Azok a szürke hétköznapok
Éjjel azt álmodtam, hogy egy idegen férfi került a családba. Be is költözött hozzánk, hasonlóképpen, mint Tartuffe: elnyerte a családtagok bizalmát, kivéve az enyémet. Velem állandóan kötekedett, balhézott. Az lett a vége, hogy elköltöztem otthonról.
Ekkor riadtam fel. Egy ideig néztem a plafont, majd visszaaludtam. És újraálmodtam az egészet. Csak most az volt a különbség, hogy az első konfliktusnál kidobtam a hapsit a bezárt ablakon.
Gyorsan korrigált az agy.
Nemrég baráti társaságban beszélgetés közben elhangzott, hogy tudja-e valaki definiálni, mi az, hogy ‘agymosott’.
Az én definícióm így hangzott: agymosott az, aki védi még a védhetetlent is.
Akiben ugyanis még maradt némi önállóság, az felismeri, hogy a védhetetlen hiba, az hiba. Az általa istenített entitás hibát követett el. Ezt képes be is ismerni.
Akinek viszont már átmosták az agyát, az már hisz. Hisz abban, hogy az általa istenített entitás képtelen hibát elkövetni, azaz a védhetetlen hiba sem hiba, hiszen rengeteg szempont létezik és biztosan lehet olyat is találni, ahol a hiba igazából nem is hiba, hanem sőt. És beindul a racionalizálás, először személyes szinten, aztán a közösségin is.
Ha már mindenhol vele foglalkoznak, én sem maradhatok ki a trendből. Többször volt szerencsém látni élőben, egyszer az első sor elé ültem be, a fotós pozícióba (naná, géppel), gyk. karnyújtásnyira a hapitól. Aztán amikor ment a show, hirtelen villant be: nehogymár senki ne vegye észre, hogy ez a pacák a szinpadon gyakorlatilag Al Bundy?
Annyira összecsaptak a fejem fölött a hullámok, hogy ma délután már felsóhajtottam: – Bárcsak növény lehetnék!
Aztán ránéztem a kertre, ahol halomra száradtak az elhanyagolt növényeim, és hozzátettem: – Vagy talán mégse.
Recent Comments