Special Force

Hogy miért léptem be ebbe a különleges alakulatba? Leginkább azért, mert már elegem lett magamból. Szüleim meglehetősen jómódúak voltak, emellett teljesen liberálisan neveltek, azaz sehogy. Hagyták, hadd csináljak, amit akarok, gondolták, majd benő egyszer a gyerek fejelágya. Aha. Ahogy vesszük.
Lehet, hogy másoknak nagy élmény volt, amikor nagykorúak lettek, nekem csak egy nap volt a sok közül. Addigra már régen kipróbáltam mindent, amit legalább egyszer ki kellett próbálni. A legtöbbjét mondjuk ennyiszer sem kellett volna, de sikeresen túléltem minden őrületet.
Aztán az egyik nap egy bokáig húgyos budiban ébredtem. A földön mellettem egy szaros koton úszott a halványsárga lében. Atyavilág. Milyen buli lehetett itt? Kitámolyogtam a kocsmába. Jenő törölgette a poharakat a pult mögött.
– Helló Apafej, tudod-e, hogy pokolian büdös vagy?
– Az hagyján. De mennyire szomjas!
– Bocs, cimbora, mindjárt nyitok és addigra még ki is kell szellőztetnem utánad. Szóval séta haza a mamához, aztán ajánlom a dézsát. Csodákra képes.

Valahogy hazamentem, aztán beültem a kádba. Néztem a plafont. Mi lesz ebből, ha így folytatom? Oké, most elegem van. Nem iszok, tiszta leszek. Meddig fog tartani? Ismerem magam, talán két napig, aztán lehet, hogy a következő ébredés már egy kecskeistállóban lesz. Valami olyasmi kellene, ami nagyon végleges. Ahonnan nem lehet kilépni, hogy bocs, meggondoltam magam. Ekkor ugrott be a Special Force. Miért ne? Elég nagy őrültség és pont azt adja, amire nekem most szükségem van: egy erőteljes pofont, mely viszalöki a velejéig züllött embert a normális emberek irányába. Talán túl is lendül, de nem gáz, úgyis imádok szélsőségesen élni.
Természetesen nem vettek fel egyből. Habár születésemtől fogva erős ember vagyok, de az erőnlétem nulla. A deréktáji párnácskákról nem is beszélve. Szerencsére a fater aktivizálta magát, betolt a hivatásosok közé, innen két év alatt felszívtam magam annyira, hogy ekkor már felvettek.
Nem fogom leírni a kiképzést. Ha nem gondoltam legalább ezerszer arra, hogy mekkora marha vagyok, akkor egyszer sem. Az önbecsülésemet szilánkosra törték, aztán összeraktak valamit, amit távolról akár önbecsülésnek is lehetne nevezni, de közelebbről sokkal inkább egy robot gondolkodására hasonlított. Megtanultam minden fegyverrel bánni, legyen az RPG páncélököl, vagy egy egyszerű sóskifli. A tűrőképességemen még én magam is meglepődtem, ha belegondoltam, milyen körülményeket éltem túl. Jelzem, ez nem mindenkinek sikerült. Végül belekerültem az évfolyamunkból a kiválasztott 16-ba. Ennyien maradtunk a százegynéhányból. El is lettünk különítve a többiektől. Tudtuk, hogy a következő éles bevetéskor már mi megyünk.

Még csak sokáig sem kellett várnunk. Kábé egy héttel később megszólaltak a szirénák a szobáinkban. Gyorsan magunkra kaptuk a sárga ruhát, összeszedtük a felszerelést. Ja, hogy miért sárga? Ez része volt a stratégiának. Négy fős csoportokban tevékenykedtünk, minden csoportnak volt egy színkódja. Nem is ismertük egymás nevét. Én a sárga csoport vezetője voltam, azaz csak Sárga1 a többieknek. Gyors eligazítás: az akció célja elfoglalni egy objektumot, egy sziklára épült erődkastélyt. Az út tele lesz csapdákkal, ellenséges népekkel. Kritikus, hogy minél többen jussunk be az objektumba, hiszen ez a kulcsa annak, hogy végül el tudjuk foglalni. Beszivárgós technikát fogunk alkalmazni, azaz a megközelítés egyénileg történik: megkapjuk a térképeket és mindenki úgy halad, ahogy tud.

