Videót vágni nem könnyű dolog. Különösen úgy, hogy rendszerint csak meglóbálom a fejem fölött a kamerát, aztán vett, amit vett, majd a vágóasztalon úgyis megcsinálom a csodát. Aha.
Első körben átnézem a nyersanyagot. (Ha 5 óra, akkor 5 óra.) Közben az agyam a háttérben keresi a hozzáillő zenéket. Ez a legnehezebb, de egyben a legélvezetesebb része is a munkának. A nyersanyag alapján összeállítani a koncepciót.
Ha ez megvan, jöhet a vágóasztal. És jöhet a koncepció finomítása. Azt mondja, van itt egy erős videórészlet, ez alá kell egy nagyon pontosan olyan ritmusú zene. Mert a kettőnek együtt dominánsnak kell lennie. Ha nem irtóznék a csúnya szavaktól, azt mondanám, hogy itt jön a katarzis, annak mind vizuálisan, mind audiálisan ütnie kell.
Először lerakjuk a zenét. Hogy illeszkedjen az előzményekhez. Ha egyszer leraktuk, akkor az oda is lett betonozva, többet nem nyúlunk hozzá. Kivagdosom az érintett videórészleteket és nagyjából felszórom az asztalra. Csak úgy, durván, hiszen még hátravan a finom vágás, a finom illesztés, a ritmusok tizedmásodperc pontosságú összehangolása.
Na, ilyenkor szokott néha megjelenni az Isten Keze. Amikor felszórom a darabokat, majd megnézem, mit csináltam. Aztán minden tökéletesen a helyén van. Az elképzelt, bonyolult kompozíció, melytől eleve féltem, mert több órás tökölődésre számítottam, már a vázlatnál összeállt.
Én pedig csak ülök és nézek magam elé. Asztakurva, de jó vagyok.