Tegnap, egy napra, virított egyet a napocska. Váratlanul tavasz lett. Olyannyira, hogy egész nap a teraszon dolgoztam, sőt, még árnyékba is kellett húzódnom, mert a napon túl meleg volt. A hirtelen jó időnek túl sok előzménye nem volt, ma meg már megint ilyen trágya, borult, esős idő van. (Ettől még a teraszon vagyok, de erősen beöltözve.)
Na most, ehhez képest ebben a váratlan egynapos tavaszban tegnap alig lehetett megmaradni a teraszon a tömérdek mezei poloskától és légytől. Voltak közöttük egészen nagyok is. Ma pedig a kert mögötti víztározóból méltóságteljesen levegőbe emelkedett egy gólya. Februárban.
Nem vagyok egy nagy biológus, de nekem ez felfoghatatlan. Hogyan lehetséges, hogy egy váratlan, jócskán idő előtti napos napon hirtelen megjelenik vagy ötven, teljesen kifejlett mezei poloska, egy csomó kifejlett légy és hirtelen itt terem Afrikából egy gólya? Ők már tudnak valamit, amit mi még nem tudatosítottunk?
Month: February 2016
Se veled
Amikor ott van a csilivili új telefonod, és szép és kényelmes és remekül használható… aztán pár nap múlva rájössz, hogy ezen is csak ugyanazokat az érdektelen, időrabló tartalmakat éred el a neten.
Azok a csodálatos férfiak az ő körömreszelőikkel
Történhet bármilyen csodálatos dolog a technika világában, gravitációs hullámok, 5D tárolás, azért időnkét csak elő kell venni a fejszét és belefaragni azt a processzort a kifinomult elektronikába.
A múlt hét rossz hét volt a mobiltelefonjaim számára, először az ezeréves Nokia 520-as halt meg (pontosabban fagyott le szinte mindennap), ezt még kiváltottam Nej – szintén ezeréves – levetett Nokia 530-asával, utána viszont a többezer éves Galaxy S2-esem adta meg magát. Működött ugyan, de valami android frissítés annyira belassította, hogy odanőtt az ujjam a képernyőhöz, mire reagált valamire – és ezek a frissítések olyanok, hogy csak jönnek, jönnek.
Itt volt az idő egy mobilcserére. Nem részletezem a kiválasztási algoritmust (a szokásos, habzó szájjal excel táblákba préselni az előny/hátrány oszlopokat). végül meglett az új drágaság (annyira nem is, kuponnal csak 90e), vasárnap délután pedig nekiálltam bekonfigurálni.
Na, itt került elő a fejsze, persze csak képletesen. Az új telcsi duálkártyás, nekem pedig elegem lett belőle, hogy mindig egy kisebb mobiltelefon shopot hordozok magammal. A két régi telefonom mikro simmes, az új meg duál nano simmes. Azaz két kanállal az élvezetek. Hivatalos cserére esélyem sincs (nem részletezem, de hidd el), maradt a farigcsálás. Az átalakításhoz gyakorlatilag le kell vágni, le kell reszelni, le kell égetni a műanyagot a chipről, persze úgy, hogy a chipnek ne essen bántódása. Indultam az ollóval, aztán snitzer, a végén pedig körömreszelővel reszelgettem le róla az utolsó morzsákat, gyakorlatilag tizedmilliméteres pontossággal. Fejlámpa, nagyító a szemgödörbe szorítva, lógó nyelvvel, a csajok körömreszelőjével. Az asztal tele volt kisebb-nagyobb műanyagforgáccsal. A maradák chipeken annyira kevés műanyag maradt, hogy külön kellett jelölni filctollal, hogy melyik volt a lecsapott sarkuk. Ráadásul a telefonban simm tálca van, halványan kialakított mélyedésekkel. Ezekbe kellett volna beleférni. Csakhogy. Az egyik kártya gyárilag is mikro volt, a másik eredetileg normál, abból lett lereszelve évekkel ezelőtt mikróra. Ha hiszed, ha nem, nem voltak egyformák a chipek. Nem volt nagy a különbség, de a tűrés az illesztésnél nulla, így míg az egyik kártyát úgy kellett belefeszegetnem a műanyag tálcába (a chipből nem lehetett levágni), addig a másik simán átpottyant a lyukon. Na mire egyáltalán összeraktam a tálcát, aztán sokadik próbálkozásra sikerült be is tolnom, úgy, hogy egyik sem esett ki, egyik sem szorult be, őszültem egy sort. Szerencsére már nem látszik. Az viszont biztos, hogy az elkövetkező pár évben, ameddig ez lesz a telefonom, kizárt a kártyacsere: ha ezt a tálcát ki is tudom húzni valahogy, visszatolni már tutira nem fog menni. Magukhoz láncoltak a szolgáltatók.
Hirtelen Krakkó 03/03
Krakkó
2016.02.14; vasárnap
Mára azt mondta a meteorológia, hogy egész nap szikrázó napsütés lesz, és tényleg. Vidám napsugár ébresztett. Nem is húztuk sokáig, egy óra alatt összekészültünk.
Reggelre persze elkapott a takonykór.
– Tudsz adni egy orrcseppet? – kérdeztem Nejtől.
– Orrcseppet?! Az olyan intim dolog.
– Jézusom – néztem rá döbbenten – Én az orromba szoktam fújni.
Elindultunk. Egy bigos-ig értünk el, de hamar átmásztunk rajta.
Utána főtér. Gyönyörű idő volt és rajtunk kívül még néhány tízezer lengyel gondolta így, de ez egy akkora tér, hogy kényelmesen elfértünk rajta. (Engem spec meglepett, hogy a Rynek Európa legnagyobb középkori tere.) Adtunk az érzésnek, több mint egy órát bolyongtunk a téren.
 |
| From Krakkó 2016 |
Benéztünk a Mária templomba is. (Vasárnap istentiszteleti nap van, ilyenkor nem ölik meg egyből a turistát, ha a hívők kapuján megy be. Így lehet csatlakozni a vasárnapi miséhez.) A templom belülről egyszerűen gyönyörű. Nemes, méltóságteljes, éppen annyira díszített, amennyire egy visszafogott templomnak lennie kell. Ebben az ember emelkedetten érzi magát, nem úgy, mint egy aranybazárban. Aztán láttunk a téren lassan végigvonuló krisnásokat (dobbal, kihangosítóval, hare krisna, hare rama, meg ilyenek), de láttunk jeggyűrűre gyűjtő fiatal srácot is egy dobgitárral, aki mellé kiállt a nagypapa táncolni. Neonszínű gyerekcsináló sapkában.
 |
| From Krakkó 2016 |
Aztán bemutattuk a Szédült Nyulak Krakkóban műsorszámot. Miután több ajándékboltot bejárva megvettünk mindenkinek mindent, kiderült, hogy nem jó az egyensúly, lányunk többmindent kapott, mint Barna, erre javasoltam, hogy menjünk vissza, mert az egyik boltban láttam egy jópofa sárkányos óvszert (itt minden sárkányos), csak éppen elfelejtettük melyikben, így végül két szédült magyar turista járta végig a Grodzka út (ugye a helyi Váci utca) ajándékboltjait, sárkányos óvszert keresve. Aztán pedig amikor megtaláltuk, akkor kiderült, hogy nem is sárkányos, hanem Loch Ness-i szörnyes, és az azért mégiscsak snassz, szóval a gyerek végül kapott egy hülyén vigyorgó sárkányt magisztrális sapkában, finoman célozva arra, hogy a napokban államvizsgázik. (Azóta már megvan.) Na jó, kapott sört is.
Közben elnéztünk a túloldalra is, a Barbakán környékére, szóval bejártuk rendesen a városmagot.
– Útvonal –
Utána hazamentünk, lepihenni egy kicsit.
– Iszunk sört? – kérdeztem Nejt.
– Aha.
– Eszünk csokit?
– Aha.
– Iszunk vodkát?
– Aha.
– Van valami, amire nem azt válaszolod, hogy aha?
– Aha.
Délután pedig megnéztük világosban is a Kazimierz-et.
Na meg persze toltunk egy melegszenyót a Plac Nowy-n.
Aztán jóllakottan indultunk volna a Visztula felé, amikor Nej a teret körbevevő éttermek közül az egyik kirakatában kiszúrta, hogy van gombaleves. Igaz, most toltuk le a melegszenyót, de ez itt egy erdei gombaleves. Bementünk, kikértük, kihozták.
– Izé, ez mi? – kavargattam.
– Leves. Mi a baj vele?
– Ez krémleves. Tudod, hogy utálom.
– Miért?
– Nekem egy levesben úszkáljanak zöldségek és döglött állatok.
– Kóstold meg. Jó lesz.
És tényleg jó lett.
Innen délnek indultunk. A negyednek ez a része már meglehetősen kihalt volt, életet egyedül a Visztula partján találtunk.
Majd a vár mellett haza. Megint pihenni.
– Útvonal –
Pihenés, gyógysör. És újból bementünk a zsidónegyedbe. Ugyanis szombat este egészen egyszerűen elfelejtettem fényképezni. Pedig az esti zsidónegyednek is van hangulata. Sőt.
– Útvonal
Este a tegnap jól bevált szalonspinyó. Aludtunk, mint a bunda.
Krakkó és utazás
2016.02.15; hétfő
Reggel a jól bevált rutinnal reggeliztünk, pakoltunk és tízkor el is hagytuk az apartmant. A busz egykor indult, én ugyan erőszakoskodtam egy céklalevesért, de végül nem rizikóztuk meg. Hátravolt még egy vadászat: Warszawa modellautó. Úgy éreztem, hogy anélkül nem teljes az út.
A busz, illetve a vonatpályaudvar mellett van egy mall, rengeteg kis üzlettel. Elsőre eléggé elveszve éreztem magamat benne. Információs monitor volt ugyan, de azon csak egy Windows XP bootolt, a jelek szerint már napok óta. Végül csak úgy mászkáltunk fel-alá a háromszintes hodályban, amikor belefutottunk egy játékboltba az alagsorban. Bevetettem magam… és hosszas nyomozás után meg is lett.
Megjegyzés: Hogy miért? Ez volt az első családi autónk, a hetvenes években.
A fizetésért még meg kellett küzdenem, a kasszánál egy nő tartotta fel hosszan a sort. Ugyanis egy zenélő bilit vett, de nem tudta beindítani a zenét, sajnos az eladó sem volt nagy mestere a hangszernek, így elvoltak egy ideig, mire megtalálták, melyik műanyag baszt kellett elfordítani, hogy megszólaljon a diadalmas induló.
Még vettünk csokikat, karamellákat, aztán gorál sajtot a perecárusoknál, de így is egy órával korábban értünk ki. Oké, kivárjuk. Legfeljebb megfigyeljük a rendszert, hová fog jönni a busz. Aha. Az.
A külföldi buszok egyszerűen nem voltak benne a rendszerben. A Polskibus járatok szépen ki voltak írva, mind a váróteremben, mind a megállókban – de csak a belföldiek. A külföldiek nem jelentek meg sehol. Megkérdeztem egy forgalomirányítót, hová fog érkezni, erre bizonytalanul körbemutatott. Szóval sasolni kellett és ha meglátjuk valahol, akkor odarohannunk. Némileg bonyolította a helyzetet, hogy a buszpályaudvarnak két szintje volt és egyikről sem lehetett látni a másikat. Egy ideig rohangáltam, aztán mindent arra a lapra tettünk fel, hogy fentre fog jönni.
Ezek után képzeld el azt, hogy minden busz percre pontosan járt, a miénk ellenben 48 perc késéssel érkezett meg. Közben ezerszer elátkoztam ezt az egész buszos ötletet. Tutira elment az alsó szintről. Vagy fentről, de nem vettük észre. Vagy időközben megszűnt. Úgy figyeltük a hangosbeszélőt, mintha tudtunk volna lengyelül. (Egyedül a Budapest szóra koncentráltunk, de nem mondták.) Aztán amikor beérkezett, indult a tömegbunyó: a szűk helyen le akartak szállni, meg akarták szerezni a poggyásztérből a csomagjaikat, mi be szerettük volna tenni a csomagjainkat, akartunk volna felmenni a buszra, időben, amíg még van szabad kettes ülés, szóval dolgoztak rendesen a könyökök, tették a dolgukat a bodicsekek. Kábé húsz perc testnevelés után feljutottunk, az idefelé helyet már nem tudtuk megszerezni, de ez sem volt rossz, a harmadik sorban az emeleten, úgy, hogy se előttünk, se mögöttünk nem ült senki, azaz megint azt csinálhattunk a székeinkkel, amit akartunk. Még örültem is, hogy milyen jól ki fogok látni az első panorámaablakon, de ahogy elindultunk, leszakadt az ég, a ködtől, esőtől, párától semmi sem lehet látni. És ez a trágya idő kitartott Pestig. A sofőr még elgombázta az M3 lehajtót, aztán az Etele úti kereszteződést is, szóval néztünk egy kicsit várost, végül jó egy óra késéssel érkeztünk meg. Barna jött értünk, sitty-sutty hazaértünk.
Linkek:
Hirtelen Krakkó 02/03
Mielőtt belevágnánk, egy technikai kérésem lenne. Kérem, hogy azok, akik RSS-en keresztül iratkoztak fel és nem kapták meg a tegnapi – első krakkói – írást az RSS olvasójukba, jelezzék ezt a kommentben. Kíváncsi vagyok, hogy csak nálam hülyült meg a feedly, vagy a wordpress rontotta el a feed-et.
