Eszméletlen hosszú meló volt. Délután mentem be az ablaktalan szerverszobába és csak másnap délben jöttem ki. Hullafáradtan. Nem is vágytam másra, csak hogy hazaérjek, igyak egy pohár bort és aludjak. Reggelig.
Először nem is vettem észre. Csak a kocsiban tűnt fel, hogy teljesen kihalt a város. Nem, nem jól mondom: még annál is kihaltabb. Sehol egy ember, sehol egy jármű. Kihúztam a pendrive-ot az autóhifiből, ilyenkor automatikusan átvált rádióra.
– Kedves Hallgatóink! Egészen friss híreket mondunk: a NASA szerint a közeledő üstökösraj egészen biztosan eltalálja a Földet. Tekintve, hogy a raj össztömege összemérhető a Földével, a túlélés esélye gyakorlatilag nulla. És akkor most reklám!
Hülyén néztem a rádióra. Aztán átlöktem egy másik csatornára.
– Megkérdezném a mellettem ülő csillagász szakértőt, hogy mik az esélyeink?
– Mint hóembernek az Antillákon. Mégis, mit gondol? A Föld össze fog ütközni egy rahedli üstökössel. Egy is elég lenne a totális katasztrófához.
– Mit mondanak, mennyi időnk lehet még hátra?
– A világegyetem legkiszámíthatatlanabb üstökösrajáról van szó. Lehet egy óra, de lehet akár egy nap is.
Újabb kapcsolás.
– És akkor küldjük ezt a számot mindazoknak, akik levonultak a tengerpartra, egy utolsót…
Aha. Szóval ezért üres a város. A népek levonultak a tengerpartra. Van jobb ötletem? Nincs. Jobb kanyar, padlógáz.
A tengerpartot nem tudtam megközelíteni. Az egész város ötvenezernyi lakossága ott szorongott a strandnak használt parton. Mit szorongott? Nyüzsgött.
Nézzük meg közelebbről. Letettem a kocsit, besétáltam a strand bejáratán.
– Hé, egy tízes lesz! – kiáltott utánam egy krapek.
– Mi van?
– Egy tízes a belépő!
– Ja? Tessék.
Soha nem láttam még ekkora tömeget a strandon. Haladni is alig tudtam. Pokoli szerencsém volt, a tömegben egyszer csak egymásba botlottunk a nejemmel.
– Te is lejöttél?
– Persze, meg itt vannak valahol a kölykök is. Állítólag innen lehet majd a legjobban látni.
– Mi van?
– Nyugi. Borzalmasan nézel ki. Kérsz egy kávét?
– Persze! – vágtam rá automatikusan.
– Oké, mindjárt jövök.
És eltűnt.
– Hé, annyira azért nem fontos! – kiabáltam bele a tömegbe, de már nem láttam. A francba. Merre mehetett? Talán a bódék felé? Előttem összezárt egy kövér család.
– Elnézést… – könyököltem.
– Félelmetes, milyen emberek vannak – csóválta a fejét a nő.
– Tolakodik – nyugtázta a férfi – Előrébb akar menni, mert azt hiszi, onnan jobban lát!
– És elveszi előlünk a kilátást! – kontrázott a nő.
– Pedig mi már két órája itt vagyunk!
– Elnézést, keresem a …
– Persze. Mi is keressük. Mindenki keresi. Egyáltalán nem mindegy, honnan fogja látni, hiszen ilyen látvány egy életben csak egyszer!
– Apa, vegyél még jégkrémet – sipított közbe az egyik dagadt gyerek.
– Szó sem lehet róla! Akkor kezdhetnénk előlről a helyezkedést! Nem megyünk vissza a bódékhoz!
Áthámoztam magam rajtuk. És tényleg, a bódék felé könnyebb volt a járás. Talán a feleségem is odament kávéért.
A lángossütő bódé előtt hatalmas sor kígyózott. Elmentem mellettük, megálltam a hátsó bejárat mellett. Bent a sütögetős ember izzadt, a családjával egyetemben.
– Gizikém, keverj még egy vájling tésztát! – kiáltott hátra.
– Az előbb kevertem! Már elfogyott?
– De még hogy! Iszonyúan jó napunk van!
– Maga pénzért adja a lángost? – kérdeztem közbe.
– Hát még hogy? – nézett vissza döbbenten – Jézus sírját sem őrizték ingyen!
– De ember, a Föld hamarosan elpusztul! Mit akar csinálni a pénzzel?
De már nem figyelt. Lefújta az orráról lecsöppenő izzadtságcseppet és a soron következőtől vette fel a rendelést: – Azt mondja, hogy négy lángos, az egyik sajtos-tejfölös, a másik csak sajtos, igen, értem, hölgyem, érzékeny a tejfölre, aztán két sima, hadd jegyezzem meg, itt találja a fokhagymás ecsetet, az annyi lesz, mint… innivalót mit adhatok…?
Fejcsóválva sétáltam tovább. A lacipecsenyés mellett elkaptam a rádiót.
– Most jelezték, hogy a műholdak szerint az autópályák teljesen üresek, csak négy zavarodott lovas vágtázik rajtuk fel-alá, egyre ingerültebben keresve az emberiséget…
Ekkor felmorajlott a tömeg. Az égen megjelent egy kéz és vörös, gót betűkkel felírta a felhők fölé: Mene, mene, tekel, ufarszin.
– Ez meg mi? – kérdezte egy kamasz, rágógumizva.
– Nem tudom, de baró egy banda lehet! – röhögött fel mellette a baseballsapkás haverja – Micsoda geci jó show már!
– Mint az adamszfamili – dobta be egy pattanásos.
– Ne égess már azzal a régi szarral! – húzta el a száját a sapkás – Azt még a seggfej faterom is utálta.
Tovább furakodtam a tömegben, de már kevésbé izgatottan. Mondjuk úgy, hogy a helyzet kíváncsivá tett. Például kíváncsi voltam, mikor találok vadul kefélő párokat. Hiszen lehet, hogy már csak perceink vannak hátra, miért kellene elfojtaniuk az érzéseiket? De nem láttam semmi ilyesmit. Úgy látszik, jólneveltek vagyunk. És amin különösen meglepődtem, erőszak, gyilkolás sincsen. Pedig most már azt is lehetne büntetlenül.
Ebben a pillanatban éreztem egy rántást a csuklómon. Odanéztem, de már csak az autós táskám csuklópántja fityegett üresen. A tolvaj kölyök pedig cikázva szaladt a tömegben.
– Az anyád…! – szitkozódtam, de esélyem sem volt utólérni. Az igazolványaim! Legalább két hét utánajárás, meg az a töméntelen illetékbélyeg…
– Te hülye – kaptam a fejemhez – Immár értéktelen papírok.
A tömeg ismét felmorajlott, de sokkal erősebben. Ágaskodtam, de nem láttam, mi történik elől. Szerencsére volt mellettem egy fa, felkapaszkodtam rá. A tenger felől katonai rohamcsónakok érkeztek. Kommandósok ugrottak ki belőlük, láncba fejlődtek, plexipajzsukat maguk előtt tartva elkezdték hátrébbszorítani az embereket. Majd jött egy nagyobb csónak, ennek a tatján egy aranyvállapos pacák ált, hangosbeszélóvel. Messze volt, nem értettem tisztán, de valami olyasmit magyarázott, hogy azonnal hagyjuk el a strandot, mert itt valami csakra van, ahol a katonaság egy különleges erődítményt szeretne építeni a Nagy Vezérünk számára, mivel a Nemzeti Táltos kiszámolta, hogy itt van esélye egyedül túlélni a katasztrófát. És tényleg: ahogy a rohamrendőrség szorította hátrébb a tömeget, mögöttük barna gyakorlós katonák szálltak ki a partra és vadul gödröket kezdtek ásni. Az emberek persze rettenetesen mérgesek lettek. Akik elől voltak, már több órája elfoglalták a helyeiket, nem voltak hajlandók átadni a jó kilátást másnak. Először köveket hajigáltak, de a plexipajzs ellen nem ért semmit. Aztán, ki tudja honnan, molotovkoktélok kerültek elő, lángot és sűrű, fekete füstöt láttam, a rendőrök pedig kósza sorozatokat lőttek a tömegbe.
Leugrottam, mielőtt még valaki célpontnak nézett volna.
– Ebből nekem már elegem van – morogtam és visszasétáltam a kocsihoz. Beültem, de az ajtót nyitva hagytam.
Ekkor csörrent meg a telefonom. A céges. Döbbenten meredtem rá. Ki a fasz…? Ilyenkor?
A fönököm volt, ott vigyorgott az avatárja az érintőképernyőn. Felvettem.
– Helló, helló, elektorkalandor! – jópofáskodott.
– ?
– Tudunk most beszélni?
– Ó, persze. Éppen itt vagyok egy felhergelt tömeg közepén. Ha jól látom, ég a bódésor, a rohamosztagosok már folyamatosan lőnek. Ja, és perceken belül meteorok semmisítik meg a világot. Szóval mondjad csak nyugodtan.
– De érzékeny lettél hirtelen, Gézám! No, mindegy. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy én vagyok az Isten?
– Hát, eddig is úgy viselkedtél.
– Nem viccelek, tényleg én vagyok.
– Oké, én meg Nepomuki Szent János.
– Szentek nevét hiába szádra ne vedd!
– …
– Nem válaszolsz?
– Nem, mert a tiédet sem akarom. Pedig annyira nem is lenne hiába.
– Figyelj, komolyan beszélek. Tényleg én vagyok az Isten. Én teremtettem ezt a világot. És mondhattak bármit a filozófusaitok, soha nem hagytam magára. Mindig itt voltam benne, egyszerű embernek álcázva magamat. Kíváncsi voltam belülről is, hogy működik.
– Oké, amilyen nap ma van, én már ezt is elhiszem. És hogy tetszik?
– Láttad a felíratot az előbb az égen?
– Ne is mondd…
– Na ugye. Nem tetszik.
– De te csináltad?
– Eh, tudod hogy van ez. Összeraktam valamit, nézegettem. Bolygók, csillagok, tömeg, energia… hülye, unalmas fizika. Akartam benne egy kis kiszámíthatatlanságot. Az első trükkös húzásom az elektron volt. Ne tagadd, az tényleg trükkös volt!
– Nem tagadom. Sőt, a fénnyel is jól megszívattál minket.
– Ehe… örülök, hogy tetszik. De ez még mindig csak fizika. Többet akartam. Valami igazán élőt. Elkezdtem tekergetni a szabályokat. Tulajdonképpen még csak bonyolult sem volt: azzal, hogy az entrópia csökkenését tettem vezérelvvé, szinte mindent meg is adtam, a többi csak részletkérdés. Szépen jött belőle az evolúció, aztán az értelmes lények, a társadalmak, az egyénnél is nagyobb értelmes entitások… szóval úgy nézett ki, jó kis szabályrendszert raktam össze. Aztán…
– Aztán…?
– Aztán valami félrement. Azt vettem észre, hogy minden rendszer arra törekedett, de arra aztán maximálisan, hogy kijátssza a szabályaimat. Eleinte voltam annyira büszke, hogy nem nyúltam bele. De végül nem bírtam, bevágtam az egészet a mosógépbe.
– Noé?
– Igen, ő és a családja ideális magnak tűntek, hogy minden mást töröljek és velük kezdjem újra.
– És?
– És? Rögtön úgy kezdték, hogy Noé részegen kiátkozta az egyik fiát és az összes leszármazottját. Most mondd… pedig ők voltak a legjobbak! Eh, ott voltam hülye, hogy hard reset helyett csak ilyen soft resetet csináltam. Perszehogy nem lett jobb.
– Biztos vagy benne, hogy reménytelen?
– Ismered azt a kifejezést, hogy istenbizony?
– Oké. Már csak azt szeretném tudni, miért mondod el ezt nekem. Percekkel a világ megsemmisülése előtt.
– Mert minden látszat ellenére én egy érzékeny Isten vagyok. Szeretek adni utolsó esélyeket. Emlékszel még Lótra? Na ugye. Most azt találtam ki, hogy ti is kaptok egyet. Én már kidolgoztam egy új szabályrendszert, ezzel el is fogok kezdeni egy új kísérletet. Végtelen távolságra tőletek. Rátok pedig már nincs szükségem. Akár ki is dobhatnám az egészet a francba. Viszont… mi van, ha ti ezt élvezitek? Én nem, ez biztos. De lehet, hogy ti azért alakítottátok ilyenné a gondolkodásotokat, a normáitokat, a társadalmaitokat, mert nektek ez így jó?
– Háát…
– Ne kapkodd el. A döntést tizenkét ismerősömre bízom és ezek közül az egyik vagy te. Kaptok egy órát…
– De már itt vannak a meteorok a nyakunkon…
– Nyugi, a pórázuk vége a kezemben van. Szóval kaptok egy órát. Addig gondolkodhattok. Aztán jeleznetek kell nekem. Ha legalább nyolc pozitív jelzés jön, akkor nem törlöm le ezt a világot… viszont magatokra hagylak benneteket.
– Jó. Hogyan jelezzünk?
– Ha a laptopodon elhúzod az akkumulátorfedelet, találsz egy apró billenőkapcsolót. Azt bekötöttem magamhoz. Jelenleg ki van kapcsolva. Ha átkapcsolod, akkor azt igennek veszem.
– Értem. Szóval most gondolkodhatok.
– Igen. És, ja…
– Igen?
– Egész jó volt együtt dolgozni veled, Gézám.
– Kösz, hogy még ilyenkor is motiválsz.
Letette.
Elővettem a laptopot, lekaptam az aljáról a fedelet. Tényleg ott volt a kapcsoló. Már automatikusan nyúltam is felé, amikor megállt a levegőben a kezem. Állj! Ez csak automatikus fajfenntartás. Mi van, ha neki van igaza? Mi van, ha ez az egész itt valami akkora selejt, amelyre kár a proteint pazarolni? Magam mellé tettem a laptopot. Kiszálltam a kocsiból. Vessünk egy pillantást erre az emberiségre. A rohamrendőrök és a balhét kedvelő csőcselék még mindig háborúzott. A minden parancsnak engedelmes katonák monoton ásták a Nagy Vezér bunkerét. A zsebtolvajok neuronként cikáztak a tömegben, értékesnek hitt zsákmányaikkal. A lángossütő az üszkös bódéja romjaiból igyekezett összevakarni hirtelen szerzett vagyonát. A tömeg, maga a puszta tömeg, igazából nem akart semmit, csak mindent jól látni. Aztán mindenki meghal, de előtte átadja gondolkodását a gyerekeinek, akik ugyanolyan reménytelenek lesznek, mint a szüleik.
Visszaültem a kocsiba, lehunytam a szememet. Próbáltam elképzelni, milyen lenne egy ideális világ. Csak felületes képig jutottam, ráadásul ha csak egy kicsit is megpiszkáltam a felszínt, hamar kiderült, hogy az ideális világ nem létezik. Mert nincs olyan, ami mindenkinek jó, márpedig ha valami valakinek rossz, akkor az igyekszik változtatni rajta, még akkor is, ha ezzel másnak lesz rossz. Az önfeláldozókkal az a baj, hogy nagyon hamar kihalnak.
Csakhogy… ha az ideális világ valójában nem létezik, akkor lehet, hogy mégis ez a buta, önző, érzéketlen világ a legjobb, amit a lehetőségekből ki lehet hozni?
Végül döntöttem. Kicsi is, savanyú is, de a miénk. Lehet, hogy a végén elpusztítjuk magunkat, de azt legalább mi hozzuk össze, ne egy külső istenség.
Ölembe vettem a laptopot, lepattintottam a fedelet. Határozottan megtoltam az ujjammal a kapcsolót.
Nem történt semmi. A kapcsoló nem kapcsolt. Döbbenten meredtem rá. Megtoltam megint. Semmi. Kikaptam egy csavarhúzót a kesztyűtartóból. Befeszítettem, de a kapcsoló nem mozdult. Ráztam a laptopot, ütögettem, semmi. A kapcsoló reménytelenül beragadt. Megnéztem, ki tudom-e szedni, de látszott, hogy roncsolás nélkül nem. Ültem, ölemben a laptoppal. Lihegtem. Nem megy. Az a hülye Isten még arra sem vette a fáradtságot, hogy megnézze, működik-e az a kapcsoló, amellyel jeleznem kellenne.
Másfelől.
Valahol mélyen lenyugodtam. Az az emberiség, amelyiknél természetes, hogy egy háromszázezer forintos laptopba minőségbiztosítás nélkül szerel bele egy filléres kapcsolót, csak azért, hogy a fillér ezredrészét megspórolja, az megérdemli a büntetését.
Hátradőltem az ülésben, ránéztem a középkonzolon az órára. Még tíz perc van hátra.
Recent Comments