Didn’t get worm.
Szerintem ezt be kellene tiltani. Vagy nagyon durván szabályozni.
Oké, ez még viccnek is erős túlzás, nyilván nem lehet az egésszel mit kezdeni, de azért valahol kellemetlen.
Ez volt idén az első hétvége, hogy semmi eső, semmi vihar, semmi felhőszakadás nem fordult elő a meteorológiai jelentésekben. Ráadásul a vizeink is felmelegedtek 19-20 fokra, mely szerintem az ideális fürdőidő. Mi pedig erre a hétvégére terveztük a tavalyi evezés megismétlését a Körösök mentén.
Mi teheti tönkre ezt a hétvégét?
Például egy Kőrösök Völgye fesztivál, pontosan a kemping területén. Egy héttel korábban már szállás sem volt, nyilván a sátor játszhatott volna, de belegondolva, hogy tömeg lesz a mosdóban, tömeg lesz az étteremben, tömeg lesz a kempingben, a közösségi helyek mindig foglaltak lesznek… nem hangzott túl jól. Mi eleve a társaság miatt mentünk volna, csak hát, helyhiány miatt az pont nem áll össze.
Lemondtuk.
Munka ugyan lett volna tömérdek, egy ideig el is gondolkodtunk, hogy itthon maradunk és dolgozunk, de ekkor jutott eszünkbe, hogy Barna erre a hétvégére szervezte a gigantikus születésnapi buliját.
Mivel mi nem leszünk itthon.
Nem tehettük meg, hogy itthon maradunk.
Oké, keressünk valami mást. Velencei-tó. Közel is van, a kemping is jó. Telefon. Bocsi, a hétvégén Alfa Rómeó találkozó, lefoglalták az egész kempinget.
Van egy másik jó kemping a tónál. Újabb telefon. Bocsi, egy vadásztársaság lefoglalta egész hétvégére a kempinget.
Na, ekkor kezdtem el lilán látni. Miért??? A három rendezvény egyike sem használta ki, hogy vízparton vannak. Csak kellett nekik egy nagy placc, infrastruktúrával. Ahol jól berúghatnak.
Emiatt vették el tőlünk a vízisport lehetőségét.
Elkezdtem távolabb keresgélni valamit, de ekkor ugye már péntektől kellett volna szállás… és ez mindenhol elfogyott, ahol próbálkoztam.
Otthon viszont nem maradhattunk.
Ekkor jött a zseniális ötlet: evezzük végig az RSD-t! Ez pont két nap. Barna szombat kora reggel le tud vinni minket Tassra, vasárnap délután – reméljük – értünk tud jönni Dunaharasztiba. Szállás? A fene tudja. Sátrat viszünk, aztán vagy Szigetszentmártonban, vagy Szigetcsépen csak nyitva lesz a kocsma, amely mellé felverjük.
Nej nekiállt szendvicseket, meg söröket, meg vizeket csomagolni, de leállítottam. Nyári hétvége lesz, a part pedig tele van büfével, kocsmával, elég, ha pénzt viszünk. Azért négy szendvics és négy sör csak bekerült.
Szerencsére.
Tass – Szigetszentmárton
2017.05.27; szombat
10.30-as indulás Tassról. A tervezett táv 25 kilométer, nagyjából négy óra tiszta evezés, bőven belefér.
Az első pihenő a három kilométerre lévő makádi strandon. Kocsma. Nyitva van.
– Inni fognak, vagy enni is? – kérdezte a kocsmáros.
– Köszönjük, most csak inni.
Hiszen éppen csak elindultunk.
A fene sem gondolta volna, hogy vasárnap estig nem lesz több kajavételezési lehetőségünk.
Innen egy hosszú evezés a ráckevei szabadstrandig. Közben feltámadt a szembeszél, meglepően lassan haladtunk. A 14 kilométert több, mint három óra alatt tettük meg, pedig húztunk, mint a lovak.
A strandon nagy élet, a vasárnapi gyereknapra való tekintettel beköltözött egy vurstli: óriáskerék, dodzsem, trambulin, kisvonat, ugrálóvár. Csak éppen a büfék nem tartották a lépést.
– Csókolom, mit lehet enni?
– Ma semmit. Csak holnap lesz étel.
– Komolyan?
– Igen. De adok egy telefonszámot, onnan tudnak rendelni.
Átsétáltunk a másik büfébe. Ott sem volt semmi.
– Hát, ebből nem lesz óriás hamburger.
– Hát, nem.
– Én viszont farkaséhes vagyok. Gyűrjük be az egyik szendvicset, együnk rá egy jégkrémet, meg sört.
– Jobb híján…
Innen már csak nyolc kilométer Szigetszentmárton, de ekkor már megjelent a szembeszél mellett az áramlás is, tényleg foggal-körömmel küszködtünk előre. Nej teljesen ki is készült. (Ha megnézed a track-et, valami 3,5-es átlagot jöttünk. Úgy, hogy estére mind a ketten kikészültünk.)
Én értem partot hamarabb, egyből elrohantam megnézni, hogy nyitva van-e Papa Joe kocsmája. Ez egy elég fontos momentuma volt a napnak. Nyitva volt. Hurrá. Itt alszunk.
Csak éppen kaja nem volt. Helyette este diszkós buli. (A diszkót tudtuk. A kaját nem.)
Begyűrtük a második, azaz utolsó szendvicsünket. Vasárnap reggelire maradt a műzlicsoki, de az elég lesz ahhoz, hogy eljussunk Szigetcsépre, ott meg konkrétan tudjuk, hogy már nyitva van a büfé és van meleg étel is.
Este még betoltunk négy zacskó chipset (aranyárban), meg néhány csokoládét. Nesze neked, inzulin. Utána szivar, sör, DJ.
A körülményekhez képest jól aludtunk. Ez itt nagy szó, mert nyáron rohadt meleg van a sátorban, a DJ pedig mindig ütközésig tolja a potmétert.
Szigetszentmárton – Dunaharaszti
2017.05.28; vasárnap
A napocska (az a rohadt dög) hajnalban laposan pont elsütött a fák alatt, a töltés fölött, hogy az átkozott sugarai már hajnali hatkor fölforralják a levegőt a sátorban. Pedig megbeszéltük, hogy nem sietünk, jót alszunk, kávéval nyitunk a reggel nyolckor nyitó kocsmában, szóval megbeszéltük, de mindebből semmi sem lett, mert már hatkor levegőért kapkodva másztunk ki a sátorból.
Műzlicsoki, sör. Negyed kilenckor már vízen voltunk. A szél csak pont erre várt. Pontosabban arra, hogy elkezdjük elpakolni a sátrat. Utálom, amikor nem lehet semmit lerakni a földre, mert a szél miatt mindent rögzíteni kell. A felfelé menet most sem volt vasárnapi séta. A hat kilométert másfél óra alatt tettük meg.
– Szerinted tudják, mekkora kielégítetlen kapacitás közeleg feléjük? – kérdeztem Nejtől, miközben húztuk ki Szigetcsépen a kajakot.
– Valószínűleg nem, de remélem, a spájzban lóg egy fél disznó.
– Kettő. Én is enni akarok.
Séta.
– Hát, nem tudják.
– Miből gondolod?
– Le van engedve a zsalu.
– A kurva életbe.
Túl frissek voltunk. A kocsma 11-kor nyitott, ekkor meg még tíz sem volt.
(Ja, csak megjegyzem, délutántól a strandot lefoglalták valami német-szerb nemzetiségi bulira.)
Nej beismerte, hogy van nála egy dugi műzlicsoki, meg egy dugi sör. Igazságosan megosztoztunk: én kaptam a sört.
Aztán egy brutálisan fárasztó etap: 13 kilométer, de olyan szélben és áramlásban, hogy volt, amikor a GPS csak 3,5 km/h körüli értékeket mutatott. A varsányi híd alatt – mely áramláskoncentrátorként és szélcsatornaként is működött – centiről centire araszolva jutottunk át. Aztán ott voltak a motorcsónakok. Kajakot, kenut alig láttunk, fürdőző embert is csak egyet, de az összes motorcsónakos barom kijött a vízre. Ezzel a kajakkal (Kodiak) nem probléma, inkább csak apró kényelmetlenség, de amikor két tengeri méretű motoros ment el egyszerre a két oldalamon, azért kapaszkodtam a lapátba rendesen.
Barna nagyjából az életünket mentette meg. Amikor megérkeztünk, rácsörögtem, hogy indulhat, amire azt mondta, hogy már itt van. Felhajigáltunk mindent a kocsira, irány haza.
Nej a maradék marhapörköltre vetette rá magát, én egy tál pogácsára.
Recent Comments