Plátó

Éppen a Syrius és az Androméda között kocogtam valahol az űrhajómmal. New Yorkból kellett Blangadukba szállítanom valami szart, azt hiszem csigahéjból gyártott műkörmöt. A periférián megvesztek érte, miközben a Földön már évekkel ezelőtt lecsengett a hullám. De ez nem az én dolgom. Bepakolják, elviszem, kifizetnek, Hawaii.
Reggel láttam, hogy a meteorológusok bejósoltak errefelé egy csillagtájfunt (Annamarie névre keresztelték, hátha úgy nem fog annyira fájni), de nem vettem komolyan. Amióta szépségkirálynők mórikálják magukat a meteorológiai műsorokban, azóta úgyis csak a csöcsökre emlékszem. Szóval kocogtam az öreg járgányommal, amikor elkapott valami kozmovihar, egész éjszaka röpített a sötétben, aztán levágott valami bolygóra. Az isten háta mögött. Néztem a Google Star-t, de még csak nem is ismerte a bolygót. Felmértem a helyzetemet. Az akksi kipurcant. Azt mondta a komputer, hogy ólomra és kénre lesz szükségem, a legjobb lenne, ha hoznék pár kiló galenitet. Hát, jó. Nézzünk körbe, A légkör egészen jó: oxigén, nitrogén, semmi mérgező anyag. Nézd már, a végén még szkafander sem kell. Zsebrevágtam a kőzetanalizátoromat, egy zsákot a köveknek, meg az űrhajó távkapcsolóját. (KIT, gyere ide.) Nem akarok hazudni, kifejezetten érdekelt ez a bolygó: emberi életre alkalmas, aztán még a térképen sincs rajta.
Lemásztam a létrán. Rét. Vadvirágokkal. Nebazdmeg. Ez már túl giccses. Hol a csapda? Óvatosan elindultam a közeli erdő felé. Egyszercsak kiugrott elém két nyúl. Érdeklődve néztek. Érdeklődve néztem. Aztán nekiálltak shimmy-t táncolni. Az egyik még el is játszotta, hogy sétapálcája van. Majd kacsintottak és eltűntek az aljnövényzetben.
– Te, komputer, biztosan kell az a kurva galenit? – kérdeztem meg az órámon keresztül.
– Csak akkor, ha haza akarsz menni – válaszolta az a dög.
Nekiindultam az erdőnek. Éppen volt egy ösvény, még turistajelzés is volt rajta. Egyáltalán nem bántam. Jöjjön valami helyi alak, adjon ólmot és kenet, oszt csókolom.
Sétáltam. Nem tetszett. Milyen erdő az, amelyikben még hajléktalan sem él? Aztán megjelent egy kutya. Egyből a nyakamba ugrott és deréktől a fejem búbjáig végignyalt. Rohangált körülöttem, a farkával kisebb viharokat keltve.
– Mi van, te kis hülye? – kérdeztem.
A kis hülye értette. És tetszett neki. Megint végignyalt. A biológiai detektoromat meg sem mertem nézni. Heccből eldobtam egy faágat. A kutya ágon-bokron keresztülrohanva felkapta és visszahozta. A szeméből földöntúli boldogság sugárzott.
– Mikor volt utoljára gazdád? – guggoltam le hozzá és simogattam meg a fejét.
A kutya teljesen összeszakadt. Lábai közé temette a fejét és sírt.
– Oké, nekem dolgom van – álltam fel – De ha akarod, gyere velem.
Egyből felvidult. Jött mögöttem.
Aztán egyszer csak végetért az ösvény. Egy tekervényes fa tekervényes ágai zárták el az utat. Szép volt a fa, az elszáradt ágai keveredtek a friss ágaival, az egész olyan volt, mint egy Vasarely festmény, ahol minden egymásba tekeredik. Kezdett esteledni, gondoltam a fa alatt ledőlök aludni. Megvackoltam magamnak. A kutya egyre izgatottabban nézte, aztán elkapta az alkaromat és húzott, be a fa alá, a sűrűbbé váló ágdzsungelbe. A tekervények egyre szorosabban tapadtak rám, mozogni is alig tudtam. Aztán az ágak széthajtása után lemeredtem: a földön emberi koponyák tucatjai hevertek. Felkaptam a fejemet. Az ágakon apró gyíkok tucatjai szaladtak szanaszét.
– Igazad van, kutya, ez nem jó alvóhely.
Ahogy kiértünk az erdőből, feltűnt egy város. Nocsak.
Beértünk egy lakótelepre. Szürke, sokemeletes házak. Ez úgy látszik, megkerülhetetlen lépcső a fejlődésben. Emberi életnek nyoma sincs. Kíváncsian néztem a kutyára. Lehajtotta a fejét.
Sétáltunk. Elhagyott, gyommal benőtt játszóterek. Beléptem az egyik lépcsőházba. Az ajtó magától nyílt ki. Néztem, de semmi automatikus mechanika nem volt hozzá kapcsolva.
– Köszönöm – biccentettem az ajtó felé.
Meghajtotta a kilincsét.
Nem sok kellett, hogy sikoltozva elrohanjak. De erőt vettem magamon,. Mentem tovább. Felsétáltam az első emeletre. Az ajtó beengedett a lakásba. Semmi különös. Valamikor emberek lakták, az látszott. A fürdőszobában a sárga gumikacsa rámkacsintott. Visszakacsintottam. Én is tudok őrült lenni.
Visszamentem a játszótérre, leültem a mászókára. A kutya a térdemre hajtotta a fejét.
– Most mit csináljak, mi? – vakartam meg a fülét.
Felkapta a fejét és az egyik irányba kezdett ugatni.
– Azt mondod, menjek arra?
Az ablakból kizuhant a gumikacsa. Leesett, pattogott egy kicsit, majd a fejével arra mutatott, amerre a kutya.
– Oké, oké – emeltem fel a kezemet – Engem könnyen meg lehet győzni.
Felálltam, elindultunk. Befordultunk az egyik épület sarkán, amikor egy csirke repült az arcomba. Mindketten elestünk.
– A kurva anyád – morogtam.
– A tiéd! – vágta rá a csirke.
– Hé, te beszélsz!
– Hogy beszélnék, ha nincs mivel?
Megnéztem jobban. Nem járt a csőre.
– Ne szivass.
– Nem szivatlak. Én egy telepatikus csirke vagyok.
Még jobban megnéztem.
– Nem látszik rajtad.
A csirke tekintete elhomályosult.
– Miért mindig az idióták jutnak nekem? – hallottam a fejemben,
– Szóval telepatikus csirke vagy – nyugtáztam gyorsan – Te tudsz a gondolataimmal kommunikálni?
– Igen, miszter Watson – hajtotta félre a fejét a csirke – De nem csak veled. Mindenkivel.
– Az kibaszott szar lehet.
A csirke szemében most először villant fel valami megbecsülésféle.
– Nekem mondod? Most gondold el, hogy nem csak veled tudok kommunikálni, hanem bárkivel. Sőt, bárkit össze tudok kapcsolni bárkivel.
– Tethering?
– Hja.
Ránéztem a kutyára.
– Igen, igen, igen! Szeress engem, hallod, szeress! És én megvédelek a postástól, a kerékpárostól, a többi kutyától és az összes átok macskától! Szeress engem és én meghalok érted!
– Kösz, haver – biccentettem zavartan.
– Te, csirke – fordultam a szárnyashoz – Mi történt itt? Ez… valahol félrement.
– De nem is kicsit. Valamikor tele voltunk olyasmikkel, mint te, aztán… eltűntek.
– Hogyan?
– A fene sem tudja. Egyre hülyébben kezdtek viselkedni. Olyan dolgok lettek fontosak számukra, melyeknek nem volt valós értéke. Például csigahéjból készült műkörmöt szállítottak egyik kontinensről a másikra, mert valamiért megérte neki. A sok hülyeség miatt nem figyeltek a bolygójukra. Aztán egyszer csak eltűntek.
– És ti, állatok?
– Nem vagyunk állatok! – emelte fel öntudatosan a fejét.
– Izé – néztem körbe zavartan. A kutya éppen a lábszáramon üzekedett, a csirke pedig zavartan tollászkodott.
– Nem vagyunk állatok – szögezte le határozottan a csirke – De ez nem annyira egyszerű.
– Meséld el.
– A lélek univerzális. És keresi az anyagot, hogy élhessen. Hogy fejlődhessen. Ezt nevezik leegyszerűsítve lélekvándorlásnak. Ebből a világból kihalt az élet legfejlettebb formája, az ember. De nagyon sok lélek megszerette ezt a világot és bevállalta, hogy ugyan emberi tudattal, de ember alatti testben él.
– A nyúl, aki shimmy-t táncolt. Az ajtó, aki tudta, mit akarok. A gumikacsa, aki barátkozni akart.
– Igen – bólintott a csirke – Mind mögött emberi tudat rejtőzik. Máshogy már nem tudtak visszajönni ebbe a világba.

– Értem – bólintottam lassan – Tehát itt bármilyen állat, bármilyen növény és bármilyen tárgy mögött számíthatok arra, hogy egy valamikori emberi intelligencia él?
– Pontosan.
– Nem rúghatok bele dühösen egy kukába, mert lehet, hogy érzései vannak?
– Belerúghatsz. Nem minden kuka mögött van ember. És ha van is, az azzal a tudattal jött vissza, hogy őbele bele szoktak rúgni. Része az életének. Karma, ha érted.

– Huh – néztem körbe óvatosan – Azért ez eléggé elbizonytalanított.
– Ez a legrosszabb, amit tehetsz. Viselkedj úgy, mintha egy kuka csak kuka lenne. Erre számítanak.
– Hát, tulajdonképpen igazad lehet.

– Te, csirke – fordultam egy idő után hozzá – Engem itt mindenki egy irányba noszogatott. Tudsz erről valamit?
– Én mindenről tudok – egyenesítette ki taraját a szárnyas – Ez a telepátia lényegéből következik.
– Ne legyél már ennyire nagyképű. Miért akarnak engem itt terelni?
– Gyere velem.

Végigsétáltunk a lakótelepen. Egy valamikori csónakázótóhoz értünk. A nádas már jórészt benőtte. Egy ódon fahíd ívelt át rajta, itt-ott már korhadt gerendákkal.

– Itt vagyunk- nyugtázta a csirke.
– Hol?
– Én kiszálltam – vágta rá és beletemette a fejét a szárnyaiba.

Zavartan néztem körül.
– Szervusz – hallottam a fejemben egy kedves női hangot.
– Szervusz – válaszoltam zavartan – Ne haragudj, ki vagy?
– Valaki. Igen, valaki. Aki elnyerte azt a testet, melyet mindig is el szeretett volna nyerni.
– Tényleg? Akkor te most egy boldog ember vagy?
– Köszönöm. Igen.
– Megkérdezhetem, milyen formában?
– Látod azt az ódon fahidat?
– Látom.
– Én vagyok a korlátja.

Odasétáltam

– Megsimogathatlak?
– Nagy örömömre szolgálna.

Megsimogattam a korlátot. Öreg faágak, a kéreg már nagyrészt lepergett róluk. Ahol az emberek bele szoktak kapaszkodni, már fényesre kopott.

– Szép. Pont ilyennek képzeltem el egy ódon tó ódon hídjának a korlátját.
– Megtisztelsz.
– Te kerestél?
– Igen. A csirkén keresztül már akkor tudtam rólad mindent, amikor még csak az űrben voltál.
– Jézusom.
– Ne! Ne legyél kishitű. Tökéletes ember nincs. Mi telepátián keresztül látjuk egymást és nem félünk a másik gondolataitól.
– Rohadt csirke.
– Nem csak neki van meg ez a képessége.
– Ez a mázlija. Egyébként kitekertem volna a nyakát.
– Látod, a telepátián keresztül tudom, hogy ezt csak úgy mondod, hogy vagánynak látszódjál. Nem gondolod komolyan. Te jó ember vagy.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Ezt is csak mondod. Nem tudnál.
– Hjaj. Oké, mindent tudsz rólam. Akkor most mi van?
– Szeretlek.
– Izé…
– Tudom, ez erős volt. Megláttam a gondolataidat és egyből beléd szerettem. Megláttalak és addig ügyeskedtem, amíg ide nem jöttél.
– Az akkumulátor?
– Ne vesszünk el a részletekben. Nincs kedved még egyszer megsimogatni?

Tétován végigsimítottam egy darabon.

– Köszönöm. Nagyon jól esett.
– Szívesen.
– És azt is látom, hogy ez őszinte volt.
– Kurva csirke.
– És ez is őszinte volt.
– Hogy hívnak?
– Korlát.
– Romantikus.
– Miért, a te neved az?
– Oké, hagyjuk.
– Ülj le, támaszkodj nekem.
– Inkább állnék. Jobban látlak.
– Az miért jó?
– Ez egy hangulatos, öreg híd. Melynek kétségkívül legszebb darabja a korlátja.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Csak mondod. Nem is tudnál.

– Szeretlek. Nem válaszoltál.
– Nem is tudok. Kedves vagy. Jó veled beszélgetni. Úgy érzem, évekig képes lennék rá, úgy, hogy élvezném is.
– Akkor?
– Szerinted ez szerelem?
– Megveszek a vágytól, hogy naponta lássalak, hogy naponta beszélgessünk. Hogy megosszuk egymással a hétköznapjaink történéseit. Te járkálhatsz mindenfelé és látsz érdekes dolgokat. Én ellenben látom azt, mi történik a tóban. Hogyan fejlődnek a kis vadkacsák. Hogyan növekszik a nád. Szeretném, ha szeretnél.
– Szeretlek.
– Tényleg?
– Igen. Te vagy a világegyetem legszeretreméltóbb hídkorlátja.
– Ha lenne kezem, pofonvágnálak.
– Pedig komolyan gondoltam. Őszintén szeretsz, magamért szeretsz, és ez több, mint amit a legtöbb kapcsolatomban kaptam. És amikor a fejemben vagy és elképzellek egy kedves lánynak, akkor én is szeretlek. Hiszen valójában ez vagy, egy emberi lélek, aki szeret. De mégis, hogyan gondolod?
– Keress meg minden nap. Mondjunk egymásnak kedves szavakat. Beszélj nekem arról, hogy milyen volt a napod. Én is beszélek neked arról, milyen volt a napom. Bátorítsuk egymást. Vigasztaljuk egymást. Legyünk fontosak egymás számára. Szeressük egymást, amennyire lehet!

Az a hülye csirke meg csak úgy hallgatott a susnyásban, mintha nem is tudna semmiről.

Végül találtam galenitot. Telepakoltam a zsákomat, visszasétáltam a hajóhoz. Beadagoltam neki, hamar rendbe is rakta az akkumulátort. Indulhattam haza.
Itthagytam életem egyetlen igazi szerelmét.

De a csirke ott gubbasztott mellettem egy ketrecben.