Beszerző körút
2017.03.15; szerda

Ez már egy kicsit szomorkás. Már azt számolgatom a nyitott hűtőajtónál, hogy hány étkezés is lesz, melyiken miket kell ennem, hogy minden elfogyjon, beleértve a söröket is. (Jut eszembe! Asztaltól feláll, hűtőig elsétál.)

Délelőtt megírtam a tegnapi napot, aztán irány a város. Leginkább ajándékok, na meg még egy utolsó élménygyűjtés. Az ajándékok hamar meglettek. Irány a Jelinkova, hátha délután egykor beférek. Végülis, hétköznap, nyitás után két órával. Ahogy azt Móricka elképzeli. Totál tele. Nos, ez a kocsma nem adta meg magát egyedül.
Innen jó nagy sétával a Vén Oroszlán. Most evési céllal.

Hihetetlen, de kilenc nap alatt nem ettem sehol sült húst knédlivel és párolt káposztával. Itt sem sikerült. Csak menü volt, abban pedig mára nem szerepelt a velpro-knedlo-zelo. Bepróbálkoztam az őzikepillantással, de nem hatotta meg a csapost. Végül ráböktem az egyikre, amelyikről nagyjából sejtettem, mi lehet. Így ettem füstölt sonkát krumplipürével és uborkával. Végülis nem volt rossz, sőt. Az ára meg verhetetlen: egy korsó csapolt sörrel együtt fizettem 120 koronát. A söntés viszont tele volt, azaz az ebéd utáni szivart buktam.
Nos, melyik az a kocsma, ahol nincs étel, azaz állandóan lehet bagózni? Koutu.
Nos, éppen hogy befértem. Hétköznap, délután kettőkor. Mi van itt?
A törzsközönség dartsozott. Elsőre el sem hittem. A falak ugyanis tele vannak muzeális sílécekkel, szánkókkal, a sarokban pedig áll egy muzeális dartsgép. Legalábbis eddig így hittem. Kiderült, hogy nem, a darts működik.

Beültem a kártyaszobába, innen pont ráláttam a játékra. Izgalmas volt. Három nyílból kettő simán kipottyant. Ugye muzeális értékű soft tábla, tele beletört hegyekkel. De ez senkit nem zavart. Sőt. Óriási ujjongás volt, ha valaki talált a nyilával egy szabad lyukat.
Igyekeztem kihasználni, hogy a belső helyiségben vagyok, engem nem lát senki, így bátran kamerázhatok. Aztán amikor kivettem a kamerát a táskából, kiborult és szanaszétgurult vagy tíz fidorka. Azt hiszem, ennél már nem lehet az ember turistásabb.

Innen Tesco. Négy sör, egy vodka… igyekeztem határozottan járni. De az ajtóban megint megnyugodtam. Egy meglehetősen ingatag öreg fazon próbálta betolni a Tesco kocsiját a tárolóba, de nem igazán akart belecsúszni a kosara a másik hátába. Végül az öreg feladta a reménytelen küzdelmet és a kosarára borulva elaludt. Nem zavarta, hogy így senki nem tudott kosarat vételezni. Mondtam már, hogy hétköznap délután három?
Aztán fizetéskor csak önkiszolgáló pénztár volt, én pedig az összes cseh tudásomat összeszedve (nye cseszki, proszim pomoc) jeleztem a felügyelőnek, hogy blokkoljon helyettem.

Útvonal.

Elkezdtem egy lassú, kényelmes pakolást. Van még egy deci vodka és egy tábla keserűcsoki. Egyiket sem akarom itthagyni, kidobni meg a Petrényi-vér nem hagyja, viszont egyiket sem kívánom. Aztán most azt csinálom, hogy a vodka ízét a csokival veszem el, a csokiét meg a vodkával. Win-win.

Néhány furcsaság, amely most tűnt fel:
– A tíz nap alatt nem sétáltam végig a Vencel téren.
– Nem mentem át egyszer sem a Károly hídon.
– Nem sétáltam keresztül a váron. (Oké, fizetős lett.)

Mivel ma már csak ilyen eseménytelen nap volt, leírom, mit tanultam a prágai kocsmákról. Az, amit korábban írtam, hogy vannak sör-székesegyházak, hülyeség. Nem igaz. Veszélyeztetett kocsmák vannak. A Várnegyedben, a Kisoldalon és az Óvárosban, meg mindazon helyeken, ahová tömegesen borítják ki a buszokból a fogalmatlan turistákat; ahol minden arra járó turista úgy érzi, hogy neki ide be kell mennie és megmutatnia, ki a fasza legény. Ezek a kocsmák kétféleképpen küzdhetnek: vagy elkurvulnak és ráállnak a turisták megfejésére, akár szelídebb formában (Pinkász, Medvebocs, Két Macska) akár extrém durván (U Fleku, Svejk, Kehely, Sztrachov kolostor). A másik megoldás, hogy kitartanak. Azaz igyekeznek olyanok maradni, mint amikor még családias kocsmák voltak. Ilyen az Ökör, a Víziló, a Kandúr, a Rotunda és a Tigris, Azaz ezek nem katedrálisok, hanem ostromlott végvárak, sokszor már türelmüket vesztett, ingerült pincérekkel. (Nézd meg, a Fekete Ökör előtt idegenvezető beszél a csoportnak a kocsmáról. Tutira be is fognak menni.) Ha jó arc akarsz lenni, akkor ezekre a helyekre csúcsidőben nem mész. Mert olyankor már csak a csatát látod. Menjél nyitás után 1-2 órával, ekkor még nincs tömeg, a kocsma, mint épület hangulatát ugyanúgy tudod élvezni ilyenkor is. (Kivétel persze a Tigris a nyitvatartása miatt, itt elégedjél meg azzal, hogy egyszer bekóstolsz egy félórára. Ne csatlakozz az ostromlókhoz.)
Ha nem sznobkodni akarsz, ha a prágai kocsmák hangulatára vagy kíváncsi – és mi másra lenne kíváncsi egy sörturista? – akkor pedig menjél Smichovba. A Vencel tértől két kilométer, a Narodni sugárúttól egy. És rögtön beleütközöl a fantasztikus hármasba, a Vén Oroszlánba, a Koutku-ba és a Jamajkába. Ha olcsón akarsz kajálni, akkor az Oázis a pályaudvaron és vele szemben a Ruzku. Ezek védett világok, erre turista nem jár. Emiatt nem is csesztetnek csak azért, mert létezel. Ugyanúgy emberként kezelnek, a csapos mosolyog és kérdezés nélkül hozza a sört. Ha pedig estig maradsz, akkor megtudod, miért szeretik a helyiek ezeket a kocsmákat: a társaságok összefolynak, mindenki beszélget mindenkivel, a rózsaszín műkörmös fiatal csaj az egyik asztaltól veszett dartspartit nyom egy negyvenes, munkásoverallos, durván sörhasú kopasz melóssal a másik asztaltól, a társak meg sikoltozva szurkolnak. És folyik a sör.

Hjaj. Holnap reggel utazok haza.