Month: June 2016

Nos, elég durván küzdünk. Vázolom a helyzetet.

Bolhásak vagyunk. Nem kicsit, nagyon. Nyilván, ahol három macska van, ott előfordulnak ilyen balesetek. Ritkán. Ha elfelejtkezünk a bolhanyakörv kéthavi cseréjéről, vagy az ezzel egyenértékű tarkócseppentésről. Nem kis szívás, a lakást kipucolni még akkor is rengeteg munka, ha csak az alsó szint fertőződik el.

Nálunk ennél sokkal rosszabb a helyzet. Van két jóindulatú, szelíd macska és van egy vén, mogorva, velejéig ellenséges dög. Picúr. Kezelhetetlen. Nem lehet neki gyógyszert adni, még ételbe keverve sem. Nyakörvről ne is beszéljünk, de még a cseppentés is reménytelen. (Az utolsó két cseppentést még a lányomnak engedélyezte, most már neki sem.) Állatorvoshoz elvinni lehetetlen. (Eddig egyszer sikerült, akkor is úgy, hogy kihívtuk a dokit, aki a levegőben szúrta bele az éppen ugró vadállatba az injekciót.) De ami a legrosszabb, az előző tulajdonosánál hat évig lakásban élt és a mai napig ragaszkodik hozzá, hogy neki a lakásban van a helye. Sőt. Ha úgy ítéli meg, hogy az alom nem patyolattiszta, akkor belepisil a mosdóba és beleszarik a kádba.
Gondolhatod. Se kullancs, se bolha, se semmilyen féreg ellen nem tudjuk kezelni. És ugyan ki-kiportyázgat az udvarba, meg az erdőbe, de a legtöbbször a lakásban akar lenni. Mindenáron.

És ez még nem minden. Itt van a kánikula, itt vannak a hőhullámok. Klímánk nincs és nem is akarunk. Az erős meleg ellen kereszthuzattal szoktunk védekezni: mind a földszinten, mind az emeleten minden tavasszal beszúnyoghálózzuk az ablakokat (ne tudd meg, mennyire szar munka, előtte ugye a redőnytokokat kell poloskátlanítani), aztán minden ablak, minden ajtó nyitva marad, így a ház eleje és a háta között kialakul a huzat.

Itt jön be a képbe az a rohadék. A két normális macska időben megkapja a nyakörvet és a cseppentést, azok simán járkálhatnának is a lakásban. (De igazi macskák, olyan nagyon nem vágynak rá.) Picúr – akit képtelenség lekezelni és hemzseg a bolháktól – viszont hevesen vágyik befelé. Az eredmény? Feltépi a szúnyoghálót és bejön. Nem, nem marad meg a nappaliban. Mivel a kereszthuzat miatt minden ajtó nyitva van, így boldogan rejtőzik el a hálószobákban. Mint írtam, a nappali fertőtlenítése sem kis munka, de képzeld el a padlószőnyeges, falvédős, ágyneműs, részben nyitott gardróbos hálószobák bolhátlanítását.
Ilyen nagy melegben én a nappaliban alszom. (Tudom, az mindig bolhás, a fürdőszobában van pumpás flakkon, míg más testápolót ken magára zuhanyzás után, én bolhairtót.) Nem messze van tőlem az az ablak, ahol Picúr bejár. Úgy alszom, hogy vízzel töltött vízipisztoly van a párnám alatt, ha meghallom a tappancsok jellegzetes hangját, ugrom is ki és indul a vadászat. Nem hülyéskedek: egy éjszaka kétszer-háromszor is előfordul, hogy pisztollyal a kezemben lopakodok a sötét lakásban és figyelek a hangokra, aztán lövök.

Ebből aztán elég hülye szituációk alakulnak ki. Az egyik éjszaka például Picúr meggyőzte Gizit, hogy ő is jöjjön be, hiszen az mekkora buli. Én pedig valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy egy fekete macska fekszik a lépcsőn. (Irányfény van.) Fogtam a pisztolyt és támadtam. Tudni kell, hogy ezekben az éjszakai harcokban Picúr már igencsak profi. Simán ki tud menekülni úgy is, hogy egy csepp vizet sem kap. Ehhez képest ekkor határozottan megtáltosodtam, hiszen a macska bénázott. A fél tárat rálőttem, mire kijutott. Elégedetten feküdtem vissza: végre, ez egy jó lecke volt. Aztán amikor felkeltem, az első, amit megláttam, az volt, hogy Picúr áll a borhűtő mellett és várja a kaját. A szúnyogháló pedig visszatapasztva. Nyilván kikergettem. Aztán vittem ki a teraszra a reggelijüket. Gizi nem volt ott. Nem mert odajönni. (Mondtam már, ő rendes macska.) Kolompoltam a konzervdobozzal, sétáltam az udvaron… aztán meghallottam messziről, hogy nyávog. Odamentem. A kis hülye annyira beijedt az éjszakai vadászattól, hogy hozott egy egeret ajándékba, de nem mert közelebb jönni. (Na, ilyet Picúr sohasem fog csinálni.) Persze, hogy egyből helyreállt a béke.

Viszont a vénlánnyal valamit kezdeni kellett. Segítségül hívtam a rettenetes Nagy Zöld Locsolókannát és barátját, a zord Kicsi Sárga Locsolókannát. Ezeket felpakoltam kívülről az ablakpárkányra. Az ablak alatt egy kivénhedt fém grillsütő álldogál, remekül zörgő ráccsal. Ha a macska hozzá akar férni a szúnyoghálóhoz, akkor le kell löknie a locsolókannákat, azok viszont akkora lármát okoznak, amelytől egy macska elmenekül. Egy átlagos macska. A módszer egy éjszakán keresztül működött is. A robajra felkeltem, visszaraktam a kannákat, aludtam tovább. Mégis egyszerűbb, mint a vízipisztolyos macskavadászat és a hálószobák is védve vannak. Aztán a második éjszaka Picúr rájött, hogy a félelmetes kannáktól _befelé_ is lehet menekülni. Reggel pedig pofátlanul megint ott álldogált a hűtő mellett. Kizavartam. Majd amikor a teraszon kiporcióztam a reggelijüket, fordulásból fejberúgtam. (Az állatvédők kedvéért: egyrészt mezítláb voltam, másrészt én még mindig sántikálok, Picúr pedig vigyorogva grasszál az udvaron. Rúgókörön kívül.)

Szóval jelenleg itt állunk. A következő ötlet az, hogy lécekből összeeszkábálok valami rácsot és azt kívülről rárakom a földszinti ablakokra. (A jövő héten oktatok, szóval egy hétig még bolhákkal élünk.) Egyelőre nem látok hibát az elgondolásban, de Nej már vizionálta, ahogy Picúr svájci sapkában, cigarettacsikkel a szájában, harapófogóval és csavarhúzóval a mancsaiban közeledik éjszaka a rács felé. És röhög.