Month: February 2015

Írtam, hogy nem túl régen az influenza folyományaként begyulladtak az izmaim, úgy, hogy sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Jogos lehet a kérdés, hogy akkor mit csináltam?
Nos, kikisérleteztem, hogy ha a főnöki székemet egy bizonyos szögbe döntöm és ott rögzítem, akkor kibírok benne 30-40 percet. Utána negyedóra séta, aztán vissza. Éjszaka meg a fürdőkád.
Ja, hogy egyébként mit csináltam? Naná, olvastam.

Méghozzá furcsa könyveket, melyek többé-kevésbé véletlenül kerültek a figyelmembe.

Először valami történelmi regényre vágytam. El innen, valahová máshová. Elővettem egy Waltari könyvet, az volt a címe, hogy Az Ország Titka. Hát, Árpád… borzasztóan durva volt. Csak azért olvastam végig, mert reméltem, hogy biztosan lesz benne valami csavar; nem igaz, hogy egy jó író ennyire lemegy kutyába. Lement. A történet röviden annyi, hogy az I. században egy Alexandriában csámborgó aranyifjú megérzi, hogy Jeruzsálamben nagy dolgok fognak történni, elutazik, még éppen elkapja Jézus utolsó perceit a kereszten, de ennyi is elég neki, hogy megérezze, itt tényleg nagy dolgok történtek. Majd jön egy nyomozással egybekötött mászkálás Jézus ismerettségi körében, egy görcsös, erőltetett hinni akarás, miközben az immár feltámadott Jézus hol megjelenve, hol eltűnve cicázik hősünkkel. A történet vezetése, az események bemutatása valami olyan szinten naív és nem is titkoltan elfogult, bugyután térítő, hogy az írást még a jobbérzésű Jehova Tanúi is kidobták volna az Őrtoronyból. Hatalmas fekete pont Mikának.

Másodikra határozottan valami durvábbra vágytam. Kiválasztottam egy Philip K. Dick könyvet, Istenek Inváziója címmel. Úgy is indult, ahogy egy PKD scifinek indulnia kell: valami kietlen világvégi bolygón, metán légkörben, elszórt földi telepesek, akik személyes fémkupolákban élnek. Aztán az egyik kupolában furcsa dolgok kezdenek történni, kiderül, hogy a kupola alatti domb egy elfeledett ősi Isten lakóhelye, aki nekiáll kommunikálni a földlakóval. Az ősi Istent úgy hívják, hogy Jahve. Na, itt tettem le a Kindle-t. Te is fiam, Fülöp? Aztán folytattam és nem bántam meg. A történet lényege az, hogy a dolgok nem úgy történtek az I. században, ahogy azt mi most képzeljük. Jézusnak nem úgy kellett volna végeznie, Jézus gyakorlatilag vesztett és kivégezték. 20-30 évvel később Jahvét is legyőzték és el kellett hagynia a Földet. Helyette itt maradt a Gonosz és ő manipulálta a történetet Jézusról és Istenről. Konkrétan magát nevezte ki Istennek és az igazi – száműzött – Istent nevezte el Sátánnak. Ha megnézed, mit hirdetett Jézus és ezt összeveted a jelenleg létező keresztény egyházakkal, még csak meg sem fogsz lepődni a csavaron. Ez a világ, amelyben élünk, valójában a Gonosz világa. A Gonoszé, aki magát nevezte ki Jónak. Jahve egy ideig nyalogatta a sebeit a távoli bolygón, aztán amikor elég erősnek érezte magát, úgy döntött, hogy visszafoglalja a Földet. Mivel a Gonosz erős védelmet épített ki, csellel tervezte behatolni: egy földi telepesnő méhébe fészkelődött be magzatként. Szűznemzéssel, naná. Öreg kutya nem tanul új trükköket.
Nem mesélem tovább, ez a mesterterv is félrecsúszik, bonyodalom bonyodalom hátán, találkozunk egy csomó ismerőssel a Waltari könyvből, aki kíváncsi, olvassa el a könyvet, ha tudni szeretné kinek a világában is élünk voltaképpen.
Viszont ez egy jó könyv.

Harmadiknak visszatértem a történelmi regények körébe. Akkor jöjjön Graves. Bevallom, itt már direkt böktem rá a Jézus Király című könyvre. Nézzük, mit hoz ki a témából az öreg.
Nos, nem rossz. Jó az alaphelyzet: egy művelt és nyitott gondolkodású (kitalált) kortárs szerző írja le a némileg már leülepedett emlékeit az I. század végén. Ami zavaró, hogy rengeteg benne a hivatkozás, az idézet mindenféle munkákra. Kicsit úgy éreztem, mint a Foucault Ingánál, hogy azért áraszt el a szerző ennyi forrással, hogy esélyem se legyen beazonosítani, mi a valódi, mi a kitalált. Viszont itt a cél nem a misztifikálás, hanem pont fordítva. Az alapvetően misztikus történetet próbálja mítosztalanítani. Kezdve a múlttal: szerinte Mózes nem választotta szét a tengert menekülés közben, egyszerűen csak egy part menti nádasban lévő úton menekültek, az üldőzőket meg egy szélvihar által keltett szökőár sodorta el. Jézust sem a Szentlélek csempészte be Mária méhébe, hanem Máriának volt egy titkos házassága Heródes legidősebb fiával, majd amikor az atya kivégeztette a fiát, az akkor már terhes Mária hozzáment az öreg és Jámbor Józsefhez. Ezzel magyarázza azt is, hogy Jézus nem csak képletesen volt a zsidók királya, hanem Heródes után valóságosan is. Ezzel magyarázza, hogy miután Heródes megtudta a titkot, miért végzett ki annyi kisdedet Betlehemben. Jézus pedig nem volt más, mint egy elképesztően művelt próféta, aki az akkori valláskavalkádban szeretett volna rendet vágni. Graves leírja, hogyan keletkeztek a beszédei, hogyan tekintette az egyszerű nép csodáknak a cselekedeteit, mi volt a háttere a jellegzetes eseményeknek. (Később az utószóban írja, hogy rengeteget olvasott a korabeli forrásokból – pedig már eleve otthon volt bennük, hiszen ez a korszak az egyik szakterülete – és ezek alapján próbálta összerakni, hogyan is történhettek meg ezek a dolgok, mi járhatott közben Jézus fejében, melyik ősi könyv mondataira gondolhatott prédikácó közben.) Az is tény, hogy nem foglal egyértelmúen állást, a könyvben maradtak olyan részletek, melyeket csak emberfeletti képességek magyaráznak.
De összességében ez sem rossz könyv, valami ilyesmire számítottam volna Waltaritól is. Graves elképesztően otthon van a témában, hihető a koncepciója.

Igazából a sor végén még a Biff Evangéliumát kellett volna elolvasnom, hogy teljes legyen a kép, csak hát az már megtörtént korábban. De azért felidéztem, mert anélkül hiányos lenne a körbejárás.

Unalmasnak induló szombat reggel. Kócos ébredés, kávé, mandarin reggelire. Gép bekapcs, nézzük, mi is történt a virtuálisban. Meow jött ezzel a Publióval. Pont ő. Aki pontosan tudja, már csak a Foucault Inga alapján is, hogy mi a különbség a szerzői kiadás és a kiadói kiadás között. Hogy mennyire más, ha valaki pénzt öl bele abba, hogy a silány irománya látszólag kikerüljön az irodalmi piacra, illetve a kiadó tartsa értékesnek annyira a művét, hogy gazdasági kockázatot is vállalva, kiadja.
Hmm.
Aztán blogok, feed-ek, fórumok átfutása.
És, nocsak, már. Mi ez a zene, ami folyamatosan szól a fejemben? Hátradőltem a székemben, kezemet összefűztem a tarkóm mögött. Mi is ez? Bowie, az biztos. De azon belül? A szöveg… gyere már elő! Hoppá. Megvan a refrén: Velvet Goldmine. Tényleg, ennek a számnak volt egy überjó videója, kicsit olyan Picasso rózsaszín korszakából, bohócok a tengerparton, nagyon ütős. Fent van a Youtube-on? Nézzük meg.
Hát, nincs. De van egy csomó egyéb verzió.
Mi is ez a zene tulajdonképpen?
Beleakaszkodtam, mint Floki a lábtörlőbe.
Nos, néhány youtuber szerint ez a dal része a Ziggy Stardust anyagnak. Nem egészen. Tényleg akkoriban írta, de a lemezre már nem került fel. Egyedül egy kislemez B oldalán jött ki. Sem a Ziggy koncertfilmben, sem a Bowie kezdeti karrierjét bemutató filmben nem szerepel, azaz minden ilyen Youtube videó kamu.
Keressünk tovább.
Létezik egy 1998-as film Velvet Goldmine címmel, eredetileg Bowie életéről lett volna szó, de amikor elolvasta a forgatókönyvet, határozottan közölte, hogy ehhez semmilyen formában nem adja a nevét, de még tőle származó zenét sem tehetnek be. A producer nem dőlt a kardjába, a filmben szereplő zenészek így is durván nagy nevek, a színészek szintén. Ennek ellenére a film felejthető, leginkább a biszexualitás nyílt tárgyalása miatt lehet emlékezni rá. (Azért az elsőre elég meredek, amikor Obi van Kenobi tök pucéran helikopterezik a farkával a szinpadon, vagy amikor Christian Bale-t megdugja.)
És van ugye az a bizonyos Bowie szám.
Aztán jött egy őrült fazon és megcselekedte azt, amit Bowie annyira tiltott. Fogta a Velvet Goldmine számot Bowie-től, majd alávágta a Bowie-től független Velvet Goldmine film részleteit.
Ezzel valami minőségileg más állt elő. Persze, lehetett érteni a filmet és lehetett érteni a számot is. De ez a kettő együtt valahogy jobban ütött.

Nézdd meg. Amikor a hangárban a menedzser megfordul, majd a várakozó zenészek közül rámutat egyre:
– Belőled sztárt tudok csinálni!
És a zenész körbefordul és már fények villódznak körülötte, leng a köpenye… és már sztár. És a klipben látszik az egész folyamat. Beleértve a zenész elzüllését is. Velvet Goldmine. Egyszerre egy szokatlan szerelem és az aranybánya. A zenéből. A sztárból.

Engem az élmény annyira durván megütött, hogy délben, amikor Nejjel éppen bevásároltunk az Auchanban, akkor sem tudtam vele kommunikálni. Nem volt rá kapacitásom. Csak dúdoltam a dalt magamban, folyamatosan.

Érted? Lehetsz bármennyire is jó. Lehetsz akár a legjobb is. Nem számít. Amíg rád nem mutat egy sztárcsináló, addig senki vagy. Ha rádmutattak, akkor lehetsz egy seggdugasz is, de sztár leszel. Senkit nem fog érdekelni, hogy neked mondanivalód van… hogy esetleg tehetséges vagy.

Sztár akarsz lenni? Vagy üzenni az embereknek?

Ha az első, akkor szállj bele nyugodtan az intézményesített lehetőségekbe. Kölcsönös alapokon nyugvó promóció. Tehetségkutató. Kiadók ingyenes akciója. Minden jöhet. Persze gáz, hogy ilyenkor nem azért leszel sikeres, mert jó vagy (persze lehetsz jó is, tényleg), hanem azért, mert dübörög mögötted a gépezet. Aztán ha ez valamiért leáll, nem érted, hogy miért marad el a siker, amikor te ugyanúgy dolgoztál tovább. Jön az összezuhanás.

De ha a második a fontos… akkor rossz hírem van. Akkor add oda nekik ingyen. Csak így tudsz kimaradni a gépezetből.
Igen, hallom a sikolyokat. Miből élsz meg? Nos, valami másból. Vagy ebből, de nyomorultul. Viszont, ember, nem vagy köteles adni az embereknek. Ha nem tetszik a rendszer, akkor csinálj mást, éljél meg belőle és tojjál az emberiségre. Még mindig jobb, mint beszállni a sztárcsináló bizniszbe.
Elhiszed, hogy mennyien leírták, elénekelték, megszoborták már a frankót? Ezeknek jó, ha egy tizede érte el az emberiség figyelmét. A világ pedig közömbösen ment tovább.

A végére még egy videó.

Keresgélés közben bukkantam rá és amikor először megláttam, csak annyit reagáltam, hogy mi ez a szar? Aztán megnéztem néhányszor, jobban odafigyelve a pacákra, és megértettem. Az a romlottság, az a cinikus önelégedettség, melyet ének közben mimikával, testbeszéddel sugároz, nagyon finoman, de egyben markánsan is körberajzolja a dal mondanivalóját. Megtetszett.