Kazbegi, Gori
2016.05.15 vasárnap

Az éjszakát nem nevezném nyugodtnak, az ablakunk előtti parkolóban meccselte le vagy tíz kóbor kutya, hogy ezen az éjszakán melyikük lesz az alfa hím. És még csak bántani sem tudom őket, mert ezen a parkolón kívül tutira nincs másik sík terep a környéken.

Európai jellegű reggeli az alagsorban. Svédasztal, tojásrántotta, virsli, hideg ételek, tea, kávé. Semmi koriander. Össze lettem zavarva.

Eredetileg mára volt tervezve a Gergeti kolostor, de hogy tegnap, az utolsó pillanatban behúztuk, így időmilliomosokká váltunk. Ez persze nem jelentette azt, hogy pihenünk, Tamás előrángatott a zsákból három extra programot.

Az első volt az, hogy buszozzunk el az orosz határig. Húsz kilométer. Határállomást ugyan már mindenki látott, én anno az SFOR által üzemeltetett ideiglenes bosnyák-horvát határt is, na annál úgysem tud senki durvábbat mutatni. De mégis megérte. A hadiút természetesen folytatódik Kazbegi után is, sőt. Innen indul a Darial hágó, mely már tényleg az üveg nyaka. Eddig még el lehet jutni így, meg úgy, de innentől a Kaukázus túloldalára egyértelműen ezen a hágón kell átevickélni. (Csak hogy legyen egy kis magyar vonatkozás. Nagy Sándor idejében itt védték a birodalmat a barbároktól, bizonyos Gógtól és Magógtól. Legalábbis a bibliában így hivták őket. Kik is voltak ők valójában? Nem tudni, sok értelmezés van. Ezek közül az egyik az, hogy a hunok.) Maga a hágó elég kemény terep: a grúz oldalon folyamatosan építik, azért járhatatlan. Az orosz oldalon meg azért, mert nem építik.

A folyót még tegnap lecseréltük. Az Aragvi a hegyekből délre folyik és értelemszerűen nem mászik fel a hágóra. Kazbegiből már a Terek folyó mentén haladtunk, mely északra, Vlagyikavkaz felé folyik. (A grúz építkezések lényege, hogy erre a folyóra is vízierőművet szeretnének applikálni.)

Végül feljutottunk a határig.

Az a szélcibálta grúz zászló már a grúz határt jelenti. Elméletileg mehettünk volna közelebb is, de arrafelé az oroszok már túl sokat kiváncsiskodnak.
A határállomáson van még egy frissen épült templom is, nyilván megnéztük (templom? naná!), de labdába sem rúghatott az ezeriksz éves templokkal szemben. Valójában a templom egyedüli előnye az volt, hogy onnan volt a legszebb a kilátás a határ felé.

A következő célpont egyben a napi végcélunk is: Gori. Nem nagy távolság, a csavargásokkal együtt is csak 260 kilométer. De éppen elég programot pakoltunk bele.

A hadiúton van egy durva szerpentines rész, most megálltunk fényképezni. Előttünk a mélyben egy, a sziklákra, domboldalra fecskefészek formában épült kis falu – Kvemo Mleta – terült el. Ötven évvel ezelőtt még ezek a kis falucskák jelentették errefelé az életet, és a falusi posta volt az a központi hely, mely bekapcsolta őket a civilizációba. A nagy Sztálin, bohó fiatalként ezeket a postafiókokat fosztogatta. Hogy megteremtse a kommunista párt anyagi alapjait. Emiatt volt köztörvényes bűnöző. Aztán amikor Berija lett a grúz tótumfaktum, akkor ezek az iratok valami furcsa véletlen során megsemmisültek.
Honnan tudom? Hát, egy biztos, nem a Sztálin múzeumból. Ott valahogy ezt elfelejtették megemlíteni.

Sztálin Goriban született és a város ezért kellőképpen hálás. (Valójában Sztálin nélkül nem lenne helyben idegenforgalom.) Hatalmas, impozáns palotát fogtak be Sztálin múzeumnak, a palota előtti térre pedig odaráncigálták (szétszedték, összerakták) Sztálin szülőházát. Hogy egy Hitlerhez mérhető, embertelen hóhér volt? De grúz. És a turisták kíváncsiak rá. Nézd meg, én is mennyit írok róla.

Hogy a grúzok mennyire szeretik Sztálint, az jó kérdés. Általában nem. De a lakosság kábé 20%-a isteníti és ha belegondolsz, ez nem is kicsi szám. A Fidesz kábé ennyi támogatóval szerez folyamatosan kétharmadot.

Mondanom sem kell, Gori sem úszta meg, Sztálin és Berija ezt a várost is modernizálták, azaz leradírozták a régi belvárost. Egyedül Sztálin szülőháza úszta meg, de az is csak úgy, hogy átrakták máshová. Sőt, nem csak átrakták, de építettek is köré egy durván stílusidegen oszlopcsarnokot.

A fenti kép Sztálin halotti maszkja. Az előtte lévő képen meg, no nézd már, nem a felszabadulás szobor?

Ez pedig Sztálin dolgozószobája. Az első kérdés, ami kiszakadt belőlem, az az volt, hogy hogyan fértek el azon a kanapén ketten Berijával?

Gondolkoztunk, hogy veszünk egy Sztálin hűtőmágnest az ajándékboltban (minden volt, amit csak el tudsz képzelni), a Firenzében vásárolt hűtőmágnes mellett (a Dávid szobor központi sávja, napszemüveggel) remekül mutatott volna, de aztán hagytuk a fenébe.

Összességében érdekes múzeum, de objektív történelmi értékelést ne várjál tőle. Habár irtják, de még mindig elég sok a hamisított fénykép, a nyíltan benyaló alkotás. Én sokkal inkább úgy éreztem magam, mint aki kórházban jár, nem múzeumban.

Goritól nem messze található egy újabb egykori főváros, Uplistsikhe (szószerint Minden Erődök Ura). Időszámításunk előtt 1500-ban itt már település állt, gyakorlatilag ez tekinthető a legrégebbi grúz (kartli) városnak. A Kura folyó kanyarulatában található település lakói a könnyen alakítható sziklákba vájták a barlanglakásaikat. Fénykorában a városnak 40000 lakója volt, ami – tekintve, hogy mindenki barlangban élt – egészen elképesztő közösség lehetett.

Aztán jött az a bizonyos IV. század, a főváros szerepét átvette Mtskheta. A városnak még voltak fellángolásai a VIII-IX. században, de a mongol megszállás végleg betett neki. Jelenleg olyan Pompei stílusú kihalt város.

A túravezetőnk szerint meglepően nagy testű gyíkok randalíroznak a köveken. A turistásabb részeken nem láttunk, én hátramentem az eldugott részekhez, ott voltak is, az egyik mögé beálltam és mentem vele, ahová szaladt. Mondhatni, halálra fényképeztem. (Aztán a képet már nem raktam ki a netre, így is túl nagy lett az album. Majd bekerül a videóba.)

Vedd észre, hogy eddig még nem is voltunk templomban. Mámint olyan igazi, 1500 évvel ezelőtti templomban. (A Sztálin múzeum nem számít.)
Egy újabb Sioni templom, az Ateni Sioni jött velünk szembe.
Erről a templomról azt kell tudni, hogy nem csak maga a templom érdekes, hanem a környezet is, amelyikben található.

Völgy, melyben a Tana folyó folyik, a templomhoz tartozó hatalmas udvar, szőlőkkel, parancsnoki UAZ-zal, folyóparton bóklászó állatokkal. A templom koráról nincsenek adatok, de a formája, stílusa alapján egyidősnek tekinthető a Jvari templommal, ami nem kis teljesítmény. Érdekesség, hogy a templom fala extrém módon ki van dekorálva, a festmények mellé pedig meglepően sok szöveget írtak. 1500 évvel ezelőtti betűkkel. (A grúz tündebetúknek legalább három generációja ismert.) Kincsesbánya ez a hozzáértőknek.
A templom egyébként nem igazán látogatható, éppen felújtják (még legalább 20 évig), de Tamás itt is megtalálta azt az embert, akinél a kulcs volt, szóval bementünk, és bár tilos volt, de természetesen fényképeztünk. Leginkább állványokat.

Ezzel tulajdonképpen lezártuk a napot.
Kivételesen egy családnál szálltunk meg Goriban. A tulajdonos egy minden tekintetben túláradó hölgy volt. Kiderült, hogy a házban csak a társaság fele fér el, így a másik fele átbuszozott egy másik, hasonló családi szállásra. Mire visszaértünk, a hölgy már össze is rittyentett egy sokfogásos grúz vacsorát.

Már elég későn mentünk vissza a szállásunkra, de a napnak még nem volt vége. A családi panziónak voltak más vendégei is, köztük Vagyim a családjával. Ők egy böszme nagy terepjárót alakítottak át lakóautóvá és azzal járják a világot. Moszkvaiak. Eddig kivégezték az északi vidéket (Murmanszk és társai), pár éve zúgtak bele Grúziába (ez ugye valamivel azért melegebb) és idén tervezik meghódítani a legkeményebb grúz terepet.

A keresztes háborúk után francia lovagok egy csapata úgy döntött, hogy nem utaznak haza, hanem letelepednek Grúziában. (Miért pont ott? A grúzok komoly szövetségesei voltak a kereszteseknek, nagyon szoros, mondhatni élő volt a kapcsolatuk.) Kaptak is egy területet, fent a grúz hadiút környékén. Ezek a falvak még ma is kifejezetten elzárt területnek tekinthetők, kábé 70 kilométer, csak szamárral járható út köti őket össze a civilizációval. Na, ide terveznek kirándulást Vagyimék.

A ház mellett volt egy fészer, ez alá parkoltak be, a kocsi tetejére felhúzták a sátrat. Papa, mama, meg a gyerekek. Ahogy kell. Hová mentek, kicsinyeim? Csak ide, Murmanszkba. Meg a Kaukázusba. A fészerben volt egy nagy kerti asztal is, ide ültünk ki még este dumálni, a házigazda meg éber szemekkel vizslatta a poharakat és akié éppen nem volt teljesen tele, gyorsan jelig töltötte. Háziborral. Szerencsére ez valami egészen iható fajta volt, vörös, kicsit édes, erősen szénsavas, könnyű, rozészerű bor.
Itt élned és innod kell.

Aztán felvonultunk. Mivel az egész épületben egy fürdőszoba volt, meg sem próbálkoztam a fogmosással, beledőltem az ágyba és alvás.

Útvonal: Kazbegi – Gori.