2012.10.20; szombat
Moldovanka

Minden igazi városnak van egy olyan része, amelyről a bédekkerek pusztán annyit írnak a lelkes turisták számára, hogy oda, ha lehetséges, még csak véletlenül se látogassunk el.
Ma egész nap ebben a városrészben csavarogtunk.

A reggelinél megnéztem a lányok kulcstartóját, azon tényleg volt egy fityegő, a végén mágnessel. Hja, így könnyű.

A derekam, a hátam és a térdeim jó ismerősként üdvözölték a buszt. De nem válogathattunk, túl nagy lett volna a terület a gyalogos bejárásra. (Mindemellett nem lehetetlen, de 19 különböző edzettségű emberrel azért necces.)

A Moldovankáról már írtam, hogy öregebb, mint maga a város. Ennek ellenére ne úgy képzeljük el, mint egy óvárost. A valamikori moldáv telepnek nyoma sincs, ráadásul ez régebben külvárosnak számított, azaz a várostervezők sem tolongtak, hogy itt valósítsák meg extravagáns ötleteiket. A város úgy gondolta, hogy ez egy munkáskerület lesz, bátorították a kis és közepes gyárak idetelepülését és persze itt éltek a munkásaik is. Tipikus jellegzetesség az utcafrontról nyíló tömérdek hosszú udvar, melyek önmagukban is egy különálló világot alkotnak a kerületen belül.

De ettől a Moldovankának még nem lenne rossz híre. Sokban hozzájárult a zsidó gengsztervilág is. Persze itt ne gondoljunk Buickban furikázó, gépfegyverrel lövöldöző, keménykalapos gengszterekre. Hogy akkor mire gondoljunk? Isaak Babel nagyon jól leírja ezt a világot a már korábban is említett Odesszai Történetek című könyvében. Olykor kemény, olykor lágy világ ez. A Király – Benya Krik – elegáns, udvarias, mondhatni stílusa van. A szegényeket nem bántja, a gazdagoktól elszedi ugyan a pénzt, de az emberi méltóságukat tiszteletben tartja. Az elrabolt pénzt nem kuporgatják, hanem rögtön felélik – hiszen a pénzt nem lehet átvinni a túlvilágra. Habár a Benya az kitalált név, de a figurának élő modellje volt, Mojse-Jakov Vinnickij, becenevén Miska Japoncsik. Mint ahogy a történeteknek is megvolt a valóságos alapjuk, és a helyszínek is léteztek.

Ezeket kerestük fel ma.

Közvetlenül a kórháznál parkoltunk le, a Moldovanka szélén. Semmi különös: a kórház egy nagy telep, tele nem túl magas épületekkel. Mint bármelyik öregebb magyar kórház. Besétáltunk, igyekeztünk beszívni egy kis hangulatot – lehetőleg baci nélkül – aztán kijöttünk. Láttam bent egy érdekes növényekből álló telepet: a törzsük ugyanolyan tagolt volt, mint a nádaké, de az anyaga kemény volt, mint mondjuk a bükk törzse.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Innen Miska Japoncsik házához mentünk. Ezt különösen azért is tudom ajánlani mindenkinek, mert ez az a ház, melyet már csak idegenforgalmi szempontból is, de igyekeznek az eredeti állapotában fenntartani. Konkrétan, itt még él a galambketrec (máshol már nem nagyon) és itt nem néznek marslakóként a turistákra. Tudják, miért jöttek.

From Odessza 2012

A következő célpont Froim Gracs háza volt. Ő lett Benya apósa, bár ez a házasság erősen üzletinek tűnt. (Az öreg Gracs volt Benya előtt a betörők egyik vezére.) Ez az épület már kevésbé volt romantikus, de ezen a téren Odesszában nagy a verseny.

Ja, hogy honnan lehet beszerezni ezt a könyvet? Én is gondban voltam. Azt tudtam, hogy nekem papíron nincs meg. Átnéztem a közel ötvenezres elektronikus állományomat, ott sem volt. Ismerek olyan embert, aki látott már valakit, akinek van torrentszerver hozzáférése, rákerestettem, ott már volt Babel könyv, de csak a Lovashadsereg. – Hát, ennyi – törődtem bele, és nem olvastam el az utazás előtt. Aztán amikor hazaértünk, akkor szólt Nej, hogy a könyv fent van a MEK-en. Epic fail.

From Odessza 2012
From Odessza 2012
From Odessza 2012

A híres házak felkeresése mellett csavarogtunk csak úgy is a negyedben, tényleg megéri. Nem az a belvárosi hangulat, de a belső udvarokba érdemes bemászni, megkapóak tudnak lenni.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Egy időre kiszálltunk a Moldavanka óvárosából, átugrottunk a Privozra. Ez a piac. Mondom: A Piac.
Hatalmas.
Valamikor itt egy olyan piac állt, ahol lovaskocsikról árultak, később megépült egy fedett gyümölcspiac, aztán már nem volt megállás. Jelenleg létezik egy Új Privoz és egy régi. Az új biztosan sterilebb, higiénikusabb, sőt, jobban védett is, mert amikor fényképezni akartam, a biztonsági őr elrakatta a gépet… de hangulata igazából a régi piacnak van. Mondjuk, bármelyiket is járjuk be, attól nem kell félnünk, hogy valamit esetleg nem tudunk venni. (Az már neccesebb, hogy megtaláljuk-e.) Pusztán csak felsorolás: az új, modern piacon külön épülete van a halaknak, külön a húsoknak és külön a sajtoknak. Biztosan van több épület is, de csak ezekbe néztünk be. A régi piac ennél kaotikusabb. Itt is külön épülete van a húsoknak, külön a vajaknak(!), de erre a piacra főleg a nyitott falú pavilonok, a kirakodós árusok a jellemzőek. A pavilonok pedig simán akkorák, mint egy futballpálya – és nem csak egy van belőlük.

From Odessza 2012

Erre az egészre kaptunk félóra szabadrablást, amit én nehezményeztem, így lett 45 perc belőle, de ebbe már bele kellett illeszteni az ebédet is. Borzasztóan kevés. Egy csomó piacon éppen csak átrohantunk. Nemhogy a kofákat nem tudtuk megfigyelni, de az árujukat sem. Véletlenszerűen vettünk ezt-azt: egy kisebb zacskó szárított pért; egy masni füstölt sajtot. Az ebéd egy burekszerű valami volt, de ezt is rohanás közben ettük meg. Volt egy lángosos nénike, aki egész egyszerűen nem volt hajlandó kiszolgálni minket. A teljes piacot így sem tudtuk bejárni, valahol a sajtpiac és a virágpiac környékén fordultunk vissza. Pedig ha továbbmegyünk, biztos, hogy még rabszolgapiacot is találtunk volna valamelyik elfeledett, eldugott zugban.

Újabb buszozás. Hangok a mögöttünk lévő, azaz utolsó sorból.
– Már megint itt van a légy!
– Üssük már le!
– Ne már. Ez a légy velünk van az utazás kezdete óta. Ez már a mi legyünk!
– Nem érdekel! Üssük le!
– Hogy gondoljátok? Szombaton? – jött a mindent röhögésbe fojtó kérdés előlről.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

A délutáni program a Moldovanka újabb, egyben bohémabb negyede volt. Errefelé működtek például a fürdők (banja). (A házakban ekkoriban nem voltak fürdőszobák. Ez így volt megszokott, a századforduló környékén épült Wekerle-telep lakásaiba sem terveztek eredetileg vizes blokkot.) Márpedig ahol fürdők vannak, ott közel vannak a más jellegű szórakozások is.
Ma már vége a gengszter időknek, a mondén élet maximum ábrándozás errefelé. A Moldovanka mindig is a szegények kerülete volt. El tudod képzelni, hogy jelenleg nincs a kerületben kocsma? Kereslet ugyanis volna rá, de fizetőképes kereslet, az már nem.

Olyan régen volt már művelődés az írásban, épp ideje beszélni pár szót Ilja Ilfről és Jevgenyij Petrovról. Mindketten odesszai születésűek, Jevgenyij Petrov – akiről valószínűleg kevesen tudják, hogy Katajev édestestvére volt – egy időben az odesszai rendőrségen dolgozott, mint nyomozó, de ez nem tetszett neki. Innen költözött fel Moszkvába, ahol a bátyja ekkor már hivatásos író. Ilja Fajcilberg zsidóként unta meg Odesszát, szintén Moszkvába költözött. Mindhárman a Gudok nevezetű lapnál kaptak állást, mely lap a vasutas szakszervezet lapja. Petrov, Ilf és Katajev mellett itt dolgozott még Bulgakov is. Nem rossz egy üzemi újságtól, nem? Katajev javasolta a két fiatalnak, hogy írjanak közös könyvet, ötletként rögtön fel is vázolta a 12 Szék történetét. Írás közben a két szerző magánemberként is összebarátkozott. A 12 Szék egyből világsiker lett. Azt tervezték, hogy Osztap Bender kalandjairól trilógiát írnak, de ebből csak az Aranyborjú készült el, a harmadik kötet már nem. Ilf 1937-ben tüdőbajban halt meg fiatalon, Petrov haditudósítóként 1940-ben a fronton.
Ja, hogy mi is az apropó, ami alapján éppen most rángattam elő őket? Nos, Petrov határozottan kedvelte a Moldovanka bohém részét, rengeteget csavargott errefelé.

From Odessza 2012

Osztap Bendernek egyébként kultusza van a városban: ez a kidekorált busz a belvárosban dekkol, a bal oldalán a Nagy Kombinátor álldogál, a jobb oldalán pedig ha jól sejtem, Ippolit Matvejevics. De mi is Osztapos hűtőmágnest hoztunk haza. (Egyet fizet, kettőt kap: az előtérben Osztap Bender, a háttérben az Operaház.)

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Innen sétáltunk egy jót. (Végre. Jó dolog a busz, de van, amikor már túl sok.) Felkerestük a luteránus templomot, egy főleg németek által lakott városrészben. Bementünk… és rögtön lementem hídba. Minimalista, persze, ma már ez a menő… de az oltár, ebben az egyszerűségében is akkorát ütött, mint Tyson. A grafika, mögötte a falon, az egész kompozíció, egyszerűen zseniális. Aztán ugyanettől az alkotótól a freskó. Szintén lenyűgöző. Sajnos éppen akkor érkezett meg egy teherautórakománnyi német turista, benyüzsögték a templomot. Mi meg kinyüzsögtünk.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Rövid buszozás, rövid séta. Megnéztük egy század eleji újság szerkesztőségét (a név már megint nem jut eszembe), melyet később a Cseka nyúlt le magának. Mármint az épületet, nem az újságot. Aztán ahogy beindult az üzlet, kinőtték, ekkor épült innen nem messze a helyi KGB központ. (Vicces módon a Zsidó utcában.) A szerkesztőségi épülettel szemben van Odessza legmenőbb retro karaoke bárja. Ne akard megtudni, miket énekelnek odabent.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

A fenti két fénykép összefügg. A bár portálján egy meglehetősen népszerű énekes/színész, Utyoszov vigyorog. Aztán ő üldögél Nej mellett is a városi parkban, csak közben megöregedett. Mármint az énekes.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Közvetlenül a KGB székházzal átellenben beosontunk egy újabb hangulatos belső udvarba. Ennek is megvan a maga történelme: itt lakott Trockij, amíg Odesszában élt. Tréfás gesztus a sorstól, hogy a család, aki most a házban lakik, kiszögellt egy ormótlan keresztet az erkélyre. Ennyi erővel jégcsákányt is kirakhattak volna.

És ha már történelem, akkor még egy emlékmű, innen nem messze. Zsabotinszki háza, rajta egy megemlékező dombormű. Igazából most magamat kellene moderálnom, hiszen tényleg nem akarom, hogy ez a blog politikai/etnikai csatározások színhelye legyen. Maradjunk annyiban, hogy én a XX. század egyik tragikus lépésének tartom a harcos cionizmus azon diadalát, miszerint a zsidók erőszakkal létrehozták Palesztínában Izrael államot. Nem vagyok vele egyedül, anno a zsidók részéről sem volt egyértelmű a szándék, és most nem feltétlenül a kisebbségi helyzetet és a beolvadási folyamatot pártolókra gondolok, hanem mondjuk az ITO-ra (Jewish Territorialist Organisation), akik támogatták az új állam létrehozását, de Palesztínát túl zűrösnek találták. Mint ahogy az is lett: itt jött létre jelen történelmünk egyik háborús gócpontja, talán a legveszélyesebb az egész világra nézve, hiszen mindkét fél mély, vallásos elhivatottságból kifolyólag nem enged, a bosszúspirál pedig egyre gyorsabban pörög.
Hangsúlyozom, ez a személyes véleményem és félve is írom le, hiszen ez egy darázsfészek, melybe egy külső, nem érintett szereplő jobb, ha nem nyúl bele. Viszont le kellett írnom, ugyanis Zsabotinszki, akinek éppen a háza előtt álldogáltunk, egyike, ha nem a legfontosabb személyisége volt a harcos cionistáknak. Krisztina – a kor és a zsidóság nagy ismerője – tartott egy részletes előadást, megvilágítva mind Zsabotinszki életét (írónak/újságírónak sem volt utolsó, emellett született nyelvzseni és nyelvész volt), mind megosztó munkásságát, mind a XX. század zsidó történelmének azokat az elemeit, melyek Izrael állam létrehozásához vezettek.

From Odessza 2012

Innen a Brodszki zsinagógához vezetett az utunk. 1863-ban épült, ez volt Oroszországban az első reform zsinagóga. A II. világháború után az Állami Archívum költözött bele, formálisan most is az övék az épület, de gyakorlatilag senki nem foglalkozik vele. Egy fiatal reform zsidó szervezet próbálja visszaszerezni, de kétséges, hogy megkapják-e, illetve ha megkapják, mit csinálnak az erősen lepusztult, már-már életveszélyes épülettel.

Vissza a szállásra, másfél óra pihenő. Úgy terveztük, hogy utána elmegyünk egy étterembe, ahol original odesszai kocsmanótákat játszanak. A pihenőt a lehető legjobban használtam ki: kiültem az erkélyen az ablak peremére egy üveg vodkával és egy 75 perces szivarral.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Kellemesen langyos, enyhe szél cirógatta átellenben a kiakasztott ruhákat. Nem volt semmi dolgom. Nem kellett kapkodnom. Tégláról téglára átvizsgáltam a bérház belső udvarát. Annyira lepusztult, annyira rongyosan cafrangos volt, hogy ez már szép. Romantika a szemétdombon. A bomlás virágai. Mindez négy emelet mélységben. A tető fölött két torony piszkálta az eget: a székesegyház tornyai. És extra ajándékként a városi parkban beindult egy szabadtéri koncert: egy férfi és egy nő odesszai kocsmadalokat énekelt. Pont a megfelelő hangerővel szivárogtak be a dallamok a bérház belső udvarára. Ültem és élveztem a zent. A speciális, odesszai zent, a magát az utolsó erejével összetartó bérházban.

Ehhez képest a kocsma lófütty volt. Ezzel nem a zenekart akarom leszólni, néhányan előrementek a barlangszerű teremben, ők el voltak ájulva a zenészektől és a zenétől. Ahol viszont ültünk, oda csak a dobbanások hallatszottak ki. A kaja közepesalá, a sör pedig maximum fogmosóvíznek való 10-es Gambrinus volt, 900 forintért. Nem is nagyon fogyott. Utálom az ilyet, de nagyrészt egy BL meccset néztem a plazmatévén. Szívem szerint már korábban hazamentem volna, de a külső kulcs miatt össze voltunk kötve a lányokkal, meg kellett várnunk, amíg ők is összeszedelőzködtek.

Linkek: