúlós helyek vannak és a vérig alázós, olajszagú büfék. Tökmindegy, milyen az étel. Mire odáig jutunk, hogy eszünk, már ezer a vérnyomás, gőz sivít ki a füleken. És ahogy korábban írtam, a horvátok miért tudják megoldani kulturáltan a strandbüféket? Leülsz, kiszalad egy faszi és felveszi a rendelést. Majd neki fizetsz. Ezt úgy hívják, hogy pincér. És nem kell három embernek sürgölödni a pult mögött, elég egy. A másik kettő meg menjen ki az asztalokhoz.
Itt konkrétan Nej állt be a sörökhöz, én a kajás sorba. Húsz perc múlva, mire tudtam közölni, hogy két lángost kérek, és leülhettem az asztalunkhoz, várni, hogy mikor készül el, a söröm már ihatatlanná melegedett. Én pedig annyira felhúztam magam, hogy nem is emlékszem, mit ettem.
Most gondold végig, mik a lehetőségek. Első nap elmentünk étterembe. 700-ért kaptunk vizes sört. Mindenki tócsit evett, mert az ‘csak’ 1800 körül volt. A többi étel ára elszállt valahová az egekbe, mint ahogy a vizes sör után az én bizalmam is. Marad a strandbüfé és a lángos, ami rendben is lenne, hiszen elég intenzíven bringáztunk, kajakoztunk, kellett a benne lévő szénhidrát és kalória. Csak éppen ahhoz, hogy hozzájussál, szarrá szopatnak. És nem, senki nem gyújtja rájuk a bódét. Mindenki bebirkul. Mert mindenhol így mennek a dolgok, miért is kellene változtatni bármin.
Az lett a vége, hogy nyaralás ide vagy oda, legtöbbször inkább főztünk magunknak valami egyszerűt, illetve ettünk hideget.

Megint vissza a kiránduláshoz. Habár már sokminden nem volt hátra, lévén szombat reggel cuccolunk és megyünk. A villanyszerelő nem jött se másnap, sem utána, nagy ügy, hazamegyünk rendszámpanel nélkül.

Bolt. Rózsaszín Luminarc pohár. Meg szalámi nagy tételben. A kecskesajt sajnos elfogyott.

Az idő viszont csúnyán bevadult. Megjött az überbrutál észak-nyugati szél, de most olyan erővel, hogy a parttól száz méterre már tarajosak voltak a hullámok. A mély vízben. Aztán megjött a felhőszakadás és megjött a villámcsapkodós tüzijáték is.

Vihar előtti pillanatok, a lapos fény játékaival.

De a legrosszabb, hogy megjött a mellettünk lévő büfébe a táncos-zenés buli is. A lakodalmas zenén edződött énekes képes volt bármilyen zenét eltörni, a tömeg pedig élvezte. Jobb híján mi is poénra vettük. Meg egyébként is, az orkán erősségű szél elnyomta az akkordokat.