Utazás és Krakkó
2016.02.13; szombat
Balhés pakolás pénteken, kevés alvás. Szombaton kora hajnali indulás. A busz hatkor indul a kelenföldi pályaudvarról, ahhoz még akkor is korán kell elindulni, ha kivisznek minket autóval. Nem is beszélve arról, hogy egyáltalán meg is kell találni, honnan indul a busz, hiszen az érintett terület durván nagy. Azt teljesen jól sejtettem, hogy ilyen korán nem lesz semmilyen információ, semmilyen forgalmi iroda (bezzeg a kürtőskalácsos már kinyitott), és azt is jól éreztem, hogy a Polskibus nemhivatalosan indul innen, azaz sehol nem fogják kijelezni. Jól kezdődött. Éppen szórakozottan körözgettünk, amikor megláttunk egy nagy, emeletes, piros-fehér buszt leállni a pályaudvar külső részén. Odarohantam, megkérdeztem angolul, hogy ez megy-e Krakkóba? Értetlen nézés, majd lengyel válasz. Elővettem a jegyemet, mutattam és felszállásra utaló mozdulatot tettem. Na, ezt már értették – és el is hajtottak. Hogy nem lehet. Oké. Végülis, még van egy fél óránk. Aztán a busz elindult és elment a pébe. Jó, várunk. Már csak tíz perc volt az indulásig. Kezdtem ideges lenni. Busz sehol. Utazóközönség sehol. Lehet, hogy ezek máshol találkoznak és csak mi szerencsétlenkedünk itt az esőben? Aztán eljött a hat óra és a sikítófrász. Busz, hol vagy? A biztonság kedvéért megnéztem a jegyet. 6.55. Asztakurva. Ezt rendesen benéztem.
– Akarsz várost nézni? – kérdeztem Nejt.
– Micsoda?
– Gyere, nézzük meg a négyes metrót.
És lementünk. Nej még sohasem utazott rajta, így megmutattam neki a várost a Kálvin térig, meg vissza. Ekkor már csak tíz percet kellett várnunk, valahonnan megjött a busz, beállt oda, ahol előbb is állt, csomag alulra, mi az emeletre, egész jó helyet fogtunk a lépcső előtt, így senki nem döntötte ránk az ülést, a mögöttem ülő kiscsaj meg nemes egyszerűséggel keresztbefeküdt az ülésen, azaz mi úgy dőlhettünk hátra, ahogy akartunk. Az ülések egyébként is kényelmesek voltak (repülőgéphez szokott embernek meg különösen), szóval a hét óra utazás egyáltalán nem volt megterhelő. Ha csak a lengyel viszonyok pszichés elviselését nem számítjuk ide. Volt egy tábla, miszerint Krakkó 23 kilométer. Ránéztem az órámra: még van másfél óra. Szuper, milyen korán be fogunk érni. Aha. Az a 23 kilométer másfél óra alatt lett meg. A lengyeleknél egyszerűen botrányos a közlekedés. Sztráda sehol, még gyorsforgalmi út is alig van (ezek persze gondosan bekorlátozva 90-re és telenyomva kamerával), az utakon pedig végeláthatatlan vonatok, dugók. Minden út faluról falura megy, ami külön dugulás. Komolyan, ennél még Románia is jobb volt. Persze, végülis mindegy volt, nem én vezettem, a menetidőbe meg belefértünk… de ettől még nehéz volt elviselni a majdnem kétórás araszolást.
– Akit érdekel, itt van az útvonal. (Bár ez a visszaút, ahol a sofőr két helyen is eltévedt.) –
Időnként körbenéztem a buszon és elmeditáltam. Tőlünk azt kérdezik, hogyan lehetett régen nyolc órát ülni a munkahelyen számítógép nélkül. Én viszont azt kérdezném az ifjúságtól, hogy emlékeznek-e arra az időre, amikor akár félóráig is kibírták anélkül, hogy előkapták volna a mobiltelefonjukat? (Persze álságos a kérdés, én a Kindle-t rántom elő, amikor látom, hogy várakoznom kell.)
Az időjárás érdekes változatosságot mutatott: Pesten szürke, nyálas takony, a Tátrában félméteres hó, szikrázó napsütés, Krakkóban ismét szitálós esős takony. Volt némi gubanc a szállás birtokba vételével (a telefonok összevissza és legfőképpen érthetetlen hibaüzenetekkel kommunikáltak, nem akarok róla beszélni), aztán kiderült, hogy az apartmanunk a 12-es házszám alatt a 6-os lakás, sajnálatosan az emailből a 12-es szám lemaradt, így mi a 6-os szám alatt nyomtuk órákig a csengőt. Vagy nem voltak otthon, vagy már megszokták. De aztán minden rendbejött, megittuk az üdvözlő sört (a buszpályaudvarról kijövet az első bolt egy Alkohole feliratú üzlet volt, naná, hogy bedobtunk a hátizsákba két darab 7%-os sört), utána lementünk a boltba, mert a boltok szombat délután korán zárnak, vasárnap pedig ritkán vannak nyitva, szóval hirtelenjében bevásároltunk három napra.
Igen, vettünk kaját is.
Utána végre nekivágtunk a városnak. Egészen egy krumplilevesig és egy pirogig sétáltunk. Aztán a főtérig még videóra vettem vagy negyvennyolc fiákert, mire biztos lettem benne, hogy igen, lesz közöttük igazán jó felvétel is. (Nej ‘kaktusz, kaktusz’ bekiáltásokkal emlékeztetett arra, hogy mennyire szénné cikiztem, amikor Arizonából hazahozott közel 500 kaktuszfényképet.)
A főtér… nagy. Majdnem azt írtam, hogy kurva nagy, de… Szóval ezzel óvatosan. Nej vasárnap állt le egy kirakatnál, majd átkiabált nekem a túloldalra, hogy menjek már át, mert az az izé ott kurvajó. Mondom, hangosan átkiabált az utca túloldalára. Egy olyan országban, ahol a kurwa szó ugyanazt jelenti – a kismillió jelentésével együtt – mint nálunk és egy olyan országban, ahol még nálunk is sűrűbben használják.
– Kicsim, ez durva volt. Ezt itt nemhogy értik, de ez az ország a kifejezés igazi élettere.
– Hogyan?
– Nézd, még a poland countryball-nak is ez a klasszikus beköszönése.
– Minek? A mije?
– Azt ne mond, hogy nem tudod, mi az a countryball? Hol élsz te?
– ?
– Na jó. Szóval a countryball az egy karikatúrastílus, vagy divatos kifejezéssel élve mém, ahol az egyes országokat nemzetiszínű golyók képviselik, a golyók pedig az országgal kapcsolatos előítéleteknek megfelelően viselkednek. A Polandball például rendszeresen vécépumpával jelenik meg és vagy az első, vagy a második szava az, hogy kurwa. Érted? Az egész világban úgy ismerik a lengyeleket, mint akik azt mondják, hogy kurwa. Na, ebben az országban kiabáltál te át nekem az utca túloldaláról, hogy az az izé kurvajó.
Megjegyzés: Akit érdekel, itt elolvashatja, hogyan viselkedik a Hungaryball.
De vissza a szombat estéhez.
Miután bejártuk a Rynek-et (Lengyelországban minden főteret így hívnak), becéloztuk a Kazimierz negyedet. Ez valamikor a zsidó negyed volt (a Schindler listája itt játszódott, de ma már nem nagyon laknak erre zsidók), aztán a szocializmusban elzüllött, olyan nyóckeres lett, majd úgy 5-6 éve indult meg a negyed reneszánsza: olyasmi buliváros lett belőle, mint Pesten a Kazinczy/Gozsdu környéke. Azaz péntek/szombat este érdemes bekukucskálni.
Nem, ha arra gondoltál, hogy lyukasra táncoltuk a cipőtalpunkat, tévedsz. A bulinegyed nem csak fiataloknak van, akad szépen jazzklub jellegű hely is. De mi még ezekbe sem ültünk be, hanem a körbeséta után eljutottunk a Plac Nowy-ra, ahol rendeltünk két melegszenyót és mivel sokan voltunk, sokat kellett várni rá, így hát leültünk és nézegettük az embereket. Meg a hangulatot. Fura volt, mert mindegyik útleírás azt javasolta, hogy a Ryneken semmiképpen ne szaladjunk csak úgy át, üljünk le egy kávézóba és szívjuk be a hely hangulatát. Nekem viszont az összes kávézó turistacsapdának tűnt, így miután alaposan bejártuk a teret, a Plac Nowy-n ültünk le és annak a mocskos/koszos hangulatát szívtuk be.
Aztán este úgynevezett technikai becsípés a lakásban. Nej csütörtök óta influenzás, nekem szombat este jöttek meg az első jelek, szóval erősen sanszos volt, hogy éjjel mind a ketten levegőért harcolva fogjuk lehorkolni a csillagokat az égről. Szerencsére volt otthon sör és (bűnrossz) vodka, ezekkel beállítottunk egy olyan szintet, hogy az ágyig még eljussunk, majd reggel nyolcig úgy aludjunk, mint akit fejbecsaptak.
– A napi séta –
Recent Comments