AZ

És még ilyenek.

Szóval AZ. Ha te esetleg nem erre gondoltál volna, akkor ejnye. :)

A kilencvenes évek elején, amikor jöttek sorban a gyerekek és Nej egyedül maradt velük otthon, közel öt évig, a legnagyobb gondom az volt, hogy élénken tartsam a szellemét, ne ölje meg a hétköznapi rutin. Tanítottam neki informatikát. Erőltettem, hogy tanuljon angolul. És igyekeztem valami aktív szellemi szórakozást találni neki. Ne ragadjon le a tévénél. Ekkor került be otthonunkba az első Civ (igen a Civ1), később a Civ2, aztán sorban az összes. Nem volt könnyű, mire rávettem (estére rendszerint idegileg zokni volt, én meg nem vagyok egy könnyű eset), de szerencsére hamar megszerette a játékot. Innentől hónapokig együtt játszottunk. Eleinte tanítgattam, később pedig együtt játszottunk. Rengeteget.

Rendszeresen be szoktam nézni a Deltavision üzletébe, ha másért nem, akkor Pratchett könyvekért. Itt szúrtam ki, hogy a Civ-nek legyártották a papír alapú változatát. Otthon rákerestem a neten (bármilyen hihetetlen, de vannak olyan társaságok, akik társasjátékokat tesztelnek), a vélemények jók voltak, így elgondolkodtam azon, hogy karácsonyra megveszem.
Ekkor jött be az a bizonyos csúnya apátia, melyből az a gondolat húzott ki, hogy megveszem – most, azonnal – a játékot, elmegyünk a világ végére, eszünk és játszunk. Mint régen. Csak most éppen nekem volt szükségem rá.

Még az egyik tavaszi mászkáláson került képbe a répáshutai Vadász panzió. Erre a célra ideálisnak tűnt. Világvége, egy szlovák nemzetiségű zsákfalu. Mind a szállás, mind a kaja gyakorlatilag kabátgombokba került. Ráadásul a panzióban mind szlovák, mind vadételekben otthon mozogtak, olcsón, jó minőségben. Szóval elmentünk, reggel, délben, este lementünk az étterembe és istenbizony nem fogtuk vissza magunkat, közte pedig társasjátékoztunk a szobánkban. Senkit nem érdekelt, hogy közben odakint szürke, esős, ramaty idő uralkodott. Vittünk bort, szivart, és pár napig felhőtlenül jól éreztük magunkat. Jobban, mint nem egy élményvadász, repülőgépes kiránduláson.

Még egy apróság. Nézd meg a lenti képet.

Tökéletesen látszik rajta mindkettőnk hozáállása a világhoz. A pálya közepén, egymástól függetlenül kiépítettünk egy-egy védelmi vonalat, annyira erőset, hogy a másik fél már ne merje ész nélkül megtámadni. A vonal mögötti országunkban pedig – immár zavartalan környezetben – nekiálltunk birodalmat építeni. Az győzzön, aki jobban épít, ne az, aki jobban rombol.

Aztán irány a végtelen, és még tovább.

Mondjuk a macska nem nagyon fogja a helyzetet.