Nem is vacakoltam, tisztelegtem és futólépésben elhagytam a bázist. Jól haladtam.
A dzsungel szélén megláttam Kék1-et. Körbenéztem, minden rendben, gondoltam váltok vele néhány szót.
– Szia – üdvözöltem.
– Szia – bólintott, de többre már nem jutott ideje, mert a fáról lereszkedett egy kötél, a végén hurok, megszorult a nyakán és egy láthatatlan erő már rántotta is fel a magasba. Mindez egy pillanat alatt történt, mire feleszméltem már csak a kiáltása visszhangzott a fák között. Nyoma sem maradt.
– Asztakurva – néztem döbbenten. Tényleg durva csapdák lesznek. Észnél kell lenni.

Inkább le is tértem a főútról. Eszméletlen ösvényeken haladtam. Néha egy-egy mocsár lassította a tempót, utána viszont liánok segítségével száguldottam át az erdőn, behozva a lemaradást. Estére elégedett lehettem a megtett úttal. Épp egy barlangnál kezdett sötétedni, gondoltam, bemegyek. Odabent már pislákolt a tűz. Zöld2 üldögélt mellette.
– Nocsak, nocsak! – vigyorogtam rá.
Felkapta a fejét, mondani akart valamit, de már nem maradt rá ideje, egy óriási sziklatömb levált a barlang tetejéről és agyonnyomta.
Valahogy nem maradt túl sok kedvem a barlangban éjszakázni. Bakker. Mi lehet a többiekkel? Csak én láttam eddig két szerencsétlen halált. Mi lesz ebből a küldetésből?

Hajnalban már úton voltam. Sokkal lassabban haladtam. Minden lépést megvizsgáltam, nem rejt-e csapdát? Így értem el a szakadékhoz, melyen kötélhíd vezetett át. Gyanakodva méregettem. Valahogy nem fűllött hozzá a fogam. Ekkor láttam meg Piros1-et, aki szintén a hídhoz közelített. Gondoltam, megvárom, aztán majd csak kitalálunk valamit.
– Szia, Piros1 – intettem neki.
– Szia – emelte a kezét, de többet már nem láttam. Egy kötélre kötözött gigantikus farönk lendült ki a dzsungelből és mint egy kuglibábut, úgy lökött bele a szakadékba. Életed filmje, ugyan. Az ordibálás mellett ilyenkor semmi másra nincs ideje az embernek.

A bázis gyengélkedőjében tértem magamhoz. Basszus. Túléltem. Ez valami hihetetlen! De hát, ezt jelenti a kiképzés.
Az ágyamnál, az orvos mellett állt az Őrnagy, évfolyamunk kiképzője. Mikor látta, hogy kinyitom a szememet, elvigyorodott.
– Mondtam én, hogy kemény legények – bökte oldalba a dokit, majd felém fordult.
– Mi az istenfaszát csináltál, te marha? Hát erre tanítottalak?
– Hibáztam – nyögtem ki – De nem számítottam…
– Nem számítottál?! Mit gondoltál, hol vagy? Anyuka köténye mellett? Mondtam, hogy ellenséges terepen mentek, tele csapdákkal! Mondtam, nem?
– De.
– Na.
– Hibáztam, de jóváteszem. Már indulok is – álltam fel, de megszédültem és ráestem az éjjeliszekrényre.
– Ráadásul még hülye is – dörmögte az Őrnagy, de láthatóan tetszett neki a lelkesedésem.
– A doki minden reggel megvizsgál. Ő mondja meg, mikor indulhatsz újra. És legközelebb vigyázz jobban!

Egy hét alatt épültem fel. Az Őrnagy ismételten szerencsét kívánt, én pedig ismételten kifutottam a bázisról. Most nem vacakoltam rejtett erdei utakkal. Végülis, én vagyok a Sárga1, csak illendő lenne elsőnek nekem odaérni az erődhöz. És szemmel láthatóan az erdő sem biztonságos.
Miközben futottam, itt-ott láttam az erdőben ismerős arcokat. Nem foglalkoztam velük, rohantam. Estére értem el a folyóhoz, itt találtam is egy kellemes búvóhelyet. Elvackoltam magam, aludtam hajnalig. Ahogy készülődtem, láttam, hogy Zöld3 közelít egy kenuban. Biztos voltam benne, hogy itt, ennél a pihenőnél köt ki. Egy ideig néztem, aztán furcsa érzés támadt bennem és nem vártam be. Összecuccoltam és olyan gyorsan futottam tovább, mint maga a pokol. Továbbra is a főúton haladtam és legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi érdekes. Futás, időnként pár korty víz a folyóból, majd futás. Hatalmasat haladtam estig. Kerestem egy eldugott tisztást, gyújtottam egy igencsak apróka tüzet.
Kicsi volt, de mégis meglátta valaki. Nagyon óvatosan közelített meg, egy átlagos ember észre sem vette volna, de hát ugye, a kiképzés. Óvatosan elsomfordáltam és pont akkor vetődtem rá hátulról, amikor kidugta a fejét a tisztásra. Mire feleszmélt volna, már mozdulatlanra kötöztem. Odavonszoltam a tűzhöz, hogy megnézzem, ki az.
– Sárga4? – döbbentem meg.
– Mmpfmpff – közölte.
– Ja, bocs.
Kiszedtem a szájából a belegyömöszölt sündisznót és kioldoztam.
– Már a sündisznóból tudtam, hogy csak te lehetsz az – morgott, nyelvével óvatosan felmérve a karcolásokat.
– Fátylat reá! – legyintettem nagylelkűen – Sütöttem néhány bogarat, kérsz?
– Az jó, nem kell rágni. Kérek.

Vacsoráztunk.

– Szintén a bázisról? – kérdezte meg végül.
– Szintén – bólintottam – Egy kötélre kötözött fatönk belelökött a szakadékba.
– Egyedül voltál?
– Izé, pont nem. Éppen akkor jött Piros1.
– Gondoltam.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Én már kétszer futottam bele csapdába. Elöször aknára futottam, amikor mozgást hallottam magam mögött. Másodjára meg… másodjára a bázis kapujában kaptak el.
– A bázis kapujában?!!!
– Ott.
– Atyavilág. Ez aztán körmönfont ellenség. Odáig merészkedtek!
– Aha – mondta, de valahogy furcsán.
Nem tetszett ez nekem.
– Figyelj, ne célozgassál. Ha tudsz valamit, akkor mondd!
– Tudni nem tudok. De sejtek. Meg már kétszer voltam a bázisban, beszéltem odabent a srácokkal. Amikor egyedül voltunk a terepen, akkor nem volt semmi baj. Mindig akkor történtek balesetek, amikor találkoztunk egymással.
– Ez lehet véletlen is.
– Véletlen?! Tudod, hogy kaptak el a bázis kapujában? Kiléptem, körbenéztem, erre megjelent mögöttem Piros2, az erdőből meg kirongyolt egy kibaszott krokodil és kettéharapott! Érted? Egy kibaszott krokodil! Egy kibaszott tölgyfaerdőből!
– Asztakurva.
– Szerinted hol élnek a krokodilok? Vagy fordítsuk meg a kérdést: élnek-e életvitelszerűen tölgyfaerdőben krokodilok? Szereti-e a krokodil a makkot?
– Hát..
– Nem, ne erőltesd meg magad. Nem szereti. Nem élnek krokodilok a tölgyesben. Azt a dögöt valahol tárolták, majd kiengedték. Közvetlenül a bázis mellett. Na?
– Azt akarod mondani, hogy nincs is erődkastély, csak a bázisból akarnak minket kinyírni?
– Ezt azért nem. Lehet, hogy van erőd. De hogy igazából ki az ellenség, azt nem tudom. Mi van, ha ez az egész csak egy újabb teszt? Az utolsó utáni. Éles bevetésnek álcázva?
– Hmm. Azt mondod, mindig akkor jönnek a balesetek, amikor találkozunk? Mi meg már itt beszélgetünk órák óta és nem történt semmi.
– Ez nekem is furcsa. Pont azért jöttem lopakodva, hogy ne látványosan találkozzunk.
– Hát, ennél látványosabb nehezen lehetett volna.
– Igen – simította meg szórakozottan az arcát – szóval nem ezen múlt. Viszont, mi van, ha a Sárgák találkozhatnak egymással?
– Hülyeség.
– Mint ez az egész. Amikor bent voltam a gyengélkedőn, mindenki elmesélte a történetét. Mindenki csodával határos módon élte túl. Most gondold el: kettéharapott a krokodil, erre odabent összevarrtak! Hát mi a fasz folyik itt?
– Nem tudom. Figyelj, aludjunk. Ha odaérünk az erődhöz, okosabbak leszünk.
– Vagy halottabbak.

Szokás szerint hajnalban keltünk. Összecuccoltunk.

– Menjünk együtt? – kérdeztem.
– Lenne értelme – vakarta a fejét – De ha igaz az elméletem, hogy mindig akkor történik katasztrófa, amikor másik csapatbélivel találkozunk, akkor lehet, hogy egy ilyen mindkettőnket elkapna.
– Még mindig nem merek neked hinni, de ez logikus. Akkor találkozunk az erődben. Ne feledd, a mi célterületünk az északnyugati szárny!
– Oké, zsoké, ott leszek.

Futottam tovább a folyó mentén, Sárga4 meg átúszott és a túlparton folytatta. Állandóan a beszélgetésünkön járt az eszem: figyeltem minden neszre és inkább kerültem a találkozásokat.
Két nap múlva láttam meg az erődöt. Ott volt a szikla tetején, a lábai mélyen belenyúltak az erdőbe. Pont olyan volt, mint ahogy az eligazításon leírták. Oké. Ez innentől legalább már tiszta munka.
Óvatosan megközelítettem a függőhidat. Elméletileg alatta van egy szennyvízcsatorna, mely az évnek ebben a szakában ki van száradva. Ott tudunk behatolni. Persze nem akárhogy: várni kell, várni a megfelelő pillanatra, majd amikor őrségváltás van, akkor kell elsurranni a híd alatt.
Sikerült. Amint bejutottam, már nem siettem. Tudtam, hogy egy sötét, hosszú alagút lesz, ahol a derékig érő büdös sárban kell haladni.
Az egyik kanyar előtt megdermedtem. Valaki van a kanyar után! Éreztem. Bekukucskáltam. Kék3 állt a falnak tapadva, hófehérre vált arccal.
– Mi van? – kérdeztem.
– Oott! – mutatott maga elé.
– Mi van ott?
– Ott állt az előbb Zöld4. Aztán… – elcsuklott a hangja.
– Aztán már nem állt ott – vontam le a következtetést.
– Először tapadókorongos csápok jöttek ki az iszapból, elkapták, majd egy óriási szájat láttam, felette meg egy gonosz szemet. És Zöld4… hallottam, ahogy roppannak a csontjai!
– Értem. És most nem mersz továbbmenni.
– Nem érted! – sikította – Az a lény még mindig ott van!
– És a bátorságod? Bazdmeg, nekünk oda be kell jutnunk. Mutass már egy kis gerincet!
– A gerince… az is roppant…
– De legalább volt neki, te szarjancsi! Előre!
Tétovázva elndult. Nem történt semmi. Egy kicsit megnyugodott. Aztán felbukkantak a csápok, felkavarodott az iszap, megjelent egy óriási száj, egy dülledt szem, Kék3 sikított, majd csak annyi hang maradt, ahogy leszopják a húst a csontokról. A szörny elmerült.

Nabazdmeg. Kíváncsi vagyok, ezt hogyan fogják meggyógyítani a bázison. Itt már komolyra fordult a játszma.
– Várjunk csak – jutott eszembe – Mit is mondott Sárga4? Mindig akkor van katasztrófa, ha találkozunk. Kék3 találkozott Zöld4-gyel. Én találkoztam Kék3-mal. Tehát én most átmehetek, egészen addig, amíg nem bukkan fel valaki mögöttem. Van más lehetőségem? Nincs. Meg egyébként is, most is az iszapban állok, az a dög már régen elvihetett volna.
Nagy levegő. Átgázoltam. Nem jött föl a szörny. Még a végén igaza lesz Sárga4-nek. De akkor… akkor nem tudom, mi lesz. Még mindenki emlékszik arra a korábbi nagyfiúra, Rambóra. Na, amit ő rendezett akkor, amikor rájött, hogy átbaszták, az lófing lesz ahhoz képest, amit én, ha tényleg kiderül, hogy valójában a bázissal küzdünk.
Ez a gondolat erőt adott. Határozottan gázoltam az iszapban és hamarosan el is jutottam a szennycsatorna dómjáig. Ez egy kupolás gyűjtőterem, itt fut össze minden belső csatorna. Már majdnem a cél! Nekem balról a második ágon kellett folytatnom az utam, ahhoz, hogy az északnyugati szárnyba jussak. Sajnos az iszap nem őrzi meg a lábak nyomát, így nem tudtam, mennyien járhattak előttem. Megtaláltam a térképemen jelzett csatornafedelet, megemeltem, kibújtam. Itt vagyok! Eljutottam az alagsori konyhába! És – néztem körbe – én lettem az első. Sárga1. Ahogy kell.
A terv a továbbiakban az volt, hogy elbújunk és összevárjuk a többieket. Behúzódtam egy mélyedésbe, az ablak mellé. Innen a magasból szépen be lehetett látni a terepet. Valahol ott küzdenek a többiek – gondoltam – Nosza, jertek hát, jertek!
De valahogy nem akartak. Éjszakára elbújtam az üres éléskamrába, majd nappal megint visszamentem az ablakmélyedésbe. Innen vettem észre, hogy óvatosan emelkedik a csatornafedél. Melléosontam. Feszülten figyeltem. Amint kibújt az illető, rávetődtem és megkötöztem. Biztos, ami biztos. Kirángattam a fényre. Sárga4 volt.
– Mmphmmphf? – nézett nagy szemekkel.
– Oké, mindjárt kiszedem a szivacsot a szádból.
Kiszedtem.
– Határozottan puhulsz – jegyezte meg.
– Ez akadt a kezembe – vontam vállat – Szóval akkor már ketten vagyunk.
– Ja.
– Milyen a konyha?
– Üres. Még bogarak sincsenek.
– Emberek sem?
– Szerintem nem is tudják, hogy ez a helyiség létezik. Ideális várakozóhely.
– Hány napig bírja étlen az ember?
– Viccelsz? Mi olyan kiképzést kaptunk, hogy akár az életünk végéig.
– Én is így gondoltam.
– Ezt miért mondtad olyan furcsán?
– Mert a világ nagy igazságai közé tartozik, hogy az éhezést pont az életünk végéig tudjuk tartani.
– Hülye.
– Okos hülye.
– Oké, ha annyira okos vagy, akkor mit gondolsz, hogyan tovább? Meddig várjunk még?
– Jó kérdés – vakarta meg a fejét – Holnapig mindenképpen. De utána támadjunk.
– Rendben.

Odahúztunk két széket az ablakhoz. Vártunk. Szép volt a táj.

– Te, látod azt a füstöt, ott a hegy fölött? – mutatott oda Sárga4.
– Látom. Mire saccolsz?
– Háát… ne legyen igazam.
– Már megint csak célozgatsz… – kezdtem bele, de nem tudtam befejezni. A hegy teteje hatalmas robbanással a levegőbe repült, por, hamu, sziklák takarták be az eget, a csonka hegyből láva folyt ki, ezzel párhuzamosan újságpapírként gyűrődött fel a táj, megrepedt a föld, az erdők belezuhantak a szakadékokba, a folyókat vagy a láva párologtatta el, vagy mentek az erdők után a mélybe… és persze az erőd sem maradt érintetlen, repedtek a falak, potyogtak a szikla méretű kövek, igyekeztünk bújni, menekülni, de nem lehetett hová, váratlanul nyíltak meg alattunk is a szakadékok, még láttam, ahogy Sárga4 eltűnik az egyikben, megkapaszkodtam az ablakpárkányban, odakint már az egész világ égett, füstölt, sikított, oda volt már minden, oda a bázis is, oda minden, ami számított valaha is az életben, a fal megindult velem, már nem volt mibe kapaszkodni, zuhantunk, ez most már biztos nem kamuesés, goodbye cruel worl…

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Lacika megmakacsolta magát.
– Nem dobok – szorította össze a száját. A dobókockákat eldugta a háta mögé.
– Dobnod kell! – kiáltott rá Sárika – Nem lehet kiszállni a játékból!
– Ez egy hülye játék! – szipogott Zsoltika.
– Ugye? – talált váratlanul szövetségesre Lacika – Én is azt mondom!
– Most – mutatott rá Pistike – De az elején te akartál mindenáron ezzel játszani!
– Igen – kontrázott Sárika – Csak akkor azt hitted, neked lesz szerencséd! Hát, nem lett!
– De nagy a szád, hogy már két bábud is bent van a házban!
– Nagy is. Neked mennyi van?
– Most rúgta ki Pistike a legjobb bábumat a kapuból.
– Akkor tedd vissza a startvonalra és várd meg, amíg hatost dobsz.
– A hóhér, az. Ez egy hülye játék! Játsszunk mást!
– Nem játszunk mást! Egyszer már én is nyerni akarok!
– Úgyse fogsz!
– Dehogyisnem! Dobjál!
– Nem dobok!
– Ismerd be, hogy vesztettél!
– Soha! – pattant fel Lacika, határozott mozdulattal felrúgta a táblát, repültek a piros, sárga, kék és zöld bábuk mindenfelé a szobában, de még a tábla keménypapírja is felszakadt.
Sárika felsikoltott, nekiesett a körmeivel Lacikának, aki kiszaladt. Pistike és Sárika utána.

Zsoltika maradt a szobában. Törökülésben üldögélt a földön, előtte a romok.
– Micsoda egy hülye játék! – motyogta – Ki nevet a végén? Hát nevet itt egyáltalán valaki?
Aztán felállt. Talán nem is baj, hogy tönkrement a tábla. A bábukkal meg még biztos lehet kezdeni valamit.

10 Comments

  1. Tudjuk be a reggeli idopontnak, de csak masodikra esett le, hogy a ket sztori ugyanazt a tortenetet meseli el. Naggyon durva. :-) Viszont like.

  2. Majdnem ugyanazt. A második sztoriban van elrejtve a heppiend: a gyerek össze fogja szedni a bábukat és egy másik játékban használja fel őket.

  3. Mekkora fps-rpg játékot lehetne ebből csinálni! :) Szuper lett, szokás szerint. Nekem elsőre leesett, igaz, már nincs is kora reggel :).

  4. A végén hangosan röhögtem, nagyon jó lett :) Mmpfmpff.

  5. Apró szépséghiba a történetben, hogy a játék — általam ismert — szabályai szerint a “Bázis kapuja” védett mező, ott te ütöd azt, aki “rád” lép. ;)

  6. @payskin: Ez már valami úri huncutság. :) Mi még úgy játszottuk gyerekkorban, hogy a kapu is ugyanolyan mező volt, mint a többi.

  7. Végül is a történet szempontjából nincs jelentősége, a krokodil ketté haraphatta volna a “nem-sárgát” is. :)

    Egyébként rengeteg fájó emléket idéz, hogy milyen irgalmatlan hülye voltam gyerekként. Bármilyen társasjátékba kezdtünk, az öcsém hozta a kis fehér kabalaegerét, és ha hozta, akkor nyert is (de tényleg), és ezt gyerekfejjel rohadt nehéz volt elviselni. Nem is tudtam, úgyhogy ment a cirkusz, hogy hozhatja, nem hozhatja: ha nem hozhatta, és nem állt nyerésre, akkor ő rúgta fel a táblát; ha hozta, és ő állt jobban, én rúgtam fel. Ahelyett, hogy játszottunk volna. A családi legendáriumban vannak erről nagyon csúnya esetek. :-/

  8. “Végül belekerültem az évfolyamunkból a kiválasztott 16-ba.” Ez zseniális hint az elején ;).

  9. @Varánusz: Óh, nem azt mondtad régen, hogy nem olvasol hosszú írásokat? :)

  10. De. De akkor az útleírásokra gondoltam.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading