Day: April 17, 2016

Tényleg lenn a folyónál

Itt most megviccelt az időzítés. Amikor hazajöttem Lengyelországból, összeraktam a publikálások menetrendjét: a történeteket keletkezésük sorrendje szerint, a naplóbejegyzéseket pedig közéjük szerkesztve. Aztán jött a költözés miatti időeltolódás, én pedig nem foglalkoztam azzal, hogy az egyes írások megjelenése hogyan esik egybe a hétköznapok történéseivel.

A véletlen pedig csak erre a nemtörődömségre várt.

Ugyanis mára esett a “Lenn a folyónál” című rövid írás publikálása – csakhogy tegnap tényleg lent voltunk a folyónál, egy népes társasággal kajakozni. Márpedig így simán gondolhatja bárki, hogy az első írást ez a bizonyos közös evezés váltotta ki. Nos, nem. Az említett írás március 16 körül keletkezett és őszintén szólva magam sem nagyon tudom, mi az előzménye. Ez egy hirtelen jött látomás volt, melyet, ahogy jött, olyan gyorsan le is írtam. Egyáltalán nem volt betervezve.

Szemben a szombati kajaktúrával.

A magam részéről nem szeretek versenyekre járni. Nincs bennem (már) bizonyítási vágy, anélkül nincs motiváció, anélkül meg nincs értékelhető helyezés. Márpedig ez a rendezvény egy, a saját kajakos klubunk által rendezett háziverseny. Szerencsére a rendezvény az idők során hozzáidomult a klub hangulatához, néhányan szeretnek versenyezni, őket udvariasan elengedjük, a többség pedig egyszerűen csak élvezi tavaszt, az evezést és a társaságot.

Ferenc éppen bemelegít a versenyhez.

Ez pedig a stég, ahol vízre szoktunk szállni. A startvonal a hídnál van.

A versenytáv a táti holtágot lezáró gátnál ér véget. Ebédszünet.

A verseny komolyságát jelzi, hogy Gábor végigkinlódta a távot egyedül egy négyszemélyes kenuban. Igaz, félórával korábban indult.
Érdemes még észrevenni a képen, hogy Péter nagyon lelkesen igyekszik valamit mutatni, de pont eltakarják.

Majd amikor odamentem, hogy akkor most mutassa meg, hirtelen ráébredt, hogy guminő alkoholmentes sör van a kezében és nem akarta magát kompromittálni.

A visszaúton elborult az ég, a szél is emberkedett, itt én már nem vegyültem annyira, gyorsan letudtam a távot. Vacsora Gáboréknál (az a sültkrumpli csodálatos volt), Nej – mint sofőr – kornyadozott egy darabot, utána késő este haza. Jól sikerült nap volt, még akkor is, ha pont egy tanfolyami hétről mentem, nem kifejezetten frissen. Látszott is a vasárnapon, de ez már egy másik történet.

Lenn a folyónál

Küzdöttünk. Maroknyi csapatommal harcoltunk, ahogy csak tudtunk. Az ellenség szorosan vett körbe minket, de fáradhatatlanul szúrtuk, döftük, aprítottuk őket. Fröcsögött a vér, recsegtek a csontok. A talaj vértől volt iszamos, néha alig bírtunk megállni a lábunkon. De az ellenség csak nem fogyott. Levágtunk tizet, húsz jött helyébe. A vértemen több volt a lyuk, mint az anyag, a pajzsomnak legalább a fele hiányzott, de nem fáradtunk. Sőt, ellentámadásba mentünk át. Elindultunk előre és gazként aprítottuk magunk előtt az ellent. Ebből lett a baj, mert egyszer csak elkeveredtünk egymás mellől.

– Hahó, hol vagytok? – kiáltottam, de nem jött válasz.

Erőt vettem magamon, dühösen kaszaboltam tovább az ellenséget – és egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak. Szerencsére, mert a kedves kardomat is elvesztettem valahol. Valakiben. Gyorsan felkaptam egy gagyi kardutánzatot. Körbenéztem a csatatéren: sehol senki élő, csak halottak mindenfelé. Se ellenség, se barátok. Egyedül maradtam.
Leengedtem a kardot és céltalanul elindultam egy irányba. Síri csend.

Aztán az egyik apró dombon feltűnt egy fenséges alak. Fehér-arany köntösben, öreg, szakállas arc, a fején korona. Mögötte két előkelő udvarhölgy. Barát lehet? Nem volt a csapatban. Akkor csak az ellenséghez tartozhat. A vacak kardban nem bíztam, közelharcra alkalmatlan – így messziről belehajítottam a királyba. Jó dobás volt, a kard keresztülfúrta a mellkasát.

– Nocsak, fiatalember! – csóválta a fejét a király – Ez miféle üdvözlés?

Lehet, hogy ha nem vagyok annyira kimerült, akkor megijedtem volna. De most már erre sem volt erőm.
– Tisztelt Úr! Lenne olyan kedves meghalni? Nekem már nincs több kardom, amivel küzdhetnék! – kiáltottam vissza.

Erre elvigyorodott.
– Nézd csak, Helgám – fordult az egyik udvarhölgyhöz – Nem ijedős az ifiúr és még humorérzéke is van!

Lassan lesétáltak a dombról. Hirtelen a csatatér minden irányából udvarhölgyek kezdtek szállingózni a domb felé. Egyik szebb volt, mint a másik, halk méltóság lengte körbe őket. Ketten vették is a bátorságot és a közelembe merészkedtek. Magam elé rántottam a pajzsom maradékát, de finoman eltolták. Egy ideig álltunk egymással szemben, majd a kékruhás átölelt. Zavartan álltam.

– Kik vagytok? – kérdeztem.
– Én az Öreg Fűzfa lennék – válaszolta a király – A lányok pedig az udvarhölgyeim, a folyami kavicsok.

Folyami kavicsok. Visszaöleltem a hölgyet. Folyami kavicsok… akkor minden rendben. Akkor már nem jöhet semmi baj.