Előkészületek, megérkezés
2013.10.20; vasárnap

Szeptember végén kerestünk Nejjel valami erdei mászkálást erre a borzalmas napra, és a környezetére. (Nem, nem az ünneppel van bajom, hanem azzal, hogy az összes gerinctelen, takonyagyú, erkölcsöt még csak hírből sem ismerő szarházi politikus erre a napra időzítette a kampánystartját, úgy gondolva, hogy _most_ kell valami akkorát mondania, mely felülmúlja az eddigi bődületes baromságait.) Ennyit az ünnepről.
A Szlovák Paradicsom (Slovensky Raj) teljesen véletlenül került elő. Ennek a túraterepnek már minden szóbajöhető ösvényét bejártam, szárazon is és jegesen is. Habár gyönyörű egy vidék, de már elteltem vele. Viszont. Ez az egyik legmegbízhatóbb célpont: a szurdokvölgyekben tökmindegy, milyen az idő. Az eső nem esik be, a köd nem süllyed le eddig, a nap nem süt be, a hideg ellen meg fel lehet öltözködni. Azaz nyugodtan be lehet tervezni már hónapokkal korábban, ha nem lesz tartós fagy, akkor a terep túrázható kevésbé haladók számára is. Szemben például a Tátrával, ahol ez akár egy napon belül is változhat. Amikor megemlítettem, Nej szeme egyből felcsillant, még Barna is hajlandó volt átszervezni a naptárát, én pedig beadtam a derekamat. Meg eszembe jutott, hogy speciel fejkamerával még nem mentem végig a durva részeken. Itt az alkalom.

Logikus, hogy olyan utakat terveztem, melyek tényleg a látványosan kemény részeken mentek keresztül. Egyik túra sem lett egyszerű, mind a kettő megkívánta a sportos erőnlétet, de elméletileg ez most mindenkinél megvolt. És valóban, mindenki meg is csinálta, bár Nej technikája a vége felé eléggé tendált a féregmozgás felé. Külön hurrá neki, hogy így is végigtolta.

A szombat délutánt ismerős családnál töltöttük, jelentősen redukálva a pálinkakészletüket. Vasárnap kora reggel haza, eszeveszett pakolás (erről majd később), aztán gyönyörű napsütésben irány Káposztafalva.

Hasznos információk:

  • A Szlovák Paradicsom néven ismert túraterepet a Gömör-Szepesi Érchegység területein alakították ki. Három bejárata van, némi infrastruktúrával megspékelve: Podlesok (Erdőalja), Csingó és Dedinky (Imrikfalva). Nálunk úgy alakult, hogy a Podlesok autóskempinget szerettük meg, éveken keresztül ott volt a bázisunk. (Alpesi faházban.) Mondjuk, ez nem véletlen, onnan – vagy ahhoz közel – indulnak az izgalmasabb túrák. Viszont Podlesok nem település, hanem csak egy infrastruktúra: kemping, néhány étterem, néhány panzió meg egy szálloda. A legközelebbi település Hrabusice, magyarul Káposztafalva.
  • Idézet Nagy Árpád (Tátraturista) weblapjáról: “A hegységet mintegy 300 km hosszú jelzett turistaúton járhatjuk be széltében-hosszában, ebből mintegy 100 km hegyvidéki, szakadékos területeken halad keresztül. A Szlovák Paradicsom ösvényein 356 m vaslétra, több mint 1000 m doronglétra, 335 sziklalépcső, 687 m vaslánc, 114 m sziklajárda és 84 m vashíd található.

Megérkeztünk, kipakoltunk. Első pofon: nem csomagoltunk dugóhúzót. Bort viszont igen. Sokat. Fakanálból viszont ugyanannyit, mint dugóhúzóból. Maradt a fogkefe. Csakhogy Nejjel egyetemben utazós fogkefénk van, olyan összehajtogathatós, na azzal nem megy. Megint Barnánál volt a megoldás, az ő hagyományos fogkeféjével bele tudtam nyomni a dugót az üvegbe. Igaz, úgy nézett ki utána a terep, mintha a pamplonai bikafuttatást keresztezték volna a bunyoli paradicsomfesztivállal.

