A kertészkedés értelme, a legfőbb jutalma az az érzés, amikor a jómunkásember kiül a késő délutáni szürkületben a teraszra, pipára gyújt és gyönyörködik az elvégzett munkájában, az egyre csinosabb kertben.
Na, ez van most nálam, két napi munka után. Ahhoz képest, hogy ha nem lett volna kerítés, azt sem tudtam volna meddig tart az udvar, úgy be volt nőve fűvel és gazzal, most határozottan csini lett. (A macskák nem is nagyon találják a helyüket. Pedig egy csomó feketerigó jön a frissen nyírt fűre.) Volt egy roham a metszőollóval is, így egy időre vége a kontrolálatlan burjánzásnak. Van valami eszementen invazív fafajta a környéken, csak abból kitermeltem pár köbméter nyesedéket. Leszámoltam a gyökerekkel is. Régebben a kert végében volt egy óriási méretű cserje, aztán amikor meghalt, benthagytam a gyökerét. Csakhogy most pont ide terveztem a fügefát, így ásó, csákány, nagyharang, kitermeltem.
Apropó, fügefa.
Nem, nem vagyok függő fügefa rajongó, így alakult. Volt egy fügefánk – pontosabban bokrunk – mely minden őszre megnőtt 50 centisre, aztán télen eltűnt, tavasszal újrakezdte és őszre megint 50 centis lett. Gondoltam, nem egy hidegtűrő fajta. Tavaly ősszel egy haverom igért hidegtűrő fügét. Nekem közben bevillant egy ötlet: télire nylonba tekertem a meglévő fügefát. Bejött. Tavasszal már 50 centiről indult, májusban már termése is van. Közben persze megérkezett a másik fügefa, így a környéken immár kifejezetten fügenagyhatalomnak számít az udvarunk.
Amiben még nagyhatalom vagyunk: a huszoniksz éves torzsás ecetfa minden évben hajt vagy 50-60 sarjat. Ezeket irtom, mert ha hagynám, rövid időn belül nem lenne udvarunk. De mivel szeretem ezt a fát, így a csemetékből néhányat megmentek és megpróbálom máshol – leginkább az utcán, a betonkerítés mellett – fává nevelni. Nem egyszerű eset. Eddig 19 próbálkozás volt, egy maradt meg biztosan, tavaly is megmaradt egy, de aztán elvitte a kánikula, és a tegnap elültetett háromból is kettőn már látszik, hogy jó eséllyel nem fognak megmaradni. Szóval eddig egy sikerült biztosan, egyet elloptak, egy pedig még próbálkozik. Az igazán durva az, hogy tavaly ősszel meghagytam az öreg fa egyik csemetéjét, az most, azaz fél év után, már két méter magas. Az egyedüli túlélő, mely már két éves, kábé hatvan centi.
A végére hagytam a legkirályabb növényt: cserszömörce. Hat év alatt hatalmasra nőtt, és gyönyörűen néz ki. A sétálók sem bírják ki, hogy körbe ne járják, meg ne simogassák. Ráadásul a környezete sem csúnya, egyik oldalon a szintén óriásira nőtt homoktövis(1), a másikon a nagyon lassan növő, de már határozott formát mutató perzsafa.
(1) Az öt bokor homoktövisből kettő élte túl a viharos éveket. Emlékszem, miket kinlódtam, hogy legyen közöttük fiú is és lány is, hogy legyenek bogyaik. Nyilván ahogy pusztultak kifelé, úgy kezdett el nem érdekelni az egész. Aztán öt év után derült ki, hogy a két megmaradt pont egy fiú és egy lány, és tavaly már meg is jelentek a piros bogyók az egyiken.
Szóval, homoktövis, cserszömörce és perzsafa.
ps.
Ja, és a kertátalakítás közti szünetekben átmigráltam a feedly-re.
Recent Comments