Tbilisi, Kazbegi
2016.05.14 szombat

Nem mondhatnám, hogy tökéletes fizikai kondícióban ébredtem három óra alvás után. De nem volt rossz kedvem.
– Nem vagy másnapos? – érdeklődött Nej.
– Egyáltalán nem – vágtam rá.
– Az hogy lehet?
– Úgy, hogy még mindig be vagyok nyomva.

Reggeli, pakolás, indulás. Elsőre Grúzia vallási központjába, Mtskheta városába mentünk. (Kiejtve Mcheta, az ‘mch’ betűket egyszerre kell kimondani.)
Oké, gondolom, lassan már húzhatod a szádat, hogy megint a vallás? Nos, Grúzia erősen vallásos ország, Mtskheta pedig… az alfa. Elmesélem.
Tbiliszit 500 körül építette újra és tette fővárossá az a bizonyos Vahtang Gorgasali farkaskirály. Addig Ibéria fővárosa Mtskheta volt. (Pusztán csak a tisztázás kedvéért, itt van egy térkép. Már régen be kellett volna linkelnem, csak elfelejtkeztem róla.) Itt élt, éldegélt 300 körül III. Mirian, perzsa születésű grúz (ibériai) király. És itt élt, térítgetett bizonyos Nino nevű szerzetes hölgy. Aztán a király egyszer vadászni ment, amikoris sűrű sötétség borult az erdőre. Mirian megijedt, sorra kezdett imádkozni az isteneihez, de nem történt semmi. Gondolta, kipróbálja Nino istenét is – és megtörtént a csoda, rögtön kivilágosodott az ég. Ekkor döntötte el a király, hogy a családjával együtt felveszi a keresztséget (324) és egyben meg is teszi azt államvallásnak (327). Így történt.
Szent Nino kunyhója – az ikonikussá váló szőlőkereszttel – a város melletti magaslaton állt. Később erre a helyre építettek egy kriptát, arra egy kisebb templomot (Kis Kereszt Templom), majd még később aköré egy nagyobbat (Jvari, a Kereszt Temploma). A templom ma is fontos zarándokhely.

Nino kezdeményezésére a városban is épült egy katedrális. Nem is akárhová. Egy grúziai zsidó éppen Jeruzsálemben mászkált, amikor Jézust keresztre feszítették. Egy katonától megvásárolta Jézus köpenyét és hazahozta magával. A nővére szent áhitattal a kezébe vette… majd nem bírván elviselni a spirituális élményt, meghalt. Görcsösen belekapaszkodva a köpenybe. Nem is bírták kivenni a kezéből, így azzal együtt temették el. A sír fölött később egy hatalmas libanoni cédrus nőtt ki.
Nos, ezt a helyet nézte ki Nino az új katedrálisnak. Kinyesték a cédrust és a törzséből készítették a templom hét főoszlopát. Csakhogy az egyik oszlop nem bírt magával: a magasba emelkedett, fényt bocsájtott ki magából és betegeket gyógyított.
Innen jött a templom neve: Szveti Choveli, azaz Életadó Oszlop katedrális. Azt a bizonyos faoszlopot egy kőoszloppal körbeépítették és ma is látható az épületben.

Később a jobb védhetőség miatt az ország fővárosa Tbiliszi lett, de az egyházi központ maradt Mtskheta. Itt koronázták a királyokat és a legtöbbször itt is temették el őket. (Mtskhetában meg kísérleti atomreaktor épült, illetve nukleáris hulladéktároló.)

A város tövében torkollik északról a Kura folyóba az Aragvi. Mi az utóbbi folyóhoz csatlakoztunk, mentünk mellette fel a hegyekbe, majdnem végig a grúz hadiúton.