Utána kerestünk valami vacsorát, de az egyik étteremben zártkörű rendezvény volt, a másikban meg minimálkaja. Barna végül evett egy rántotthúst, mi Nejjel valami tócsnit, meg toltunk egy-egy sört és visszasétáltunk a házunkba. Korai fekvés, mert korai lesz a kelés is. Kemény túra vár ránk.

Sólyom völgy
2013.10.21; hétfő

Hogy mennyire kemény? Döntsd el: 25 kilométer maga az út, kifejezetten nehezen járható, technikás terep, a GPS szerint az összes szint 1400 méter felfelé és értelemszerűen ugyanannyi lefelé.

Adatlap

  • Túra: Podlesok – Hernád áttörés – Fehér patak völgye – Sólyom völgy – Nagy rét – Kis rét – Glatz út – Podlesok
  • Távolság: 24,5 km
  • Track: Endomondo

Hasznos infó

    A Szlovák Paradicsomban mindig problémás, milyen nyelven hivatkozunk az egyes tájelemekre. Én jobbára a magyart fogom használni – nem mindig – de a térképek miatt legyenek itt a szlovák elnevezések is:

  • Fehér Víz: Biela Voda
  • Hernád áttörés: Prielom Hornádu
  • Fehér patak: Biely Potok
  • Sólyom völgy: Sokolia Dolina (nem keverendő össze a Nagy Sólyommal, mely Velky Sokol)
  • Nagy rét: Velká Polana
  • Kis rét: Malá Polana

Hétkor ébresztő. A tusoló, na meg a fűtés a vicces óráival… mondjuk úgy, hogy vicces: reggel 6.00-7.00, illetve 8.00-9.00 között nincs se melegvíz, se fűtés. (Ugyanez 12 órával később megismétlődik.) Ezeket az időpontokat nagyon érdemes megjegyezni, ha nem akarsz úgy járni, mint én kedden, amikor hideg vízben kellett reggel zuhanyoznom.
Masszív reggeli és fél kilenckor nekivágtunk. A Hernád áttörés bejáratához vezető utat elterelték, így azon a sziklán kellett lemásznunk, melyet korábban vakmerő gyerekeink ostromoltak lelkesen. A bejárat pont ott van, ahol a Fehér Víz belefolyik a Hernádba, illetve ahol a Hernád úgy döntött, hogy nem kerülgeti ezt a böszme nagy hegyet, hanem inkább kanyont vág a mészkőbe. Lelke rajta, mindenesetre a végeredmény egy igen izgalmas túraterep lett.

Már most szólok, hogy a természet szépségeit nem fogom túlzottan ecsetelni. Több óra nyers felvétel keletkezett, ebből vágtam össze két, meglehetősen tömény videót, melyek az írás végén találhatóak. Beszéljenek azok helyettem.

Induláskor mindenki megtette a tétjét: hány emberrel fogunk aznap találkozni? Nej egy emberre tippelt, én ötre, Barna hétre. A magam részéről vastagon bekalkuláltam a létánfalvi malomnál lévő kocsmát is, ahová azért csak benézünk.
Kevés? Ne bolondozz. Rendszeresen ilyentájt járunk erre és volt olyan nap, hogy senkivel sem találkoztunk, pedig a frekventált részeket jártuk be. A fene sem érti: mint írtam, a szurdokvölgyekben szinte mindegy, milyen idő van, nyáron ráadásul sok a bogár, nagy a meleg… mégis akkor járja a völgyeket több ezer ember és állnak százasával sorban a létrák előtt. Ilyenkor, október végén meg senki. De ennek mi csak örülünk.

