Azt írja az újság, hogy a mezei poloska (angol nevén stinkbug, csak mondom) a szagát védekezésképpen használja. Azaz ha megijed, elkezd bűzölögni.

Leírom, pontosan hogyan is történik ez. Üldögélek a teraszon, végre kellemes langyos idő van, éppen szélviharok sem tombolnak, szóval minden rendben. Aztán a semmiből feltűnik egy poloska, nekem repül, reflexből odakapok, poloska eltűnik. Illetve, dehogyis tűnik el. Valahol elbújt… és parázik. Ezerrel. Olyan büdös van, hogy alig lehet megmaradni. Na de hová bújt? Alapos körbenézés. Semmi. Oké, indul a sztriptíz. Leveszem a mellényt, kifordítom, rázom, semmi. Leveszem a pólót, ott sincs. Sóhaj. Leveszem a melegítőalsót, átnézem, semmi. Nagyon alaposan áttúrom kézzel a hajamat, semmi. Csak a penetráns szag. Ez a dög itt ül valahol mellettem és reszket. És egy ilyen képes napokig egy helyben üldögélni, amíg kopogósra nem szárad. Közben persze parázik. Nem, a mi macskáink nem élnek velük.

Eddig akár vicces is lehetne a történet. De nem az. Megint enyhe telünk volt és már tavaly is százasával támadtak, idén se lesz máshogy. Egyik este átlépték a legvégső határt: az egyik a boromba mászott bele, kész szerencse, hogy a fogaim között szürcsöltem, így fennakadt. A számban. Pár éve még tavasztól őszig nyitva volt a teraszajtó, a kert a nappali meghosszabbítása volt – na, ilyesmi már régóta nincs. Minden ki-belépéskor le kell söpörni a hordát az ajtóról. Azt a szerencsétlen, egyfolytában parázó hordát.