A fenti térképet érdemes hosszabban is nézegetni. Egyfelől nagyon szépen látszódnak Grúzia számunkra egzotikus északi szomszédai. (Ha valaki azt mondja nekem pár évvel ezelőtt, hogy én valamikor a Csecsen/Ingus határon fogok portyázni, miután előtte a cserkesz határ környékén alszom, kiröhögöm) de most koncentráljunk Észak-Oszétiára. A köztársaság fővárosa (elég nehezen olvasható a térképen) Vlagyikavkaz. Nos, ez a bizonyos grúz hadiút Vlagyikavkaz és Tbiliszi között húzódik. A térképen nyugodtan össze is kötheted egy egyenes vonallal, de a valóságban – tekintettel arra, hogy ez az út keresztülvág a Nagy-Kaukázuson – igencsak kanyargós. Maga az út már időszámításunk előtt járható volt, de hadsereg számára is használható formába a XVIII. században építették ki az oroszok. Majd hamarosan meg is szállták rajta keresztül Grúziát.
Ez utóbbi akció megér pár mondatot. Az oroszok ugyanis eredetileg nem hódítónak érkeztek. A grúzok úgy tekintettek az oroszokra, mint szövetségesekre. Őket ugyanis folyamatosan lenyomták az erős déli birodalmak. A grúz vezetőség végül úgy döntött, hogy egyedül nem bírnak ezekkel a birodalmakkal, kell egy erős szövetséges. Ez lett volna Oroszország. A hadiút kiépítése a grúzok teljes egyetértése mellett történt. Hiszen nekik is fontos volt, hogy mondjuk egy esetleges perzsa invázió esetén a felszabadító orosz seregek mennyi idő alatt vergődnek át a Kaukázuson. Csak hát… a valóságban nem ez történt. Az oroszok mindig késve érkeztek, akkor, amikor Grúzia már kivérzett. És egy kivérzett országot mindig könnyű volt elfoglalni. (Ennek fényében minimum véleményesek a hadiúton elhelyezkedő, az orosz-grúz barátságot méltató tereptárgyak.) Azt is látni kell, hogy a sok-sok megcsalatás ellenére Grúzia jelenleg billeg: ha az EU befogadja őket, akkor szívesen megszabadulnának az oroszoktól, ha nem, akkor vissza kell térniük a medve halálos ölelésébe. (Az EU befogadása viszont erősen necces: a grúzoknak ehhez el kell engedniük a két vitatott tartományukat – Abházia, Dél-Oszétia – és valahogy meg kell győzniük az EU-t, hogy megéri egy újabb frontot nyitni az oroszok ellen.)
Na mindegy, hadiút. Jelenleg éppen járható, bár az orosz határon nem terveztük, hogy átmegyünk. De addig is van épp elég látnivaló.

Kezdjük az orosz-grúz barátság emlékművével. Impozáns, mi? De legfőképpen ravasz. A grúzoknak egyszerűen építeniük kellett egy ilyen emlékművet. Miközben – nem voltak hülyék – tudták, mi van a barátság mögött. És megépítették. Pontosan. Az emlékmű kívülről nagyon erős, nagyon impozáns. Mintha tényleg valami működő, erős dolgot jelképezne. Belülről? Üres. Felfújt lufi.

A következő megálló az Ananuri erőd volt. Itt a megzabolázott természet is kitett magáért, vizierőmű, felduzzasztott víztározó keretezte az ősi várat és templomot. (Grúzia jelenlegi legnagyobb vízierőművéről beszélünk.)

Sem a várnak, sem a templomnak nincs különösebb jelentősége. Szépek. Meg szép a hátterük. De a legfontosabb jellegzetességük, hogy a parkolóban van egy minden igényt kielégítő autós pihenő, vécével, bazársorral, kajáldákkal. Itt mindenképpen meg kell állni, és ha már itt vagyunk, nézzük meg a várat is.

A következő – és szószerint lélegzetelállító – látványosság az ún. Jvari (Kereszt) hágó.

Na, itt már megmutatják a hegyek, mit tudnak, ha szabad vadulni. Elképesztően mély völgyek, kamu festményeknek tűnő hegyek – de kézzelfoghatóan valódiak – és nincs előlük menekvés: akármerre nézel, csak sziklafal, vagy sasperspektívájú völgy.

Itt található egy újabb orosz-grúz barátság emlékmű. Szívszorítóan gyönyörű. Egy mozaikból kirakott körkép.

Azt mutatja, mi _lehetett volna_ ebből a barátságból, ha a politika, a hatalmi érdekek nem szólnak bele. A két széléről külön indul a történetek kibontása, az egyik oldalról a grúz, a másik oldalról az orosz, nagyon erős képek, nagyon erős mondanivalókkal, aztán középen találkoznak, ahogy a két erős és büszke nép is találkozik. De szép is lett volna, ha így történik.

Mentünk tovább felfelé. A következő megálló a Sioni bazilika és vár volt. (Ahogy korábban is írtam, Grúzia tele van Sioni nevű templomokkal.)

Igazából semmi különös. Nehéz is lenne, hiszen az utóbbi két napban csupa főszereplő katedrálist néztünk meg, ez pedig csak egy vidéki templom a Khevi régióban. De ne is becsüljük le: a környező hegyek kórusa, a tapintható kor, a várból egyedül megmaradt torony, szemben a templommal, megadja a hangulatot.

A következő megálló már a végállomás. Kazbegi. Hivatalos grúz nevén Stepanstminda, azaz Szent István, de ezt a nevet a kutya nem használja. Kazbegi egy ritka érdekes falu, a nyugati oldalán a Kazbek hegycsúcs magasodik fölé (5047 méter), a keleti oldalon pedig a Shani (4451 méter). A falu fölött ott figyel egy Gergeti nevű kisebb település és efölött, egy sziklaormon a Gergeti kolostor.

A szállásunk a település hoteljében volt, az elvárthoz képest sokkal kellemesebb körülmények között. Mi például egy lakosztályt kaptunk, volt külön hálószobánk és nappalink, az utóbbi ráadásul dohányzó. Királyság.

Túl sokat nem ücsörögtünk, már jött is a két terepjáró. A Mitsubishi tutira ide gyártja az összes Delica terepjáróját, szinte csak ilyenek voltak, és száznál is többen. Ezekkel mentünk fel a Gergeti kolostorhoz.

A templom egyházi jelentősége nem túlságosan kiemelkedő. A XVIII. században egy ideig itt őrizték Szent Nino keresztjét. Viszont a hely, ahol van… lélegzetelállító. Az épületegyüttes egyszerre templom és kolostor, azaz a mai napig is élénk hitélet zajlik a falak között. Körülötte pedig magas hegyek és lélegzetelállító völgyek.

A fenti képen az egyébként roppant szégyenlős Kazbek hegycsúcs látható. A két nap alatt egyedül ezen alkalommal mutatkozott meg, nyilván erős szembefényben. A csúcs érdekessége, hogy habár a Kaukázus valójában egy mészkő alapú, felgyűrődött egykori tengerfenék, a Kazbek kivételesen vulkáni csúcs.

A terepjáróval visszadöcögtünk a faluba. A döcögést értsd szószerint: elképesztő földutakon autóztunk, a 4 kilométeres távolságot kábé negyven perc alatt tettük meg.

Rövid pihenő, aztán vacsora. Kazbegi egy nagy turistacsapda, ott be sem próbálkoztunk. A terepjáró sofőrje (Tamás emberének az embere) leszervezett egy vacsorát valamelyik szomszéd faluban. Hangulatos étterem, jól kinéző kaják. Rendeltünk ezt, meg azt, és csak később, az étlap olvasásánál tűnt fel, hogy volt Tolma (törököknél dolma, görököknél dolmades, húsos-rizses töltelékkel töltött savanyított szőlőlevél, imádom), de amin még jobban fennakadtam, volt kimért kvevri! Csak hogy lásd: hivatalosan a kvevrit nem forgalmazzák, mert hamar megromlik az íze. Azt helyben szokták inni. Néha van boltban is, 2014-ben Nejjel találtunk 20 lari környékén palackozottat, idén már 50 lariért adták. Itt meg kimért kvevri, literenként 8 lari. Pusztuljak meg, ha nem veszek. Szerencsére vittem magammal tolmácsként Tamást, simán lyukat dumált a hasukba, pedig a pultos sem volt kispályás, sőt. Én csak pislogtam, illetve amennyit értettem az orosz párbeszédből, már a felénél ráborítottam volna a pacákra a pultot és feltoltam volna a széklábat a… szóval feltoltam volna. De a végén bejutottunk a konyha legmélyére (ne tudd meg), ahol a pacák elővett az asztal alól egy ötliteres műanyag kannát. Hogy ez a kvevri. Egy büdös fityinget nem adtam volna érte, de ha már ennyit harcoltunk, akkor kimérettem két félliteres pille palackot. Kvevri. Az. A faszom.

Visszaértünk a szállásra… és elengedtem magam.

Eleve nehéz nap volt. Aznaposan ébredni, kiszáradva, kótyagosan. Aztán végigcsinálni a napot. (Nyilván aludhattam is volna, de nem ezért jöttünk.) Estére teljesen zombi lettem. De! Itt van egy szálloda, ahol lehet a nappaliban szivarozni, el lehet gondolkozni, mit is láttunk aznap… és van kvevri is az asztalon. Az a gagyi kvevri. Kibontottam… és meglepődtem. Nem mondom, hogy a világ legjobb bora volt, de határozottan kvevrinek tűnt. És ilyenkor már mindegy. Ilyenkor az ember nem csak a bort issza, hanem a többezer év történelmét is.
Tökéletes este.

Útvonalak: