Írtam már párszor, mennyire élvezem, hogy a világ végén lakunk. Ahová mások már kirándulni járnak.

Sajnos ennek megvan a kellemetlen vonzata is. Egy csomó emberformájú tizen/huszonéves paraszt is ide jön ki, ha már nem bírja a civilizációt. Mert itt lehet ordítozni, dübörgö zenét hallgatni, spontán bunkónak lenni. Hiszen itt már alig laknak. Gyakorlatilag csak mi. Ebből következően naponta átlag három ilyen társaság is megjelenik és ha már nagyon elviselhetetlenek, akkor kimegyek, ordítozok velük, de másnap újra jönnek. Lehet, hogy ugyanazok, lehet, hogy mások… a lényeg, hogy pont az ablakom előtt vernek tanyát. Vagy a terasz mellett.
A fura az, hogy amikor rájuk szólok, akkor komolyan látom, hogy meglepődnek. Egyszerűen eszükbe sem jut, hogy bárkit is zavarnának. Hiszen itt alig lakik valaki. Az alig meg gyakorlatilag azt jelenti számukra, hogy senki.

Na, ennek a mentalitásnak láttam ma egy meglepő példáját. A teraszon tologattam az egeret, amikor olyan fura hangokat hallottam a kerítés mellől. Kisgyerek? Fáj neki valami? De akkor miért nem hagyja abba? Nincs vele szülő? Valami itt nem stimmel.
Gondoltam, odaosonok a kerítés mellé, látszólag ribizlit szedni, aztán megnézem, mi történik.
Ja. Dugtak egy autóban.