Egy állami intézményben dolgozom rendszergazdaként. Felhasználók támogatása, fájlszerver, nyomtatás, névfeloldás, internet, levelezés, szóval semmi extra – de nekem pont megfelel. A hangulat – állami intézményhez képest – jó, a kollégák kedvelnek, sőt, néha mintha tartanának is tőlem. Talán azért, mert tudják, hogy én mindent látok a cégen belül, mindenhez hozzáférek. Azt már nem tudják, hogy egy rendszergazda értéke nem csak a szakmai tudás, hanem a megbízhatóság is.

Az egyik nap megjelent két férfi egy felírat nélküli, állami rendszámos autóval, becipeltek egy számítógépet. Életemben nem láttam még ilyen dobozt, még a gép márkáját sem tudtam beazonosítani.
– Ezt most bevisszük a szerverszobába. Tegyél szabaddá neki egy csatlakozót a panelen, de legyen rajta internet is! – szólt az egyik.
– Meg az ángyod térdekalácsa – hűtöttem le – Ezt ide be nem hozzátok!
– Hjaj! – sóhajtott – Nem szólt a főnököd?
– Nem.
– Akkor hívd fel légyszives!

Felhívtam. Tényleg elfelejtett szólni. A gépet be kell fogadni, kifejezetten magas szintű utasítás.

– Egyébként mi ez? – kérdeztem a szakiktól, miközben kötötték be a masinát.
– Doboz.
– Részletesebben?
– Nagy doboz.
– Most csak szivattok, vagy nem beszélhettek róla?
– Még erről sem beszélhetünk.
– Oké. De azért nem robban?
– Sok a kérdés, haver.

Ahogy elmentek, nyilván beizzítottam a snifferemet, de ez a dög teljesen titkosítva kommunikált. Viszont szemmel láthatóan nem piszkálta a helyi hálózatot, így vállat vontam.

Pár nap múlva új kollégát vettünk fel. Egy nőt. De micsoda nőt, aranyapám! A portásnak úgy kellett erővel becsuknia utána a kaput, mert csak úgy húzta be maga után az utcáról a férfiakat. Szőke, formás alak, tutajos szemek, enyhén telt száj… még én is beleborzongtam.
– Ő lesz az új kollégád a csoportban – vezette be hozzám a főnököm.
– Huhh! – tört ki belőlem az ősmajom – Várjatok, először kimegyek egy hideg fürdőre.
– Ez egy ilyen vicces fiú – legyintett a főnök – Ismerkedjenek össze.
– Kovács Diána – nyújtotta a kezét – Örülök, hogy megismerhettem.

Magázódunk? Mi a fene?

– Wachsberger Valdemár – nyújtottam én is kezet.
– Tényleg? – nyílt nagyra a szeme.
– Nem. Valójában Kis Pál, de azt sokan nem tudják jól kiejteni.

A nő tanácstalanul nézett a főnökre.

– Mondtam, hogy vicces fiú. Szólítsa egyszerűen csak Gézának.
– Géza?
– Igen. Minden idiótát Gézának nevezünk a cégnél.
– De hát a cégvezető is Géza!
– Ez csak véletlen egybeesés.

Kettesben maradtunk.

– Akkor magácska is rendszergazda? – próbáltam ismerkedni.
– Az mit csinál?
– Felügyeli a számítógépeket.
– Ó, akkor igen.

Nem nyugtatott meg. Oké, bombázó a csaj, de nekem itt van ez a jól összerakott rendszerem, kétszer is meggondolom, kit engedek hozzá.

– Kedves, tudja, mi az a DNS?
– Valami biológiai katyvasz, ugye? Tudja, soha nem érdekelt a biológia. Eltekintve persze a gyakorlattól.

Nekidőltem a klímának. Az legalább lehűtött egy kicsit.

– Mond az magának valamit, hogy printszerver?
– Micsoda?
– Nyomtató szerver.
– A nyomtatáshoz szerver kell? Mi mindig kettesben csináltuk.

Tekertem egyet a klímán. Lefelé. Jézusom. Mit keres ez a nő itt? Egy dologhoz szemmel láthatóan ért, de az nem az informatika.

– Egy utolsó kérdés a gyakorlati életből, ha nem zavarja. Mondjuk a sávszélesség 20 megabitpersszekundum, magának pedig van 40 felhasználója. Mekkora sávszélességet kaphatnak fejenként, ha meg kell hagynia 1 megabájtperszekundumot a VOIP számára?
– Ööö… nem mindegyik szót értettem a kérdésben.
– Na várjon, akkor felírom az egyenletet a táblára. Azt mondja, 40x+1024=2048. Mond ez magának valamit?
– Semmit. Szerintem elrontotta, a 40-et nem lehet egyszerre szorozni is meg össze is adni.
– Az az x, kedves.
– Én is ismerem a szorzás jelet! – kapta fel a vizet.
– Aha. Tudja mit, hagyjuk. Mit mondott a főnök, mi lesz a dolga?
– Segíteni magának megismerni a rendszerét.
– De hát én ismerem! Én raktam össze!
– Akkor el is tudja nekem magyarázni, ugye?
– Hát, el. Holnap el is kezdhetjük. De hozzon magával többnapi hideg élelmet.

Végülis nem mondhatnám, hogy rosszul teltek a napjaim. A nő síkhülye volt ugyan, de nagyon jól nézett ki. Imádtam belenézni a szemébe és közben a WINS – DNS egymásba huzalozásáról beszélni. Egyébként is képes vagyok napokig dumálni az általam összerakott és üzemeltetett infrastruktúráról, hát még ha ilyen hallgatóság ül mellettem.
Közben persze mutogattam is az egyes gépeket a szerverszobában. Így jutottunk el a nemrég berakott, ismeretlen gépig.
– És ez micsoda? – kérdezett rá – Eddig erről nem beszélt.
– Most megfogott – ismertem be – Erről a gépről semmit sem tudok.
– Az meg hogyan lehet – csodálkozott – Hiszen maga rakta össze a rendszert, nem?
– De, persze. Viszont ezt csak úgy leküldték ide fentről és nem mondtak semmit sem róla.
– Napok óta azt magyarázza nekem, hogy egy rendszergazdának még a legutolsó csavart is ismernie kell a rendszerében. Ne adja már itt a hülyét.
– Komolyan beszélek. Nem tudok róla semmit.
– Nem hiszem el, hogy meg se próbálta megismerni.
– Na jó. Sniffeltem egyet a forgalmán, de titkosított.
– Törje fel!

Már régen letettem arról, hogy szakmai vitába bonyolódjak vele.

– Az csak a zsé kategóriás filmekben működik, kedves. Ez a valóság.
– Akkor törjük fel magát a gépet. Hiszen itt van előttünk!
– Tessék. Nem akadályozom. Törje fel maga!
– Fel is töröm – jelentette ki határozottan.
– Persze, csak ha segít – tette hozzá, valamivel bátortalanabbul.

Hmm. Lenne hozzá kedvem, naná. De nem tetszik, nagyon nem tetszik ez az egész.

– Tudja, hogy az állásunkkal játszanánk?
– Mi a fontosabb magának? Az állása, vagy ez a kihívás?
– Az állásom. Meg a szakmai hírnevem.
– Ha feltöri, akkor nem nő a hírneve?
– De. Az állástalan rendszergazdák piacán.
– Szóval nem?
– Pontosan.
– De nehéz magával.

Ekkor nyílt az ajtó és egy öltönyös férfi lépett be.

– Hé, maga hogyan jött be? – lepődtem meg – Ide csak kártyával lehet!
– Magának kuss van – nézett ki a napszemüvege mögül.
– Szőke ügynök, hogy halad a gép feltörésével? – fordult a nőhöz.
– Sehogy – tárta szét a karját a nő – Ez az alak nemhogy segítene, inkább akadályoz.
– Aha. Szóval nem működünk együtt – nézett rám fenyegetően.
– Na, most már takarodjanak innen kifelé mindannyian! – emeltem fel a hangomat – Vagy hívom a biztonságiakat!
– Nem hívja – vett elő egy revolvert – Én speciel egy titkosügynök vagyok, akinek az a dolga, hogy ezt a gépet feltörje.
– Én pedig egy felelős rendszergazda vagyok – vettem elő a saját pisztolyomat – Akinek az a dolga, hogy megvédje a felügyeletére bízott gépeket.

Álltunk egymással szemben, egymásra fogott revolverekkel.

– Szőke ügynök! – szólt rá az öltönyös – Ne csak álljon már ott, magánál is van pisztoly!
– Ja, tényleg – eszmélt fel a nő – Hol is van, hol is van… aha, ez az!
– Szőke ügynök! – sziszegte a férfi – Ne rám célozzon!
– Bocs, főnök.
– Na, ehhez mit szól? – fordult felém a hapi – Ketten egy ellen.
– Várjuk ki a végét – vontam vállat.
– Várja a hóhér. Szőke ügynök, lője le!

A nő tétovázott.

– Nézze, kedves. Én már legalább tízszer le tudtam volna lőni magácskát – szóltam hozzá – De maga sokkal szimpatikusabb, mint ez a köcsög. Mit szólna hozzá, ha lelőném?
– Engem nem tud – önérzeteskedett az öltönyös – Rajtam golyóálló mellény van.

Erre lelőttem.

– Hogyan csinálta? – nyílt tágra a nő szeme.
– A fején nem volt mellény.
– És akkor most mi lesz?
– Kicserélem a két pisztolyt, maga meg beleírja a jelentésébe, hogy nagy volt a zűrzavar és a bonyolult helyzetben a társa összezavarodott végül saját magát lőtte fejbe.
– Ez teljesen jól hangzik – bólogatott a szőke.
– Szerintem is. Biztosan el fogják hinni.
– Hoppá, majdnem elfelejtettem! – kaptam a fejemhez és beleeresztettem néhány golyót az ismeretlen szerverbe – Majd azt is írja bele a jelentésbe kedves, hogy mielőtt az a szerencsétlen főbe lőtte magát, szétlőtte a szervert is.
– Rendben. És most?
– Telefonáljon be a központba, hogy takarítsák ki a szobát. Mi meg elmegyünk kávézni.
– Kaffélatte van?
– Van – karoltam belé – Szólíthatom Szőkének?
– Persze – mosolygott vissza – Szőke. Szőke 007.