2012.10.18; csütörtök
Csernovic – Odessza

Ez nem a hosszú alvások túrája volt: hajnal kettő körül feküdtünk, hatkor már kukorékolt a telefon. Mivel előző éjszaka 3 órát aludtam, a buszon pedig leginkább csak bóbiskoltam, a szervezetem fellázadt: lesz még útközben temető, aztán az egyik olyan, mint a másik, inkább alszok még másfél órát. Nej keményebb volt, elment. Jégtömbként jött vissza, de csillogó szemekkel. Nagyon tetszett neki a soknemzetiségű temető, gondolom az értő kalauzolás külön dobott az élményen. Utólag már sajnáltam, hogy kihagytam, de azzal vigasztaltam magam, hogy legalább rápihentem a hátralévő napokra. Az sem mindegy.

Busz. Az ülés vigyorogva fogadott és rögtön belemélyesztette puha karmait a hátamba, az előttem lévő ülés pedig tévedhetetlenül nyomta rá magát térdeim fájó pontjaira. Indult az új nap.

Hasonló falvakon autóztunk át, mint tegnap. Ahogy a vezetőnk is mondta, Ukrajnában van egy függőleges vonal, attól balra élnek a nacionalisták, jobbra a kommunisták. Immár bőven a kommunista oldalon utaztunk, amit még a buszból is észlelhettünk: rengeteg aranyozott szobrot láttunk mindenfelé, talán csak Lenin lovasszobor nem volt. Átzötyögtünk Kamenyec Podolszkon is, de csak futó pillantást vetettünk a csodálatosan vadregényes városra. Visszafelé úgyis itt alszunk, akkor majd jobban megnézzük. (Mint ahogy Csernovicot is, világosban.)

Az első megálló Hotin volt, a híres várával. Elsőre csalódás volt: megálltunk egy parkolóban, majd elindultunk egy lejtőn lefelé. Érted? A vár egy domb alján volt, akár rá is ugorhattam volna a tetejére. Azért ez nem egy szokványos megoldás. Talán arra játszottak, hogy az ellenség is meglepődik és nem tud mit kezdeni a szokatlan felállással? Aztán később kiderült, hogy el vagyok tévedve, de rendesen. A parkoló, ahol megálltunk, régen a várhoz tartozott. Meg jó nagy sugárban a környező dombok szintén. Őrült nagy vár volt ez valamikor, több védelmi vonallal. Aztán a történelem ezt is szétzilálta, a külső falakból csak itt-ott maradt fenn némi rom, melyek alapján elképzelhetjük az egykori bástyákat. Viszont a vár magja, az eredeti és ősi vár a mai napig áll a Dnyeszter folyó partján. Hogy egy domb alján? Erről rengeteget tudnának mesélni az egykori ostromlók.

From Odessza 2012
From Odessza 2012
From Odessza 2012

A várat a X. században kezdték építeni, aztán folyamatosan erősítgették. Ha valaha létezett tipikus végvár, akkor ez az volt. Abszolút a szélén volt mindegyik birodalomnak. A törökök többször ostromolták, volt, hogy nem sikerült, volt, hogy igen. Aztán visszavették tőlük, hol a lengyelek, hol a litvánok, hol az oroszok, hol a románok, hol a moldávok, de még magyar érdekeltség is előfordult. (Egy helyen azt olvastam, hogy még svédek is támadták, de ezt már nehezen tudom elképzelni.) A vár európai hírnevű volt, a pápa is imádkozott érte. A törököt végül 1812-ben sikerült végleg kiverni innen, távozáskor ők rombolták le a vár nagy részét. A többit azóta az idő intézte el. Természetesen átvonult a váron mind a két világháború, ez se tett túl jót neki, mint ahogy a rengeteg tulajdonosváltás sem.

A vár melletti parkolóban volt két érdekes találkozásunk. Az első a kvasz volt. Ez eredetileg karamellizált rozsból erjesztett ital, enyhén alkoholos. A városokban lajtos kocsikból árulják, de csapolják kocsmákban is. Van egy gyengített változata, ezt palackozva lehet kapni boltokban. Az eredeti kvaszra csak ízében hasonlít, gyakorlatilag erjesztés nélkül, élelmiszeripari adalékok segítségével készül, szénsavas, alkoholtartalma nincs. Tulajdonképpen ez a helyi kóla, olyannyira, hogy Oroszországban a Coca Cola is gyárt kvaszt. A parkolóban mind a két fajtát lehetett kapni, de nyulak voltunk, csak a palackozottat próbáltuk ki. Jelentem, finom. Innentől a túra során rendszeresen kvaszt cipeltünk magunkkal ásványvíz helyett. A másik találkozás szerencsére nem lett rendszeres, de egyszerinek is megdöbbentő volt: benéztünk a klotyiba. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy a betonozott padlót csákánnyal áttörték, keletkezett egy tenyérnyi, sarkain repedt lyuk, alatta volt egy gödör… és ennyi. Nem sokat költöttek fajanszra.

A vár után nem sokkal megebédeltünk. A borscs mellé kipróbáltunk egy újabb helyi specialitást, a varenyikit és a pelmenyit. Gyakorlatilag mindegyik olyan tortellini/ravioli féle tészta, különböző töltelékekkel.

Aztán újabb zötykölődés, újabb falvak. Bármennyire igyekeztünk is, de Umanba már sötétben érkeztünk. Ez egy nem túl szép, meglehetősen nagy város… de mi nem erre a részére voltunk kíváncsiak. Hanem Nachman rabbi sírjára, a zsidók egyik kiemelt szent helyére… és a helyi haszid közösségre.

Akkor vágjunk bele: mi is az a haszidizmus?

Tévedés lenne azt hinni, hogy a zsidó vallás egy egységes, monolit szellemi áramlat. Rengeteg változata van. Az alapvető csoportosítás az, hogy ortodox, illetve reform. De ezek a kategóriák sincsenek kőbe vésve, a haszidizmus anno reformnak indult, ma már keményen ortodox. Csak, hogy fogalmunk legyen a nagyságrendekről, csak a haszidizmusnak jelenleg kábé 30 alfaja van. Virágzik a kert, rendesen. A XVIII. században kezdte Israel ben Elieser hirdetni a tanait. Őt Baal Shem Tov néven jobban ismerhetjük. (Maga a név önmagában már egy cím is, de ebbe most ne menjünk mélyebben bele.) Ez az időszak rendkívül kedvezett az új áramlatoknak, de nem mindegyikből lett virág, akadt köztük gyom is szép számmal.
Maga a haszidizmus tulajdonképpen felvilágosító jellegű volt. Addig ugyanis a Tórát csak kevesen tanulmányozhatták. Igaz, nekik kellett is, napi 25 órában. Az ún. talmudisták szerint a köznép erre nem méltó, elégedjenek meg a rabbik magyarázataival. A vallásosság fokmérője egyértelműen a vallásos műveltség volt, ebben a hierarchiában a köznép kevésbé számított műveltnek, kevésbé Istennek tetszőnek. Baal Shem Tov ezen fordított. Fiatal kora óta rajongott a természetért, jelentős időt töltött el a civilizációtól távol. Itt alakult ki az a meggyőződése, hogy a vallásosság fokmérője nem a vallási szövegek mély ismerete, hanem Isten szeretete, az élet örömeinek jámbor megélése. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a hívek ne ismerjék a szent szövegeket, ne járjanak a kötelező istentiszteletekre… de Istent nem végtelenül szigorú lényként kell elképzelniük. Egy igazi haszid olvassa a Talmudot, jár templomba, de naponta sétál az erdőben és közben, mint a barátjával, elbeszélget Istennel. Ha valaminek örül, azt egyből kimutatja, mert ez Istennek kedves. Emellett a haszidizmusnak van egy misztikus vonulata is, mely igazából Baal Shem Tov dédunokájánál, Nachman rabbinál teljesedett ki: ő emelte be a Talmud mellé egyenrangúként a meglehetősen okkult Kabbalát is, új lendületet adva ezzel a haszidizmusnak. Emellett az ő nevéhez fűződik egy csomó szemléletbeli változás is. Pusztán csak említés szintjén néhány: a szent tanító szerep (caddik) nem öröklés útján nyerhető el, hanem érdemek alapján, azaz bárkiből lehet caddik. Mindemellett a zsidók nem a caddikhoz kell, hogy imádkozzanak, hanem közvetlenül az Istenhez. Bátorította a híveit, hogy ne legyenek fanatikusak, élvezzék az életet, a szentséget elsősorban a hétköznapi tevékenységeikben találják meg. Ha túlárad bennük az élet öröme, akkor bátran táncoljanak, énekeljenek, akárhol vannak is.
Ezek miatt a változtatások miatt rendre támadták a rabbit, de állta a sarat. (Ne feledjük el, ekkor még elég friss az álmessiás irányzatok hatása, az ortodoxok joggal gyanakodhattak minden elhajlásra.)
Nachman rabbi az utolsó évét Umanban töltötte, ahol iskolát is alapított. Ez a jeshiva ma is él. Halálos ágyán összeállított egy speciális imádságot, majd átadta a híveinek, azzal a használati utasítással, hogy aki ezt elimádkozza a sírjánál, annak a túlvilágról megpróbál segíteni a boldogulásában. Nem kis mértékben ezért is vált kultikus hellyé a sírja, melyet azóta rengeteg haszid zsidó keresett fel, még a kommunizmus éveiben is, amikor ez halálos bűnnek számított. A zsidó temetőt ebben az időben megsemmisítették, a rabbi koporsóját a hívek mentették meg és egy panellakásban őrizték. Azóta épült egy – meglehetősen szegényes – lepényépület a lakótelepen, itt alakították ki a mauzóleumot és az imaszobát. Mindezen szegényes körülmények ellenére a zsidó újévkor (Rosh Hashanah; a Hold fázisaitól függ, de általában szeptember) körülbelül 20000 ember keresi fel rendszeresen az épületet.

Nos, ezt a síremléket – és a hozzá kapcsolódó jeshivát – látogattuk meg mi is. Habár este hétkor, már sötétben értünk oda, de messziről látszott, hogy jó helyen járunk. Az épület körüli lakótelep tele volt jellegzetes haszid öltözékű zsidókkal. (Kaftán, hosszú pajesz.) Hivatalosan nem is mehettünk volna be, de amikor megtudták, milyen messziről érkeztünk és mennyire nemzetközi a csoport, végül beengedtek. (Ja, nem is mondtam, voltak köztünk hollandok – apa/fia – egy svéd-magyar család és egy Prágába települt amerikai művész is.) A beengedést nem úgy kell elképzelni, hogy mindenki mehetett mindenhova: a nőket rögtön elkülönítették, ők csak egy ablakon keresztül nézhettek be. Mi először egy nagy terembe kerültünk, majd onnan mehettünk be a belső szentélybe, a letakart koporsót is tartalmazó imaterembe.

From Odessza 2012

A fenti kép úgy készült, hogy a koporsó közvetlen közelében álldogáltam, talán neki is támaszkodtam, mellettem pedig többen az előírt imát olvasták fel egy papírról. A haszidok éppen csendben voltak, illetve gyanakodva méregettek. Én is csak derékból mertem fényképezni, mobiltelefonnal. Korábban, amikor a haszidok magukról – és rólunk – teljesen megfeledkezve imádkoztak, még úgy sem. Pedig ez volt az igazi attrakció. Az egyikőjük elkezdett valamit felolvasni a Talmudból. A többiek csatlakoztak és kórusban mondták utána. Aztán egy másik váltott felolvasásra és innentől őt követték. Közben mindenkinek – tehát a fiataloknak és az idős mesterembereknek is – égett a szeme a lelkesedéstől. Néhányan spontán énekeltek. Alig győztük kapkodni a fejünket.
Valamivel korábban jöttem ki a többieknél. Hamarosan megérkeztek a méltatlankodó nők is. Hogy ők semmit sem láttak. Aztán elmentek vécére, mert buszos túrán ez is fontos.
– Te, a férfirészlegből éneklés hallatszott át – jött vissza az egyik csodálkozva.
– Tipikus haszid mentalitás. Éppen pisilés közben élvezte az életet, tehát dalra fakadt. Örülj neki, hogy nem kezdett el táncolni is.

Visszamásztunk a buszba. Innen még 270 kilométer volt Odessza, de szerencsére már sztrádán. (Ukrajna egyetlen sztrádáján, a Moszkva – Kijev – Odessza vonalon.) Az útburkolat itt is csapnivaló volt, védőfelszerelés nélkül ezen az úton sem támaszthattuk neki fejünket az ablaküvegnek. (Bezzeg Magyarországon ehhez még sztráda sem kellett.) Viszont haladtunk.
Éjfél körül érkeztünk meg. A vezetőnk intett, hogy mindjárt jön, majd eltűnt. Röpke másfél órára. Közben nézegettük az éjszakai életet. Volt. A Gyeribaszovszkaja utcán álldogáltunk, nem messze a városi parktól, ez egyben az odesszai éjszakai élet egyik központja is. Szép lányok lovagoltak a macskaköves sétálóutcán fel-alá. Mint kiderült, pénzért meg lehetett kapni őket. Mármint a lovakat. Lovashintók jöttek, mentek. Közvetlenül mellettünk McDonalds. Ehhez tudni kell, hogy előző este azon vicceltünk, hogy hátha találunk reggel a környéken mekdöncit és ez ott, a csernovici éjszakában, annyira nonszensz, annyira humorosan tragikus feltételezés volt, hogy dőltünk a röhögéstől. Erre most meg itt van. De nem csak ez: világmárkák fényes portáljai, amerre csak néztünk. Köztük számtalan luxustermék. Két nap Kárpátalja/Bukovina után olyan bambán pislogtunk, mint aki az őserdő mélyéről egyből egy csillogó metropolisz központjába került.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Teljesen jól is éreztük volna magunkat, ha nem lettünk volna összetörtek, álmosak és ne fáztunk volna annyira. Végül megjött a vezető, közölte, hogy jó ukrán szokás szerint a lefoglalt szállások egy részét kiadták másoknak, de semmi baj, minden rendeződött. Egyedül nekünk – mármint Nejnek és nekem – kellett átköltöznünk egy másik épületbe, illetve minden apartmanban franciaágyak lesznek. Közös takaróval. Ehhez azért tudni kell, hogy a 21 ember közül mindösszesen két házaspár volt, azaz ezzel a változtatással a többieknek extra intim lehetőségük nyílt az ismerkedésre. Így épül egy jó csapat.

Sorra jártuk az épületeket, az ott lakók sorban leváltak a csapattól. Még hallottuk, amint a férfirészleg vonult a kapualjban.
– Lefeküdjünk ilyen korán?
– Miért, van valami ötleted?
– Ki tud erre egy kóser sztriptízt?

Mi maradtunk a legvégére. A vezető határozottan elindult egy sötét kapualjban, majd amikor odabent még sötétebb lett, aztán az udvar is elfogyott – a társaság lélegzetével párhuzamosan – hirtelen a fejére csapott, hogy ez nem is az az udvar. Boldog sóhajtások. De nem sokáig, mert hamarosan megtaláltuk az igazi udvart. Ez se nézett ki jobban sötétben.

From Odessza 2012

A lépcsőház vasajtója nyitva volt.
– Ez mindig így is lesz? – kérdeztem a vezetőt.
– Persze – mosolygott vissza.

Aztán a lépcsőházban mindenki megkapta a lakását, és valami borzasztó gyorsan kikapcsoltuk az agyunkat. A kései időpontra való tekintettel kaptunk némi kedvezményt, a másnapi közös reggelit áttettük 9.30-ra.

Linkek: