…

Szeretem,
ha
egy
vessző
pontos,
szeretem,
ha
egy
pont
az
kettős,
szeretem,
ha
egy
jel
az
gondolat.

– Szentgyörgyi József: Nagy Paulóskönyv –

Nemrégen olvastam valakinél, mennyire ki van borulva a ‘…’ használatára. Hogy ez mekkora szellemi impotencia. Mivel kommentlehetőség nem volt, így kénytelen vagyok itt továbbgondolni az írást.

Először is ez, mint minden szélsőséges, markáns vélemény, marhaság. Nagyon kevés dolog van a világon, amelyre egyértelműen rá lehetne fogni, hogy a használata minden esetben káros, de legalábbis szánalmas. Ha valami létezik, kitalálták, akkor egész biztosan van értelmes felhasználási lehetősége is.

Nézzünk néhány példát. Ha a ‘…’ az ‘stb’-vel együtt szerepel, attól engem is kiver a veríték. Nem azért, mert harmatos lelkű stiliszta lennék, hanem azért, mert ez általában a tudatos manipuláció jele.

Az A terv esetében számolhatunk kellemetlen mellékhatásokkal (magasabb bizonytalanság, alacsony redundancia, stb…) míg a B terv esetében

Aki a fenti mondatot beleírta az ajánlatba, az mindenképpen szeretné, ha az ügyfele a B tervet választaná, de sajnálatosan ehhez nincs elég észérve. Tehát fogja azt az egyet, ami van, majd leírja még egyszer, más szavakkal, aztán odabiggyeszti a végére a mágikus ‘stb…’ lezárást, jelezve, hogy még hosszan tudná sorolni az érveket, de helyhiány miatt ettől most eltekint. Ha az olvasóban nem alakult ki korábban a vadászösztön az ‘stb…’-re, akkor az első olvasatra annyi marad csak meg benne, hogy az A tervnek van egy csomó hátulütője. Én speciel annyira utálom, hogy ha meglátom, rögtön adok egy fél pontot az A tervnek és kifejezetten rávizsgálok arra, miért is lenne jó a B terv az ajánlatadó számára.

Aztán van az irodalmi szenvelgő. Ő az, aki le szeretne írni egy jelenetet, egy hangulatot, de nincs elég tehetsége hozzá.

Rodrigo megfogta a lány kezét, Esmeralda halkan felsóhajtott, odafent pedig csendesen mosolygott a Hold…

Új bekezdés.

Ebben a példában a szerző azt szeretné, ha minden olvasó előszedné a saját fejében lévő hangulati panelt, mely vagy úgy alakult ki, hogy az illető már olvasott valakitől – például egy kevésbé szenvelgő írótól – hasonlót, esetleg látott már ilyesmit filmen, neadjisten maga is átélt már ilyen esetet. És ezzel mehetünk is tovább, a lényeg, hogy jeleztük az olvasónak, hogy itt most nagyon mély érzelmekről van szó, melyet mi szintén nagyon mélyen át tudunk érezni, de ezt most szemérmesen nem írjuk le. Ennek a használatnak tipikus jele a sor végi ‘…’ és nem korlátozódik az irodalmi szenvelgésre, sajnos előfordul szakmai/tudományos írásokban is. Szóbeli megfelelője az, amikor valaki félbeharap egy mondatot, majd sokat sejtetően néz.

Végére hagytam az értelmes felhasználást. Remélem, nem árulok el senkinek sem újdonságot: a prózának ugyanúgy ritmusa van, mint a versnek, csak nem annyira kötött. A jó írás olvastatja magát, és nem feltétlenül csak a mondanivalója révén. Nagyon fontos a ritmus is. Márpedig ezt a ritmust nem csak a megfelelő szavak alakítják ki, hanem a megfelelő írásjelek is. A pont, a kettőspont, a pontosvessző, a gondolatjel… és természetesen a ‘…’ is. A ‘…’ ilyenkor – mint az előző mondatban is – egy pillanatnyi megtorpanást jelöl. Mint amikor az élő beszédben valaki egy fél másodperces hatásszünetet tart. Ilyen értelemben a gondolatjel közeli rokona, de nincs akkora jelentősége: a gondolatjel valami komolyabb mondanivaló előtti szünetet jelöl, a ‘…’ lehet akár csak egy levegővétel is. Beazonosítani sem nehéz: ez a fajta ‘…’ mindig egy mondat belsejében szerepel, magában, azaz ‘stb’ nélkül – majd a röpke pihenő után a mondat a maga tempójában megy tovább.

Izgalmas, szép dolog a nyelv. A fentiekből látható egyébként az is, miért nem lehet géppel hatásos szöveget előállítani: a jó szöveg visszaadja az élőbeszédet és valamelyest az elbeszélő mimikáját, habitusát is. Azaz magát az embert. Gép majd akkor tud ilyet előállítani, ha úgy tud érezni is, gondolkodni is, mint az ember. Ha ki tud kacsintani egy mondat mögül.