Dongalétrák. Tálcák. Gyökerek. Láncok. Szóval semmi különös. Még Nej is úgy siklott át az akadályokon, mintha gyerekkora óta ilyesmivel töltötte volna az idejét. Egyedül a vízkészletünk tűnt neccesnek, nekem ugyanis beugrott, hogy amikor három évvel ezelőtt lenyomtam ugyanezt a túrát, akkor két liter vizem volt, és gyakorlatilag szomjanhaltam az utolsó három órában. Most meg összesen vittünk három emberre 2,5 liter vizet. De sebaj, majd Létánfalva.
Nos, a kocsma nem volt nyitva. Ezzel nem csak az emberszámláló versenyben csökkentek az esélyeim, de sanszos volt, hogy a túra végére mindannyiunknak igencsak ropogni fog a szárazságtól a kitinváza.
Mindenesetre haladtunk. Fehér patak leágazás. Savanyú patak betorkolás. És igen, a pont, ahol mindig elszorul egy kicsit az ember torka: a Sólyom völgy leágazása. Eddig ugyanis a napfényes és alapvetően vidám völgyben sétáltunk a Fehér patak mellett, itt viszont nekivágtunk a komor, sötét erdőnek. Egy kellemetlenül meredek ösvényen. Vízmosásban. Úgy, hogy szemből ezerrel jött a víz. És közben tudtuk, hogy felfelé ez még meredekebb, még nehezebben járható lesz. Mint amikor Kovács Krisztián nekivágott a sárkány barlangjához vezető útnak a Hahóöcsiben. Félóra mászás, levegővételnek nevezett hörgés mellett – és máris a Fátyol vízesésnél voltunk. Törzsolvasók nyugodtan lapozzanak: 76 méter magas kaszkád vízesés, két tízemeletes és egy négyemeletes ház magassága, blabla. Az ösvény a vízesésben vezet, egy 76 méter magas létrarendszer segítségével. Úgy, hogy rögtön a Szlovák Paradicsom legijesztőbb létrájával kezdünk. Finom.

Bevártam Nejt.
– Hány láncoskurvaaéletnél járunk, Kicsim?
– Semmi.
– Semmi?
– Semmi. Folyamatosan be vagyok tojva, nem merek káromkodni.
Hmm. Jó tudni.

Aztán feltekertünk.

– Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt feljöttünk itt, azt mondtad, hogy soha többet. Akkor most mi van? – kérdeztem a pihegő Nejt.
– Soha ne becsüld le az ember felejtési képességét.

A terep nem sok lehetőséget adott a pihenésre, rögtön jött egy újabb dongalétra-vaslétra kombináció, nem is akármilyen, majd egy lélekgyilkos kaptató, kifelé a szurdokvölgyből. (A fene tudja, miért van ez így, de mindegyik völgy hasonlóképpen végződik.) Barnával fent várakoztunk, amikor meghallottam, hogy valaki intenzíven hallózik odalent. Túl sok esélye nem volt, hogy ne Nej legyen, először lemondóan nézegettem a meredek utat, nem sok kedvem volt visszamenni, de a visszahallózásra nem jött válasz, én pedig beijedtem, hogy tényleg van valami baj, szóval végül visszamentem. Nos, annyi volt csak, hogy a Kedves egyedül érezte magát. Így kettesben felsétáltunk. Végülis, azt ígértem neki valamikor, hogy jóban-rosszban.

Itt fent végre megebédeltünk, aztán séta lefelé. Három óra séta. Nagy csapda ez: legyőzted a sárkányt, feljöttél. Gyakorlatilag kész a túra. Már csak le kell sétálni 1015 méterről 560 méterre, egy széles, murvás, enyhén lejtő úton (Glatz út), három óra alatt. Ahogy Barna fogalmazott eleinte: ajándék ez az út. Csakhogy pont ez az a szakasz, amikor a szervezet feladja. Azt mondja, bakker, én már jöttem egy csomót, innentől egy lépést sem. Hiába pihentető maga az út, akkor sem. Ja, víz sincs? Hehe, de rossz vicc.
Ez volt az, amikor örültem is, meg mérgelődtem is. Örültem, hogy még csak fáradt sem voltam, úgy sétáltam lefelé. Örültem, mert emlékeztem, hogy amikor pár évvel ezelőtt megcsináltam ugyanezt a túrát, gyakorlatilag a halálomon voltam ezen a szakaszon. Ennyit jelentett az, hogy idén rendberaktam az erőnlétemet. Dühös meg azért voltam, hogy miért kellett ezzel ennyit várnom? Voltam egy csomó észvesztő helyen – hogy csak a Yosemite parkot, vagy a Grand Canyont említsem – és ha már ott meglett volna ez az erőnlétem, akkor sokkal nagyobb túrákat tudtam volna sokkal kisebb leterheltséggel összehozni.
Aminek viszont megint örültem, az az volt, hogy láttam Nejt kinlódni. Nem, nem azért mert alapvetően gonosz lelkem van, hanem azért, hogy egyáltalán meg tudja csinálni ezt a túrát. Ő már több, mint egy éve tolja ezt az erőnlétjavító programot és most jutott el oda, ahol pár évvel ezelőtt én voltam: már meg tudja csinálni, de a végére belehal. Csak így tovább, Kedves.
Most már nem hibáztuk el, okosan elsétáltunk a Nagy Mező mellett, aztán a Kis Mező mellett, utána a csomóponti pihenőnél, majd darálás lefelé. Az utolsó pár kilométeren, amikor már Barna is azt mondta, hogy ajándékból is megárt a sok, akkor már csak az tartotta bennünk a lelket, hogy étterem és sör, sör meg megint sör. Meleg kajával.
Naná, hogy este hétkor már zárva volt minden odalent.
Beléptünk a recepcióra, hátha ott még lehet kapni valamit.
– Hello, can I buy some cold beers?
– No. We have only warm beers.
– Er. OK. Fine.
– Do you have accomodation?
– No. We arrived yesterday and nobody asked it.
– Ahem. Please pay your fees for your bungalow, for your car and etc.
Azaz ahelyett, hogy elgyötörten, fáradtan, vehettünk volna valami hideg sört, ránkpirítottak, hogy este fél nyolckor fizessünk ki előre minden díjat: szállást, autót, adót. És még a sör is szobahőmérsékletű volt. Barnát kellett elszalajtanom a pénztárcámért, mert ennyi pénz már nem volt nálam. (Közben viszont láttunk Rumcájsz márkájú almalét a polcon.)

Ha hiszed, ha nem, a szálláson azzal kezdtem, hogy leküldtem fél liter ásványvizet (kábé 5 másodperc alatt), és csak utána pattintottam fel a sörösdobozt. Én, a szikkadt teve.
Aztán kaja.
– Mit lehet enni? – érdeklődött meglehetősen izgatottan Barna.
– Hát, izé. Zsemlét keveset hoztunk. Ha holnapra számolunk fejenként hármat, meg szerda reggelre egyet, akkor marad kettő. Viszont szalámi rengeteg van.
– És még?
– Zabfalatok. Rengeteg.
– Utálom. Milyen ízű?
– Kókusz.
– A kókuszt meg egyébként is. Minden formában. Az összes keksz ilyen?
– Az összes. Nem tudok hibázni.
– Sejtem. Mi van még?
– Bor. És pálinka. Sok.

Egyébként tényleg botrányos, mennyire elcsesztük a pakolást. Oké, hogy kapkodtunk, meg az indulás is cifra volt, de zsemlét csak annyit hoztunk, amennyi a kirándulásokra kellett, pedig semmibe sem került volna bepakolni néhány kenyeret. Ásványvizet is csak bedobtunk egy zsugorral, pedig ha számolok, kijön, hogy kábé fejenként kellett volna ennyi. Hogy jobban cifrázzam, pénzt se vittünk sokat, 100€ a szállás, váltottam még 50-et, csak elég lesz erre-arra, pedig ha gondolkodok, hogy három délután is étteremben szeretnénk dőzsölni, akkor kiugrott volna, mennyire karcsú is a számolás. Bankautomata legközelebb Poprádon vagy Iglóban, egyik sem a szomszéd. Végül úgy keveredtünk egyenesbe, hogy kedden már csapvízzel szerelkeztünk fel (még élünk, szóval iható, szemben a források vizével), aztán mivel hétfőn nem volt étterem, így keddre már maradt elég pénzünk, Barna meg, ahogy néztem, kenyér nélkül tolta le a szalámikat. Pedig volt kókuszos zabfalat is.
Én ugyan győzködtem, hogy a boldogság kulcsa a lehetőségeink és az igényeink összehangolása, de nem tűnt túlzottan boldognak.
És a legszebb az egészben, hogy így is telepakoltuk a kombi autót. Még poénkodtam is, hogy emberek, mi ez, hiszen csak két napra megyünk.

Vissza a faházba. Ahogy megérkeztünk, egyből szét is fröccsentünk. Nej ledőlt az ágyra plafont bámulni, Barna szomorú képpel tolta befelé a szalámirudat, én pedig kiültem egy üveg borral a szabadba. Eszméletlen, mekkora szerencsénk volt az időjárással. Kellemes meleg, még este is. Egy olyan helyen, mely október végén már rendszerint fagy. A tegnapi szél is elült, így végül este tízig ücsörögtem kint, kortyolgattam a bort, pöfékeltem a szivaromat és hangjegyzeteltem a mobiltelefonomra. (Nej meg is jegyezte másnap reggel, hogy ugyan kivel beszélgettem olyan sokáig odakint telefonon. Amiben nem az a szokatlan, hogy félreértette a helyzetet, hanem az, hogy két órán keresztül feküdt ágyban és nem aludt el perceken belül.)

Ja, még egy szálat hagytam elvarratlanul. A ‘hány emberrel találkozunk?’ vetélkedő eredményhirdetését. Nem fogod elhinni, én is meglepődtem, de 6, azaz hat emberrel találkoztunk útközben. Félelmetesen nagy szám, kiindulva a korábbi tapasztalatainkból. Ráadásul azok hétvégi értékek voltak, ma meg szimpla hétköznap volt. Nej egyből kiesett a versenyből, Barna (7) és én (5) köztem elméletileg holtverseny alakult ki, de a Sucha Bela kijáratánál felszedtünk egy kismacskát, és ezzel a pár tizedes találkozással billent Barna felé a mérleg.

Linkek:

Sucha Bela
2013.10.22; kedd

Adatlap

  • Túra: Podlesok – Sucha Bela – Kis Savanyú ér – Savanyú patak – Menedékkő fennsík – Podlesok
  • Távolság: 15,6 km
  • Track: Endomondo

Hasznos infó

    Megint a nevek.

  • Száraz-Béla patak: Sucha Bela
  • Kis Savanyú ér: Maly Kysel
  • Nagy Savanyú ér: Velky Kysel
  • Savanyú patak: Kysel
  • Menedékkő fennsík: Klastorisko

Ébredés megint reggel hétkor. Egy kicsit elhülyéskedtük a reggelt, a kávészivar elcsúszott, így a vécé is, ebből következően már csak hideg víz maradt a csőben. (Pici átfolyós bojlert képzelj el, melyet központilag kapcsolgatnak le-fel.) Szerencsére éjszakára elfelejtettük leszabályozni a fürdőszobai fűtést, így szauna jellegű füllesztő meleg volt odabent, márpedig a hideg vizes zuhanyzásnál egyedül az számít, hogy zuhanyzás után milyen meleg levegőbe lépsz ki, szóval nem volt gáz.
Ma azért sokkal lazábbak voltunk, belefért a kilenc órai indulás. (Felfelé 3 órát saccoltam, lefelé szintúgy, plusz egy óra matyóhímzés a Kysel patakoknál, azaz legkésőbb négykor már itthon vagyunk. És még az éttermek is nyitva vannak.)

Szóval, az ellenállhatatlan szlovák humor völgye, a Sucha Bela. Mert hogyan is nevezhetnék el a legvizesebb, legelöntöttebb völgyet máshogy, mint Száraz-Béla völgy? (A Béla név egy plusz humorforrás.) Mi mindig is tartózkodtunk ettől a szurdokvölgytől, valahogy sohasem jött össze, hogy mindenkinek kipróbált, vízhatlan bakancsa legyen, de eddig valahogy mindig kifogtuk, hogy a völgy éppen vízszűkében leledzett. Szerencsére most sem volt másképp, szóval meglehetősen eseménymentesen araszoltunk felfelé. A terepről sokan elmondtak már sokmindent, ami nem is csoda, hiszen a völgy a legfrekventáltabb túraútvonal a Szlovák Paradicsomban. Megjegyzem, nem véletlenül. Szinte a kemping torkából indul, vadregényes és benne van minden, amit ebben a természeti parkban szeretni lehet. (Pusztán csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy sokáig nem ez volt a Szlovák Paradicsom legvadregényesebb útja, hanem a Savanyú patak völgye, de aztán az utóbbit 1976-ban egy erdőtűz és egy durva eső járhatatlaná tett, azóta nincs kihívója Bélának.)
Mentünk, lépegettünk. Még a sziklaablakos létrakombinációt is hibátlanul vettük, pedig Nej ettől parázott a legjobban. (Nem a létrától, hanem a létráról való kilépéstől és a sziklaperemen araszolástól.) A videófelvételen sokszor hangzik el utalás egy bizonyos téli túrára. Pedig próbáltam visszafogni a számat, hiszen szeretem ugyan fényezni magamat, de azért szoktam érezni, mikor lesz ebből túl sok, ennek ellenére több helyen is meglepődtem, milyen ügyesen oldottam meg anno a nehéz feladatokat. Ilyenkor persze mindig kicsúszott a számon némi helyzetértékelés, miszerint ez most így nokedli, bezzeg, amikor jég borította ezt, meg azt. Elnézést, ha zavar. Én tényleg meg voltam lepődve magamon.

Láttunk egy érdekes kidőlt fát. Ott feküdt a szerencsétlen hosszában a szurdokban. Emellett tele volt körbe-körbe egy érdekes, folytonos mintázattal. Az első tipp az volt, hogy biztos ez is valami turistahagyomány izé, mint a kőbabák és a sziklák kitámasztása faágakkal, de nem, az nem lehetett, hiszen ahhoz a minta felvitelekor forgatni kellett volna a fatörzset, az meg ehhez túl nagy volt.
– Nem tudom, de én arra tippelek, hogy ez valami szú lehet – vontam vállat.
– De hogyan tudott ilyen inka mintákat vésni a fára?
– Mit tudom én? Ez egy ilyen szú.
– Aha. Szóval ez az inkaszú?

A völgy végén a megszokott meredek kaptató és már a kedvenc kismacskánknál is voltunk. Nem is tudom, hogy ajándék-e vagy átok, hogy az ember képes kalkulálni a jövővel és ismeri a halál fogalmát. Egy kábé féléves macsekről van szó, akit vagy kiraktak itt, vagy idekeveredett. Tavasszal, nyáron jól élt, hiszen a Sucha Bela kijárata egyben két másik túraútvonal közvetlen kijárata is, sőt, ha egy kicsit tágabban nézzük, akkor még két-három útvonal érkezik úgy, hogy az itt lévő pihenőben landolnak a túrázók. Ez jelentős forgalom és a macsek megélt az asztalról leeső kajákból. De jön a tél és jelentősen ritkulni fog a forgalom. A magam részéről nem mernék sokba fogadni, hogy a macs ezzel a stratégiával megéli a tavaszt. Mindenesetre vittünk neki bőven szalámit, az is jelenthet pár plusz napot neki.
Itt kifogtunk egy tipikus csehszlovák turistát (bakancs, beletűrve a nadrág és hozzá az a tipikus szűknyakú, ferdekockás szvetter), aki pont akkor vette le a bakancsát az asztalnál és vakargatta a lábujjait, amikor ebédeltünk, de ha kajáról van szó, akkor egy Petrényit nehéz megzavarni. Nej meg nem látta.
Aztán a már mondhatni szokványos szabálysértés. Aki a túraútvonalakat meghatározta, valószínűleg gyenge lehetett gráfelméletből, mivel akkor tudta volna, hogy nonszensz dolog az, hogy egy pontba behúz hat egyirányú utat és csak egy kétirányút, mely kétirányú egy hosszú, hót unalmas út, távol minden érdekes célponttól. Többször is kipróbáltuk, a Kis Savanyú ér völgye simán járható az engedélyezettel ellentétes irányból is (egy létra indokolja csak az egyirányúsítást, mely nagy forgalomnál érthető lehet, de amikor az egész nemzeti parkban nincs más rajtunk kívül, figyelmen kívül hagyható). Szóval a szándékolt fegyelemsértés adrenalinjától felturbózva haladtunk el a behajtani tilos tábla mellett és sétáltunk le a teljesen jellegtelen ösvényen addig, amikor a Kis Savanyú is elkezd kemény lenni. Ez már teljesen a bejáratánál van, ha fentről megyünk, akkor egy hosszú dongalétrasor, majd az a bizonyos nem túl magas, mondhatni átlagos létra. Tényleg nem vészes, hét évvel ezelőtt az apró kölykökkel is végigmentünk rajta, az már más kérdés, hogy Barna pont itt csúszott le egy dongalétráról és törte meg a sípcsontját, meg tört alá a bokája. A sípcsontja szerencsére csak fájt, a bokája némileg csúnyábban nézett ki, aztán kapott egy vizes zoknit meg Nej kompressziós harisnyáját (mire jó egy trombózisos beteg a családban), ezekkel már le tudott sétálni, két nappal később pedig már semmi baja sem volt. (Sajnos nem voltam jelen, pedig azt megnéztem volna, hogy a kifejezetten durva terepen hogyan veszi le Nej a harisnyát és hogyan veszi fel Barna.)
Ja, hogy miért nem voltam jelen? Ekkor már kijöttünk a Kis Savanyú völgyből, Nej egyébként is parázott a völgy folytatásától, a Savanyú patak völgyétől, Barna pedig már annak is örült, ha lépni tudott. Azaz neki a legrövidebb úton haza kellett mennie, Nej pedig megkönnyebbülten vállalta, hogy hazakíséri. Én pedig mentem tovább.

Egy kis topográfia. Van a Kis Savanyú ér, mely egy ponton összefolyik a Nagy Savanyú érrel. Ebből az összefutásból alakul ki a Savanyú patak. (Mind a két érnek a völgye egy-egy túraútvonal, azaz itt utak is összefolynak.) A továbbiakban megy tovább egy út a Savanyú patak völgyében, illetve van egy kiszállás a Menedékkő fennsík felé. Nej és Barna ezen a kiszálláson mentek tovább, a fennsíkról hazafelé véve az irányt. Én viszont menni akartam tovább a Savanyú patak völgyében, és figyelembe véve a sebességüket, meg is tehettem ezt, úgy, hogy tudtam, hamarosan utolérem őket.
És akkor essen pár szó erről a Savanyú patakról és a völgyéről. Képzeld el, hogy van egy gyönyörű barátnőd, akit egyszer rajtakapsz, hogy leveszi a helyéről egy fejét és egy zombi van alatta. Na, ez a patak valami hasonlóan viselkedik. A találkozási ponton békés, barátságos, csordogál a lapulevelek között, semmi fakszni. Aztán húsz méterrel arrébb belezuhan egy akkora szakadékba, hogy nem is látod az alját, majd ezt a trükköt rövid időn belül megcsinálja még kétszer. És neked lehetőséged van végig menni mellette ezekben a zuhatagokban.
Ugye, így már izgalmasabb?

Ahogy már korábban is jeleztem, a patakot ma már sajnos nem lehet végig követni ezen az őrült útján. Az a bizonyos erdőtűz és a makacs eső miatt a mészkősziklák olyan szinten lettek porózusak, hogy nem tartanak meg semmilyen vasat. Ezeket ki is szedték. A talaj pedig annyira gyenge lett, hogy bármikor fennáll a veszélye akár egy fa, akár egy sziklatömb lezuhanásának, így a Savanyú patak völgye masszívan zárva van. Nagy kár érte. Még topológiailag is fontos szerepe volt: Csingó felől ezen a völgyön keresztül lehetett elérni a park központját, úgy, hogy nem kellett megmászni hozzá a fennsíkot. És ahogy már korábban is említettem, egyben borzasztóan romantikus hely is volt. Az egymás után következő nagy vízesések, melyek mind be voltak vasalva, azaz a vízesések alatt lehetett leereszkedni, követve a patakot, tették valamikor ezt a völgyet szebbé, élvezetesebbé, mint amilyen ma a Sucha Bela. A katasztrófa után annyi maradt, hogy az Óriás vízesés feletti rész – ahová már nem tudott feljönni a tűz (naná, azért óriás) – még járható, de csak egy rövid körtúra formájában, illetve járhatóak a patak összefolyása előtti völgyek.
Így amikor Nej és Barna nekiálltak a harisnyával erotikázni, én felrohantam vagy száz méter szintet a Savanyú völgy bejáratág, aztán lementem vagy 250 méter szintet az Óriás vízesésig, majd foggal-körömmel felszenvedtem 150 méter szintet a kiindulási pontig. A felszenvedést értsd veszettül komolyan, szerintem az utóbbi tíz évben erre rajtam kívül nem járt ember. Egy helyen rádőlt egy fenyő – a lombkoronájával együtt – az útra, emiatt nem lehetett látni, merre kell tovább menni, jelzés pedig nagyon nem volt. Szinte véletlenül vettem észre sok tíz méterrel lejjebb egy dongalétrát és másztam le, tökön-paszulyon keresztül, feltételezve, hogy nem véletlenül van az a létra ott. Aztán jött egy igen-igen durva rész – létra helyett sziklafalon függőleges láncok, semmibe vezető hidak, létrák, fel, illetve le – és hipp-hopp, már a békés patakösszefolyásnál voltam. Elképzelésem sincs, hogyan csináltuk meg ezt az utat hét évvel ezelőtt a kölykökkel, de nagyon ügyesek lehettünk.
Mindenesetre a többiek ezt az erőfeszítést megúszták. Pedig ha a tegnapi sárkány a Fátyol vízesés létrarendszere volt, akkor a mai sárkány mindenképpen a Savanyú völgy még járható része. Kihagyták.

Aztán már csak a bicebóca csapatot kellett utolérnem, de ez viszonylag könnyen ment. Útközben rögzítettem, hogy a Menedékkő vendégház – aka kocsma – is zárva volt, kész szerencse, hogy nem is alapoztunk rá semmit. Lefelé már együtt mentünk, és meglepő módon még így is időben érkeztünk. A kocsmába. Fokhagymalevesek, sörök, halusky-k érkeztek nagyon gyorsan az asztalunkra és végre mindenki elégedetten nézett vissza a világra, különösen Barna.
Jócskán világosban, és jócskán késő-nyári melegben érkeztünk vissza a faházhoz, nem is vacakoltunk sokat, kiültünk a szabadba, hoztam ki bort, na meg Barna fogkeféjét, aztán eldumálgattunk sötétedésig.

Ja, ma is játszottunk ‘hány emberrel találkozunk’ játékot. Barna mondott 4-et, én 7-et, Nej 10-et. Majd miután kiderült, hogy a Menedékkő vendégház nem üzemel, Nej ki is esett. A Sucha Bela kijáratánál gusztustalankodó szlovák fasziról már írtam, és akár hiszed, akár nem, a Kysel-ek összefolyásánál, mely egyáltalán nem egy felkapott hely, találkoztunk még öt turistával. Azaz a végeredmény megint hat, mellyel egyértelműen nyertem.

Még egy bizarr esti program: nem tudom, hogyan csinálják, de a meleg faházban eszméletlen mennyiségű légy kelt életre. Este bementem és a lámpánál csak csapkodtam, csapkodtam a legyeket egy törölközővel. Aztán egész este ropogott a talpunk alatt a rengeteg döglött légy.
A fűtést immár sikerült optimálisan belőni, így nagyon kellemes és főleg nagyon hosszú éjszakánk volt.

Linkek:

Hazautazás
2013.10.23; szerda

Tulajdonképpen semmi izgalmas. Megettük a fejenként egy maradék zsemlét, hozzá a kókuszos zabfalatokat, csapvíz, kávé, pakolás, indulás. Tornalján még beléptünk a Teszkóba – porter minőségű barna Fácán, Deli csoki, Kofola, taurint is tartalmazó energiaitalok – majd irány a szülői ház. Kedves apám éppen most 75 éves, már csak ezért is benéztünk – éljen még sokáig erőben, egészségben – nem mintha persze enélkül nem mentünk volna be. Kaptunk egy jófajta egri lecsós töltöttkáposztát, süteménnyel, Barna lelkivilága is teljesen kiegyenesedett.
Itthon a szokásos kínlódás, hét felvétel lett rossz, vacakolhattam a javítgatásokkal, aztán másnap eltalált a céges úthenger, azt meg felborítottta a laptopommal kapcsolatos kinlódás, de ezek már nem tartoznak a témához.

Videók

Akkor jöjjön először a túrán készült összeállítás. Tudom, a videók hosszúak lettek, pedig vágtam, mint Ollókezű Edward. A hosszuk ellenére mégis erősen javaslom a megtekintésüket. Ez a mostani már a sokadik írásom a Szlovák Paradicsomról, de a magam részéről biztos vagyok benne, hogy aki még nem járt arra, el sem tudja képzelni, miről irkáltam, miről irkálok. Nos, itt a lehetőség: nézdd meg, és gyönyörködjél benne, hogy Magyarországhoz ilyen közel micsoda természeti szépségek találhatóak.
(Javaslom a teljes képernyős megtekintést, a felvétel nagyon részletgazdag, kis ablakban nemigen jön át a vadregény.)


 

Mivel elég sokszor utaltam rá – mind írásban, mind videón – arra a bizonyos téli jeges mászásra, kirakom ide is a fényképekből készült videót.

Mivel ez a videó meglehetősen pörgősre sikerült, nem igazán láthatóak a képeken a finom részletek, így belinkelem külön a képeket is.