Életkép

Automatához mentem pénzért. Egyszerre értem az ajtóhoz egy nővel, de nekem még le kellett lakatolnom a bringát. A nő jó negyvenes, magasra emelt orr, lefittyedő ajkak, arcára írva, hogy utálja a világot, mert a világ utálja őt és ez természetesen a világ hibája.
Az automata a bank előterében van, én az utcán várakoztam. A nő nem kapkodta el, előbányászta retiküljéből a pénztárcáját, meglehetősen sokáig szuttyogott a tranzakcióval, szortírozva rakta el a pénzt, utána kipakolta a fél retikült, hogy el tudja rakni a tárcát az aljára, majd komótosan visszapakolt mindent. Nem zavart, ráértem.
Aztán kijött a bankból és egy lesújtó pillantást vetett rám, mintha akár egy szóval, akár egy pillantással is jeleztem volna, hogy sokáig tartott fel. A pillantásában benne volt, hogy _tudja_, hogy dühös vagyok rá, csak jól álcázom.

Vannak, akik az életet magasabb nehézségi szinten játsszák.

3 Comments

  1. Vannak akik az életet megnehezítik saját maguk számára.

  2. Türelmesebb vagy mint én. Én már a felinél egy udvarias “Megengedi, hölgyem hogy más is éljen az automata biztosította lehetőségekkel” megjegyzéssel éltem volna, természetesen mindenki által hallhatóan.

  3. De hát pont ezt várta. Olyan jól esett volna neki, ha balhézhatott volna egyet.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading