Month: September 2012

Mely persze már csak félig-meddig évadzáró, viszont teljes mértékben a legnépesebb Pyrus rendezvény az évben. Sok minden szól mellette: a Tisza-tó szelíd, nincsenek benne kiszámíthatatlan áramlások, sodrások, ellenben jócskán akadnak szép részek: eldugott ösvények az erdőben, a nádasban, a tavakon pedig hatalmas vízitök-, tündérfátyol-mezők. Ősszel pedig különösen szép a környék, ráadásul a csapatnak van valami időjárásfelelőse is: én eddig az utolsó négy alkalommal voltam, mindig október körül találkoztunk – és mindig remek őszi időt fogtunk ki. Akkor is, ha előtte egy hétig szakadt az eső, utána pedig hóviharral tört be az orkán, erre a hétvégére mindig langyos, álmos őszi idő köszöntött be.
Mondanom sem kell, most is ez történt. Egy hete bújtuk az időjárás-jelentéseket, terveztük meg a fellépő ruhákat (lycra felső, nem, polár, a francba, kell még a dzseki is… no nézd már, most meg azt írják, elég lesz egy rövidujjú póló is), végül két napra elvittük az egész ruhatárat (kocsi csomagtartója bőröndökkel tele), aztán helyben válogattunk. 9.00: borult ég, hűvös levegő, esőszag. Nej felvette a dzsekijét. Én rizikóztam, csak egy hosszúujjú pólót kaptam magamra. 9.30: beültünk a kajakba. 9.35: Ezerrel kisütött a nap és nem is hagyta abba estig. Nej ebédig nyári mikulást játszott.

Ja, hogy miért félig-meddig évadzáró? Nem túl bonyolult: a csapatban egyre több a téliesített kajakos. Jövő hétvégére is van egy tervezett túránk, ötletekkel meg egyébként is tele a padlás (Gemenc, Balaton, Mosoni-Duna) és van esély arra is, hogy a két ünnep közötti budapesti lecsorgásból is hagyomány lesz. Szóval van, akinek tényleg szezonzáró, de egyre több kajakosnak már nem.
De mindettől függetlenül a Tisza melletti találkozó jó buli. Ez látszik is a létszámon: nem számoltam, csak fél füllel hallottam, hogy mintha 48 vízi egység lett volna, köztük néhány kettes kajak, sőt kenu is.

Előtte persze ungabunga bográcsolás, az udvar és a vizes blokk megszállása, sörök, borok, pálinkákok, sztorik. Hajnalig.

A kempingben, amikor az első ember odatelefonált szobát foglalni, korrektek voltak: figyelmeztettek, hogy szombaton esküvő is lesz, készüljünk arra, hogy esetleg hangosak lesznek. Én nagyjából ötödiknek telefonáltam oda és amikor engem is figyelmeztettek, akkor visszakérdeztem: és az esküvő résztvevői is tudnak arról, hogy félszáz jókedvű kajakos fogja megszállni a kempinget? Ezért, vagy nem, nem lehet tudni, mindenesetre az esküvő elmaradt. Lehet, hogy ezt még meg fogja egyszer köszönni a vőlegény.

A hosszúra nyúlt éjszakai program ellenére a reggeli indulás csak húsz percet csúszott. Nejjel megint el akartunk szökni a közös fotózásról, de kibabráltak velünk, most a vízben volt, kajakostól.

From Kajak

Szeretném felhívni a figyelmet a kép egyik érdekességére. Nem, a piros kajakban nem a Láthatatlan Evezős ül, hanem… szóval nem egyszerű. Amikor a panorámafotóhoz készítettem a képeket, akkor a piros kajakban ülő személy elkövette a hibát, hogy evezett. Azaz az egyik képen jobbról lefelé állt a lapátja, a másikon viszont balról lefelé. Az MS Photo Gallery szoftver, amelyikkel össze szoktam ragasztani a darabokat, ezt a dilemmát úgy oldotta meg, hogy szegény Károlyt nemes egyszerűséggel leretusálta a képről. De szószerint, vegyük észre, hogy még hátteret is extrapolált a leszedett tartalom helyett. Ügyes.

From Kajak

A horgászverseny miatt némi vargabetűvel indultunk. Két csapatra oszoltunk, az egyikben a lassabb tempójú kajakosok mentek, a másikban a gyorsabbak. Az első csoport rövidebb délelőtti távot kapott, hogy majd a déli pihenőhöz egyszerre érjünk. Ez percre pontosan meg is történt, habár… szóval a gyorsabb csoport olyan terepen ment, ahol nem igazán jött ki a sebességkülönbség, illetve egy csomóan nem akartak száguldozni. A lassabb csoport viszont bement mindenféle eldugott ágakba, sőt, az eldugott ágakból nyíló istentelenül eldugott ágakba is, így lett az a vége, hogy este a két csoport GPS kütyüi száz méterre pontosan ugyanazt az értéket mutatták, ráadásul, mint írtam is, a pihenőhöz is egyszerre érkeztünk. De legalább jól meg volt szervezve.

From Kajak

A pihenő a poroszlói kikötőben volt, immár mondhatni rendszeres jelleggel. Azért úgy elképzelem, hogy ott van az a magányos kávéautomata az elhanyagolt kioszk alatt, a szél egykedvűen görgeti a parton a sulymokat, a büfésnéni pedig már sokadjára rendezi át azt a tíz doboz kólát és tíz doboz borsodit a hűtőben, hogy legalább történjen már valami, aztán egyszer csak beesik ötven ember és még a lakóautók tetejére is kajakokat cuccolnak ki a vízből, kifosztják a kávéautomatát, púposra pakolják a tojtojt, majd amilyen váratlanul érkeztek, olyan váratlanul el is tűnnek. Aztán egy évig megint nem jár kajak a környéken.

From Kajak

From Kajak

Délután még belefért egy kis csalingázás, majd a VI-os öblítőcsatornán ki a Tiszára, onnan a VIII-as öblítőcsatornán meg be Tiszafüredre. 26 km, ezzel mindenki maradéktalanul meg volt elégedve, még az aprókölykök is.

From Kajak

Menetközben nem nagyon fényképeztem. Addig oké, hogy a kettős vízhatlan zsák végre védi a fényképezőgépet, másfelől viszont mire előcsomagolom, fényképezek, majd visszacsomagolom, a teljes mezőny lebukik a horizont mögött. Így az összes kép gyakorlatilag álló pozícióból készült, vagy vízen, vagy parton történő pihenők közben. Hamarosan előkerülnek a többiek képei is, azokból biztosan fogok még mazsolázni egy későbbi írásban. Egyelőre legyen elég most a tracking log: remekül látható, hogy megint a romantikus, egyben meglehetősen szűk átjárón küzdöttük át magunkat a Nagy Morotvába, onnan a Szartos, aztán egy gyors, balatoni tempójú evezés a poroszlói kikötőig, ebédszünet, majd végig a Csapó Tiszán, Szilas fok, egy nagyon fura kilátó – nekem legalábbis bizarr, ha egy kilátó olyan erdőben van, ahol a sűrűn körülvevő fák kétszer-háromszor magasabbak nála, de biztos jól lehet látni a mókusok oduját – innen pedig a korábban említett öblítő csatornákon keresztül csorogtunk haza. Én még erősítettem az evezőgyilkos hírnevemen, lévén kiesett a lapátom tolla… de ilyesmi mindenkivel előfordulhat.

A programfüzet szerint aznapra volt még egy gyorsulási verseny is, aki érzett még némi fölös energiát, az egy száz méteres darabon gyűrhette fel maga alatt a vízet.

Pakolás, cuccolás, átöltözés. Zuhanyzás után kerestem egy eldugott sarkot, ahová ki tudok ülni a szivarommal, ahol nem zavarok senkit a füstöléssel – erre pont ott tört ki a sütés-főzés. Nem tudom, de időnként borzasztóan tapintatlanok tudnak lenni az emberek: bele sem gondolnak, milyen zavaró lehet egy léhűtési céllal félrevonuló ember számára a hirtelen körülötte támadt sürgés-forgás. A méretekről elég, ha annyit mondok, hogy két bogrács, egy tárcsa, egy gázos tűzhely és egy kemping gázfőző dolgozott egymás mellett, jókora személyzettel. Sötétedés után simán kijöhetett volna egy stáb középkori konyhajelenetet filmezni valamilyen kosztümös filmbe.

Vasárnap reggel már nem bíztuk a véletlenre, 7.05-kor elhangzott a megrendelt zenedarab (Ébresztő Lábasra és Alumínium Kanálra, Köchel-jegyzék K.922, aki kérdez: Czigány György). Mi is felkeltünk, habár a kilenc órára kitűzött túraindulásban már nem voltunk érintettek: Nejt várta az otthon. És a munka. Én pedig kíváncsi voltam, hogyan néz ki hétvégén a lakás, hiszen olyan rég nem láttam már.

From Kajak

Még integettünk a távolodó kajakok felé, aztán minden különösebb cifrázás nélkül hazautaztunk.

Melléklet:
Mivel úgy tűnik, ez a szezonzáró kezd hagyománnyá beégni, gondoltam, összeszedem, hogyan is fajultak idáig a dolgok.

• 2007: Az első alkalom. Ekkor még csak 6-7 ember ment le ősszel a Tiszára, köztük a méltóságos fórumalapítónk is. Tetszett nekik a hely, megbeszélték, hogy jövőre is eljönnek. Itt jelent meg először anyagi mivoltában a pyrus.
• 2008: Ekkor már ott sertepertéltem én is a fórumban, de ezen a hétvégén családi kiránduláson voltunk Veszprémben. Ilyen szempontból nem volt túl szerencsés a rendezvény, sok embert érdekelt volna, de soknak közülük más programja volt, így maradt az 5-10 fős létszám.
• 2009: Ebben az évben már több ember jött, köztük mi is Nejjel. Ekkor még az esküvő nyert, csak a hátsó traktus eldugott faházaiban kaptunk szállást. Viszont közel voltunk a tűzrakó helyhez és ezt ki is használtuk. András ekkor gyűjtötte be a venyigéket, melyekből azóta kajak lett. Részletesebben itt.
• 2010: Ugrásszerű létszámnövekedés. Sikerült kibérelnünk a kőház felső szintjét, szabadtéri főzőcskézés helyett itt alakult ki a közösségi helyiség. Ekkor még volt arról vita, hogy a szezonzáró évenként máshol legyen. Részletesebben itt.
• 2011: Még mindig tudott növekedni a létszám. Én passzív túrázóként jöttem le, a kerékpáros baleset miatt evezni nem tudtam, de kajakot hoztam, másnak kölcsönbe. Ekkor már végképp eldőlt, hogy mind a helyszín, mind az időpont fix. Részletesebben itt.
• 2012: Ez a mostani. Megint találkozhattunk néhány új arccal. Immár mi nyomtuk le az esküvőt. A rituálék is kezdenek kialakulni: habár a szállás a kőépületben van, de ott max. a közös reggeli történik, minden más hátul, a tűzrakó helynél. (Gondolom, rossz időben ez változik, de ha az időjárásfelelős figyel, akkor nincs rossz idő.)

[Update]
Igen, tudok számolni, ez hat rendezvény, miközben a címben meg az 5-ös szám szerepel. A magyarázat egyszerű: rosszul tudtam, 2007-ben volt az első… viszont pont a címben nem illik publikálás után javítani.

Linkek:

• Tracking log
• Meteorológia: annyi pro és kontra hangzott már el a meteorológiai oldalakra, hogy inkább kigyűjtöttem ezeket egy helyre, legközelebb ne kelljen linkekre vadászni.
  • Országos Meteorológia Szolgálat (Be kell írni Tiszafüred nevét a rubrikába.)
  • Windguru
  • Foreca
  • Weather Online

2012.09.19; szerda
Ágyúgolyó futam a vihar előtt

A túra adatai:
– Távolság: Szántód-Fonyód, 30,15 km
– Idő, beleértve a pihenőket is: 5 óra 20 perc.
– Tracking log

Rögtön az elején tartozom egy rövid magyarázattal. Még a legelső bejegyzésben azt írtam, hogy az utolsó napra marad 30 kilométer, aztán az írásokból az jött le, hogy levágtunk itt, gyorsan eveztünk ott, milyen sokat hoztunk a tervekhez képest… aztán itt, a fejlécben mégis az szerepel, hogy 30 kilométer. A magyarázat nagyon egyszerű: mérési hiba. A kezdeti saccolgatások Google Earth alapján történtek, a terv szerinti Zamárdihoz képest 3 kilométerrel voltunk előrébb, viszont pont ennyi volt a pontatlanság is. (Ahogy írtam, 170 helyett 173 kilométer lett a vége.) Nem sok, de itt, az utolsó napon, a vihar előtti menekülésnél igencsak számított. (A nyereség, amit a 3 nap alatt összehoztunk 7 kilométer lett volna, de nem tudtuk teljes mértékben realizálni, mivel Földváron nem volt jó szálláshely. Így végül csak 3 kilométert nyertünk, melyet viszont elvitt a mérési pontatlanság, illetve nyertünk egy órát, amennyivel sötétedés előtt kötöttünk ki, igaz, másnap beáldoztunk kettőt, amennyivel korábban indultunk.)

A hajnal 5 órai ébredés pont olyan volt, mint amilyenre számítottunk: kemény ejtőernyős landolás a betonon. Minden vastagon vizes volt a sátor belsején kívül. És hideg. És sötét. De ekkor már bennünk volt, hogy itt a hajrá, nehogy már perceken múljon, hogy ne csináljuk meg a karikát. Ez látszott is a készülődésen, végül 6.39-kor rúgtuk el magunkat a partról. Pontosabban, vonszoltuk ki a kajakokat az iszapba.

Aztán hosszú hajrá. Péterrel viszonylag az elején megbeszéltük, hogy megpróbáljuk kiszállás nélkül teljesíteni a távot, hogy azzal se menjen az idő. A gyors szakosztály némileg körülményesebb megoldást talált ki, Orsolya ugyanis folytatta a tegnapi figurát, azaz öt kilométerenként kivonult a nádasba a természet szépségeiben gyönyörködni, majd utolértek minket, aztán újból nádas.
Tulajdonképpen hálás téma volt, mert jól telt az idő, volt mivel a leányzót cikizni. Amikor láttunk egy messzire benyúló mólót, akkor már vizsgálgattuk, hogy van-e rajta horgász. Ez ugye kizáró tényező a gyors slanyához. Sajnálatosan ezek a horgászok már csak olyanok voltak, hogy mindenhová kiette a fene őket. Illetve nem, találtunk egy mólót, ahol egy sem volt. Orsolya már kezdett is kifelé evezni, amikor gyanút fogtam. A parti épület ugyan rózsaszínre változott, de az épületek elhelyezkedése, a part… kezdett ismerős lenni.
– Figyeljetek, ez szerintem az öszödi kormányüdülő.
– És azt őrzik? – bizonytalankodott Orsolya.
– Nem látok rajta biztonsági őrt – jegyezte meg Zoltán.
– A mólón nincs. Legfeljebb egy mesterlövész lehet a toronyban – fűzte hozzá Péter.
– Menjél ki nyugodtan – javasolta Zoltán – Nem céloznak azok olyan jól.
Mondanom sem kell, a kormányüdülő mólója megmenekült. Viszont remek témát adott, kilométereken keresztül szidtuk a kormányt vitattuk meg a magyar politikai élet kacskaringóit, ezzel viszont ment az idő, észrevétlenül fogyott a táv. Ugyanez Norvégiában például nem működne.
– Nektek nincs anyagcserétek? – kérdezte a vége felé Orsolya.
– Jut eszembe, Józsi, nem iszunk egy sört? – vetette fel Péter.
És ittunk.
Most lelövöm a poént: 11:59-re érkeztünk meg, azaz 5 óra 20 percet ültünk kiszállás nélkül a kajakban. Mármint Péterrel, mert az üvegszálasok rendszeresen sétálgattak a nádasban.

De még nem járunk itt. Útközben láttunk néhány érdekességet. (Már amennyit az erősen ködös, párás időben lehetett.) Például Szárszó környékén szembejött velünk két járőröző motorcsónak. Értetlenül meredtünk rájuk: ha tényleg kevés a benzinpénz, akkor mi értelme van szorosan egymás mellett két hajóval járőrözni?

A víz “mélységére” egy jellemző adat: Lellénél fociztak. A Balatonban.

A köd csak nem akart felszállni. Ezt annyira nem bántuk, mert senkinek sem hiányzott a beígért szél. Viszont nem kicsit tette misztikussá az evezést, hiszen még a közeli célpontok is ködbe vesztek, nemhogy a távoliak. Péter elő is vezette a filozófiáját:
– Ezt kellene oktatni felnőtt tréningeken, ezt a fajta kajakozást. Nem kicsi nevelő hatása van. Gondolj bele, valahol nagyon-nagyon messze látsz egy kiszögellést és tudod, hogy oda el kell menned, sőt, sokkal tovább. És semmi másra nem számíthatsz, csak a saját erődre, a saját munkádra. Aztán órákon keresztül darálsz és egyszer csak odaértél. Jöhet a következő cél… miközben már tudod, hogy a módszer működik, csak evezni kell, kitartóan, és akkor mindenhová eljutsz.

Aztán elértük Balatonboglárt, ahonnan már csak 7,5 kilométer Fonyód.

– Szerintem megcsináltuk – szögeztem le – Ha most lövik fel a pirosat, akkor én a part mellett végighúzom a kajakot a bokáig érő vízben.

Később Péter is megtalálta a vonósugarat a GPS-én.
– Jé, az én halálsugaram zöld színű!
– Az a gyengébb. Az igazi Sith halálsugara bugyirózsaszín.
– A legközelebbi túrára át fogom állítani, ha addig élek is.

De a végére kaptunk még némi nehezítést. Egyrészt kezdett élénkülni a szél, a víz pedig eszméletlenül alacsonyra váltott. Pont, amikor már csak két kilométerre voltunk a célponttól, azaz kezdtünk volna felkészülni a landolásra. Kénytelenek voltunk befelé evezni.
Hogy igazából szembesüljünk a dilemmával, ekkor nyomták be az elsőfokú viharjelzést. Vakartuk rendesen a fejünket: ekkor ugyanis nem mehettünk 500 méternél beljebb a parttól – de ott még megfeneklett a kajak. 800 méter körül is csak 30-40 centis volt a víz, ami azért eléggé megnehezíti az evezést. Végül emellett maradtunk: lassabb persze a tempó, erősebben kell húzni, de két kilométer van már csak hátra, annyit kibírunk.
A GPS-ben az elem nem így gondolkodott. 900 méterre voltunk a céltól, amikor az utolsó garnitúrám is kifogyott. Á, egyáltalán nem káromkodtam. Péter mentett meg, nála akadt még olyan elem, amely ugyan nem volt teljes értékű, de 900 métert még kibírt.

From Balaton Karika 2012

Hatalmas kajakvontatás megint. Ahhoz képest, hogy eddig nem is tudtam róla, hogy van gyári madzagom a kajakon, a Marosnál és a Balatonnál rengetegszer segített ez a hős vontatókötél. Mondhatni, főszerepet kapott.

Még Fonyód felé közeledve élvezettel tervezgettük, hogy amint kiértünk és összepakoltunk, kiülünk a mólóra 14.00-kor és keresztbetett lábbal várjuk a vihart: mi ideértünk időben, te hol vagy? És reméljük, hogy baromi durva vihar lesz, mert megalázó lenne, ha csak egy kis pöffenet miatt szívtunk volna 3,5 napot.

A változatosság kedvéért megint szabadban átöltözés, az üdülőben minden zárva volt, gondnok sehol. Pakolás után pizza sajtos tészta a móló mellett, utána pedig kisétáltunk és elégedetten nyugtáztuk az erős szelet, a mindenfelé vad, tarajos hullámokat, az időközben fellőtt másodfokot: mégiscsak volt értelme a nagy rohanásnak.

Út haza. Már nem is emlékszem, mikor ki beszéltette a másikat, de legalább fele-fele. Itthon megint a fröccs nyert, a második helyre a vizes cuccok kiteregetése futott be. Terveztem még valami írást is, de már az illusztrációk feldolgozásáig sem jutottam el, lefejeltem a billentyűzetet.

Jó túra volt.

Álljon itt még a végén egy összegzés:

Távolság: 173 kilométer.
Útvonal:

From Segédlet

Linkek:

• Met.hu, szél erőjelzés a balatoni medencékre
• Windguru, Balaton nyugati oldal
• Fényképek (slideshow)

2012.09.18; kedd
Egy sima, egy fordított

A túra adatai:
– Távolság: Alsóőrs-Szántód, 46,1 km
– Idő, beleértve a pihenőket is: 9 óra 57 perc.
– Tracking log

Új nap, új viszonyok. Nálam nyoma sem volt a tegnapi fáradtságnak, valószínűleg az inkább motivációs gödör volt. A meteorológia délelőttre jó időt jósolt, aztán 13-14 közé cudar erős szelet, mely utána megszelídül, ellenben oldalról fog fújni, a part felé. Ezt már ismertük, a déli parton nem sok jót jelentett.

From Balaton Karika 2012

Délig nagyon kellemes túratempót nyomtunk végig, megállás nélkül. A félnapi átlagunk 6.0 lett, ami nem rossz eredmény. Itt-ott bátran belevágtunk az öbölbe, ekkorra már annyiszor léptük túl az 1500-as limitet, hogy látszott, úgysem lesz teljesen szabályos a túra. (Másfelől pedig ott volt a tükörsima víz a tejes kék éggel, tényleg nem kockáztattunk semmit a levágásokkal, ellenben nyertük a kilométereket, melyek a délutánhoz és a szerdai naphoz kellettek.)
Attila is ennek lett az áldozata. Eredetileg úgy terveztük, hogy azon a strandon tartunk hosszabb pihenőt, ahol ő végleg kiszáll, de amikor megláttuk a helyzetet, hogy az adott helyen 4 kilométert kellett volna evezni a strandig, mi pedig ehelyett átvághatjuk az öblöt, inkább úgy döntöttünk, hogy a vízen veszünk érzékeny búcsút tőle. Csakhogy ennek volt számomra két kellemetlen következménye is: vasárnap a nagy pakolásban elfelejtettünk átrakni Orsolya autójába egy pár hevedert, így hirtelen elég problémás lett, hogyan fog hazafuvarozni. Emellett soványmalacvágtában fogytak az elemeim a GPS-ből és a lapos guta ütött volna meg, ha pont az utolsó kilométereket nem fogom tudni megörökíteni a kerülésből. Attila mind a két problémámra igért megoldást, volt nála tartalékheveder és tartalékelem. Csakhogy nem mentünk ki hozzá, így maximum a kollektív kreativitásban és a szerencsében bízhattam.

– Hogyan fogjuk megtalálni az akarattyai partszakaszt?
– Nyugi, beletettem Attila autójának koordinátáit a GPS-be.
– Remek, akkor használjuk a halálsugarat.
– Ha még egyszer valaki halálsugárnak nevezi, arra ráirányítom!

Most egy kicsit előreszaladok. Szóval én veszettül törtem a fejemet, honnan szerezhetnénk Fonyódon hevedert – amikor már dugóhúzót sem sikerült -, ha meg nem sikerül, akkor ugyan milyen módszerrel fogjuk rögzíteni a kajakot? A többiek viszont csak gondtalanul legyintettek: “Ne aggódj, Józsi, valahogy csak megoldjuk!” Mit mondjak, aggódtam. Aztán az utolsó napon derült ki, hogy Zoltánnak is volt tartalékhevedere, de úgy gondolták, jól áll nekem az aggódás.

Ott jártam, hogy elbúcsúztunk Attilától, majd bátran nekieveztünk az öböl túloldalának. Csak találunk valami strandot kikötni. Nem volt. Mentségünkre szolgáljon, senki sem ismerte ezt a partszakaszt. Pedig megérte volna, mert a Balatonvilágos körüli szakasz okozta a legnagyobb meglepetést. Romantikus part: meredek, magas fal, a középvonalán, a fal oldalában vasúti töltés, tényleg úgy nézett ki, mint egy terepasztal, a fal tövében pedig villasor. A víz pedig… hát az valami csodálatosan zöld volt, hatalmas felületen. A kajakról lenézve pedig annyira tiszta volt, mintha tengeren eveztünk volna. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szépségekbe futhatunk bele a Balcsin.

From Balaton Karika 2012

Itt már nagyon szorított az idő, mert hamarosan jönnie kellett az erős szélnek. Végül találtunk egy szigetet, pontosabban egy mólót és egy homokpadot, melyből úgy lett sziget, hogy elapadt körülötte a víz. Kivonszoltuk a kajakokat a partra – igen, a jó öreg déli part – és abban a pillanatban be is támadott a kellemetlen, durva szél. Pont be azon a kis nyíláson, melyen mi is beosontunk a padra. Mondanom sem kell, megint szembeszél volt – miközben mi 180 fokot fordultunk. Ekkor azért elhangzott néhány, nem éppen dícsérő szó az Időjárásfelelősre: ha ugyanezt a szelet kapjuk tegnap, akkor szellők hátán suhanhattunk volna a görcsös erőlködés helyett. Ha pedig a tegnapi szelet kapjuk ma, akkor szintén. Ehelyett mindkét nap küzdhetünk az erős szembeszéllel.
Megpróbáltuk valahogy kihúzni a padon a beígért erős egy órát, de nem bírtuk: hideg vizes cuccban álldogálni az erős szében még az Álmoskönyv szerint sem jelent túl sok jót.

From Balaton Karika 2012

Viszont találkoztunk egy végtelenül kedves horgásszal. Tulajdonképpen az ő telkén kötöttünk ki, persze figyelembe véve, hogy normális vízállásnál az nem telek, hanem víz. Pont akkor kezdte felszerelni a csónakját az éjszakai horgászatra, amikor kitelepültünk mellé, Orsolya konkrétan a csónakot használta szélárnyéknak a napi műanyaglevesének főzésekor. A pacákot nem zavarta, megvárta, amíg a leány végez, közben dumálgattunk, nagyjából mindenről: halakról, Balatonról, horgászfelszerelésekről, vizirendőrökről. Aztán a hosszas felszerelkezés után beszállt, pöfögött 50 métert és beparkolt egy nádashoz. Nagyot vigyorogtunk: akkor ő is csak olyan horgász, hogy tulajdonképpen mindegy hová megy, csak ne legyen otthon. Péter át is sétált a nádashoz és ekkor derült fény a történetre: a hapi a nádas mellett tartotta szákban a csalinak szánt apróhalait, valaki viszont kivágta a hálót, a halacskák kiszöktek és horgászunk állhatott neki újra összegyűjteni a kishalakat. Ez megint olyan történet volt, hogy leesett állal bámultunk: az emberi aljasság tényleg végtelen.

Mint jeleztem, nem vártuk meg a cudar idő végét, a kajakban legalább deréktól lefelé nem fáztunk. Megint szembeszél, megint szembehullámok. Szerencsére nem tartott sokáig, olyan fél három körül enyhült a szél, átváltott oldalról lökdösős kellemetlenkedő, de enyhe szélre. Ekkor újra megindultunk, szószerint faltuk a kilométereket. Persze, hogy bejött megint a sajtkrémes poénkodás, jobb magyarázat híján. Én sem értettem a dolgot, most utólag azt mondom, a második nap lehetett a holtpont, utána már mentem rendesen a többiekkel.
Ráadásul itt kettészakadt a csapat. Orsolya gyomra feladta a levesporokkal történő harcot, kapitulált. Ebből kifolyólag a leányzónak olyan 5 kilométerenként ki kellett mennie nádast keresni, ami a déli parton elég durva, ugyanis a kellő vízmélység miatt muszáj volt a határon, 1500 méteren eveznünk. Zoltán lovagként elkísérte, így a két gyors hajó jóval nagyobb távokat ment, viszont pont így tudtunk ugyanolyan tempóban haladni.

Siófoknál jártunk, amikor láttuk kifutni a járőr motorost, mely a Siófok – Balatonfüred – Tihany részben cirkált. Nyeltünk is egy nagyot: ha ugyanezt egy nappal korábban csinálja, akkor kaphattunk volna kellemetlen kérdéseket Füred és Alsóőrs között. (A horgásztól megtudtuk, hogy a vizirendőrségnek annyira kevés az üzemanyaga, hogy kábé hetente egyszer tudnak kifutni járőrözni.)
Aztán késő délután a rendőri ellenőrzés fokozódott, megjelent egy helikopter és jó egy órán(!) keresztül körözött a fejünk felett. Egy olyan rendőrségi helikopter, mely értesüléseink szerint az őszi szezonban már nincs is. Ehhez képest rendesen mórikálta magát, az egyik alkalommal Szántódnál bedöntötték a gépet és úgy repültek ránk, mintha Vietnámban lettek volna. Mivel maximálisan szabályosan eveztünk, sok dolgunk nem volt velük, élveztük a showt.

From Balaton Karika 2012

Pedig a szabályosságnak nem várt akadálya támadt: Zamárdi után piszokul alacsony lett a víz. Csak mentünk egyre beljebb, Tihany felé, de még mindig csak térdig ért. Ki is szálltunk: nem mindig lehet olyan fényképeket készíteni, ahol az ember bent áll a szorosban.

Ja, hogyan keveredtünk el Szántódig, amikor mára a Zamárdi szabadstrand lett előirányozva szálláshelyként? Úgy, hogy jól haladtunk. Már ott jártunk, hogy Balatonföldvárt céloztuk be kikötési pontként. Péter javasolta, hogy van a móló mögött egy hangulatos sziget, ott meg tudnánk aludni. Igaz, egyáltalán nem elhagyatott, tulajdonképpen bent van a város közepén, meg sétálni is sokan járnak ki, no meg a horgászok is szeretik. Első körben elfogadtuk az ötletet, de ahogy haladtunk Szántód felé, úgy kezdett el egyre kevésbé tetszeni nekem a dolog. Ha mégsem jön be, akkor azért eléggé szarban leszünk, hiszen Földváron a fene tudja, milyen más szálláshelyet találunk, Szárszó meg azért elég messze van, nem beszélve arról, hogy egyik településből sem készültünk fel.
Szántódon viszont tudtuk, hogy van egy kemping, igaz, az is bezárt szeptember elején. De úgy voltunk vele, hogy a tegnapi módszert megpróbálhatjuk újra: ha lesz biztonsági őr, akkor megkérjük, hívja fel a tulajt, ha nem lesz, akkor meg alszunk egyet, reggel összetakarítunk magunk után, aztán mintha ott se lettünk volna. Ezt az elképzelést kiegészítettük még egy variánssal: Zoltán emlékezett rá, hogy a kemping mellett van egy évek óta használaton kívüli lepusztult üdülőtelep, már a betont is felverte a félméteres gaz, ha a kemping nem jön be, oda még mindig át tudunk menni.

Egy hátránya volt a szántódi letelepedésnek: 3,7 km. Ennyivel lettünk volna előrébb Földváron. Az időnkbe még simán belefért volna a táv, szóval elég nagy volt a kísértés. De végül úgy döntöttünk, hogy egyszer már megérdemelnénk egy fejlámpa nélküli kikötést és egy lazább, ráérősebb estét, amikor kényelmesen meg tudunk vacsorázni, van időnk utána dumálni is, mielőtt beszédülnénk a hálózsákba.
Azaz maradt Szántód.

Ahogy közeledtünk a kemping előtti nádashoz, Orsolya mellém sodródott.
– Zoltánnal kitaláltuk, hogyan legyen a vacsora.
– Hogyan?
– Beírod a netbookba, hogy ‘pizzarendelés, Szántód’. Aztán rendelünk pizzát a kempinghez.
– Mármint a bezárt kempinghez?
– Persze. Majd legfeljebb becsúsztatják a főkapu alatt.
– Ööö, ez így biztosan legális?
– Éhes vagyok és csak levesporom van, amit nem bír a gyomrom. Persze, hogy legális.

Végül először az elhagyott üdülőt néztük meg. Mit mondjak, volt hangulata. Irgalmatlan büdös nádas, az aprócska parton egy félméteres, felpuffadt döglött hal ringatózott.
– Hát, ennek is megvan az előnye – jegyeztem meg – Lelkiismeretfurdalás nélkül szarhatunk a nádasba, attól csak jobb lesz a levegő.

Péter és Zoltán kiszálltak, felderíteni a terepet. Hümmögve jöttek vissza.
– Menjünk át inkább a kempingbe – döntöttek végül.

Amíg ők a kempinget célozták be, én áteveztem a rév túloldalára, megnézni, mi van arrafelé. Gyakorlatilag semmi érdekes, magánházak. Viszont kiszúrtam, hogy a kikötőben még nyitva van az étterem. Mire visszaértem, addigra a többiek felderítették a kempinget, csont üres, jó a part. Összeállt a kép: Mi Péterrel kikötünk, Orsolya és Zoltán elmennek kajálni.
– Mégis, hogyan? – érdeklődött Péter.
– Kikötünk, átsétálunk.
– A bezárt kempingkapun?
– Ööö… akkor kajakkal megyünk kajálni.

Ki is kötöttek az étterem előtt, majd mint egy limuzinból, kiszálltak és besétáltak az étterembe.

– Hol fognak aludni? – kérdezte a némileg megzavarodott pincér fizetéskor.
– Ööö, izé, na… – kezdte Orsolya.
– Van szállásunk Tihanyban – zárta le Zoltán.
– Az nagyon messze van!
Összenéztek.
– Most mondtuk volna neki, hogy nincs az messze, valójában itt fogunk aludni az étterem mögött tíz méterre? – magyarázta már a kempingben Orsolya.

Közben mi Péterrel kikötöttünk, újabb szabadtéri átöltözés száraz cuccba, kajáltunk egy nagyot (háziszalonnából biochips), majd kiültünk a parti kövekre egy-egy impozáns méretű szivarral. Előttünk terült el a Balaton legszebb éjszakai panorámája, Tihanytól Almádiig. Néztük a fényeket és pöfékeltünk. Fenséges volt.
Aztán megjöttek a többiek, dumálás, a táj csöndes nézegetése. Zoltán elárulta, hogyan szokott régebben csajozni a csillagtérkép elmagyarázásával. Mindig tanul az ember.

Volt egy fontos stratégiai döntésünk is: a GPS szerint ugyanis pont 30 kilométer volt hátra, ami azt jelentette, hogy ha tényleg 14.00-kor jön meg a vihar, azaz mondjuk 13.00-kor benyomják a kettes viharjelzést, akkor a 9 órai indulás esetén 7,5 kmh-s átlagot kellene mennünk, az viszont látszott, hogy a fullra pakolt polietilén kajakok nem bírnak ilyen tempót. Ha biztosra akarunk menni, azaz beleszámolunk szembeszelet, szembehullámot (még akkor is, ha a meteorológia szerint végig oldalszelünk lesz), na meg a pihenőket is, akkor legyen mondjuk az átlag 5 kmh, azaz reggel 7-kor el kell indulnunk, ez viszont 5 órai kelést jelent. Nem lettem tőle túlzottan vidám. A reggeli készülődés, a vizes ruhák felvétele még világosban sem felhőtlen öröm, de ugyanez sötétben, vastagon harmattal borítva, csontvelőig borzongató. És akkor még ott voltak az alternatívák: mi van, ha nem 13.00-kor lövik fel a pirosat, hanem mondjuk délben, vagy még korábban? Orsolya és Zoltán ezzel ki is estek, nekik a szerdai nap volt a vége. Valamelyiküknek el kell vonatoznia Fonyódra, elhozni a kocsit. Nekünk Péterrel még volt egy napunk, de a meteorológia szerint a csütörtök sem nézett ki túlságosan barátságosan, a fagypont körüli reggeli hőmérséklettel. Szóval ott voltunk, hogy még az 5 órai ébresztő sem volt teljesen biztos, viszont sötétben azért nem akartunk evezni. Necces lesz.

Nem is húztuk sokáig az időt, a szivar után felnyomtuk a sátrat, berendeztük, aztán aludtunk.

2012.09.17; hétfő
Nekem a tenger a Balaton

A túra adatai:
– Távolság: Badacsonytomaj-Alsóőrs, 44 km
– Idő, beleértve a pihenőket is: 10 óra 50 perc.
– Tracking log

Reggel dupla kukorékolás ébresztett, mivel beállítottam az ébresztést a tartósabb mobilomon, miközben elfelejtettem, hogy az egy nap alatt lemerülősön is be lett állítva, a telefon viszont megrázta magát, dafke nem merült le, így reggel hétkor egy egész kakasfarm szólalt meg.

A tó tükörsima volt, szél egy szál se, de amikor fel kellett venni a reggeli hűs levegőben a tegnapról vizes cuccokat, azért csikorogtak a fogak. Érdekes módon, hiába nem kellett vacakolni a sátorral, most is kilenc órára készültünk össze. Néztem a netbookon időjárást, semmi komoly. Ehhez képest indulásra nagyon durván bevadult az idő. Szembeszél, naná. Nem is kicsi, saccra olyan 40-es. A hullámok vízreszálláskor kábé 30 centisek voltak, de amint kiértünk a nyíltabb vízre, ott 60-80 centisekre nőttek. Leírom még egyszer: 60-80 centis, tarajos törőhullámok. Nem is egyedül jöttek: az elsőt még általában átvitte a kajak, de a hullám után leesett az orra, így a rögtön utána jövő – legalább akkora – másod és harmad hullám már átcsapott a kajakon, beterítve a decktáskát és engem. Az időjárás sem volt a barátunk: a nap elbújt, az erős szél meg gondoskodott róla, hogy a reggeli 12-13 fokos víz összes szépségét kiélvezzük. Valami hihetetlen mázlival pont aznap döntöttem úgy, hogy melegen öltözök, hosszúujjú lycra felsővel és a telente is használt fröcskölésálló dzsekimmel vérteztem fel magamat, melyre még rájött a mentőmellény, amint észrevettük, hogy fellőtték az elsőfokú viharjelzést. Egyedül amiatt dühöngtem, hogy a fényképezőgépet az egyáltalán nem vízálló decktáskába tettem – igaz, azon belül még egy külön vízálló zsákba csomagolva, de láttam én már ezt a zsákot Görögországban beázni – szóval ezt a csomagolást azért nem ártott volna először újságpapírral tesztelni, nem pedig élesben, egy drága dslr géppel. Arról nem is beszélve, hogy ilyen erős környezetben vajon kinek lett volna kedve, egyáltalán lehetősége fényképezni? Szállításra meg teljesen jó lett volna valamelyik vízhatlan tároló.

De nem csak én problémáztam a vízzel. Zoltán gyors kajakkal jött ugyan, de nem kifejezetten tengerre valóval. (A Balcsi ekkor kifejezetten tengerként viselkedett.) Reggel ráadásul nem tökéletesen illesztette be a hátsó tárolója fedelét, a nagy hullámzás pedig tette a dolgát. Magyarul, a kajak segge telement vízzel, az orra pedig kezdett égnek állni. Hogy még szebb legyen a dolog, a víz utat talált a beülőbe, szóval Zoltánnak hamarosan meglehetősen elege lett a vízből. Révfülöp után egy kicsivel Attila és Péter közrevették, egyikőjük igyekezett megemelni a kajakot, a másik pumpált, de mire kipumpáltak két liter vizet, jött egy nagyobb hullám és lustán visszatett ötöt. Az lett a vége, hogy Péter kikísérte Zoltánt a partra, ott víztelenítették a kajakot, megigazították a fedelet, aztán jöttek utánunk. Csak éppen Zoltán összes cucca addigra rongyosra ázott. A ruhának gyakorlatilag mindegy volt, mert Zoltán nyári időre készült, csak könnyű, rövidujjó pólókat és rövidnadrágot hozott, azok meg kábé annyit védtek, mintha nem is lettek volna – de a sátor, derékalj, hálózsák elázása érdekesebbé tette némileg a túrát. Mindenesetre innentől a vízellátással nem voltak problémáink, bárkinek kellett egy kevés, csak szólt Zoltánnak és ő már facsart is egy pohárnyit valamelyik zoknijából.

A kellemetlen időjárás nem csak azzal szivatott minket, hogy mindenki csuronvizes lett. (Jelzem én is, azért ez a dzseki nem vízálló ruha, több órányi hullámátcsapást nem bírt ki.) Komoly gondot okozott azzal is, hogy a szél nagyon visszafogta a tempót. Kipihenten kezdtünk, nagyjából olyan erővel eveztünk, mint tegnap a délutáni nagy sprintben, ennek ellenére az első négy óra után, miután Zánka környékén elállt a szél, 4,2 kmh-s átlag pironkodott a GPS kijelzőjén. Azaz 4 óra megállás nélküli, kemény evezéssel haladtunk 16,8 kilométert. Oké, hogy aznapra pihenős 40 kilométert szántunk, de azért már induláskor is volt némi vita, hogy meg kellene pörgetni a távot. Az előrejelzés továbbra is azt mutatta, hogy szerda délután jön a vihar, azaz minden kilométer számított, melyet szerda előtt pluszban be tudnánk zsákolni. Hát, ezt cseszhettük.

From Balaton Karika 2012

Az akali strandon ebédeltünk, ott számoltuk ki, hogy már ahhoz is keményen tempóznunk kell, ha sötétedés előtt akarjuk elérni Balatonfüredet, az eredetileg kitűzött célt. Nem tudom, a többiek hogyan érezték magukat, én abszolút hullának. Nyoma sem volt a tegnapi rohamnak, az összes motivációm annyi volt, hogy túléljem a napot. Tényleg nagyon legatyásodtam.

From Balaton Karika 2012

Valamennyit segített, hogy amíg ebédeltünk, teljesen kisimult a víz és elállt a szél, azaz olyan lett az idő, ahogy a meteorológia eredetileg jósolta – csakhogy ekkor már délután három volt, azaz maradt négy óránk a hátralévő 20 kilométerre. Kipihenten nem nagy kaland… de én, mint akkor a leggyengébb láncszem, minden voltam, csak kipihent nem.
Annyi öröm azért jutott, hogy a fényképezőgép tárolási módszere bevált, a négy órás hullámátcsapást a gép teljesen szárazon vészelte át.

Végül elindultunk. A kinagyított logon nagyon jól látszik a dilemmázásunk. Először elindultunk szabályosan, a part mellett, aztán számoltunk és ráfordultunk direktben a Tihanyi révre, később győzött a szabálytisztelő énünk és újból párhuzamosra álltunk a parttal, majd egy újabb matekozás, utána pedig meredeken céloztuk be a szirtet. Mentségünkre szolgáljon, tükörsima volt a víz, szellő sem rezdült, így az 1500 méteres határnak semmi értelme nem volt, a rövidítésnek annál inkább, hiszen a szerda délutáni vihar ellen küzdöttünk.

From Balaton Karika 2012

From Balaton Karika 2012

A révnél kikötöttünk. Zoltán egyből kiteregette az összes alsóneműjét a kövekre, korlátokra, némi idegenforgalmi látványosságot varázsolva a meglehetősen unalmas délutánba. Én túl sok mindent nem csináltam, igyekeztem még a bőrömön keresztül is lélegezni. Míg kiértem, a többiek átbeszélték a helyzetet és azt találták ki, hogy vállaljuk be inkább a fejlámpás kikötést, de menjünk tovább Alsóőrsig. Volt benne logika, mert Balatonfüred meredek kerülő, ellenben ha levágjuk a füredi öblöt, akkor nem kevés kilométert nyerünk. (Ugye, átfogó vs befogók összege.) Csakhogy úgy, ahogy akarták, azaz szabályosan, part mellett ez az előny elveszik, miközben egy tizessel többet megyünk, mint az eredeti napi terv. Nekem ez nagyjából a halálos itélet lett volna. Értettem, mit akartak, de úgy éreztem, nem vagyok képes az újabb ötvenes evezésre. Ráadásul voltak érvek is ellene: a füredi kempingnek megvoltak a koordinátái a GPS-ben, megnéztük indulás előtt a neten, tudtuk, hogy nyitva van. Az alsóőrsi Európa kempinget még meg kell találnunk a víz felől – sötétben – és abban sem lehetünk biztosak, hogy nyitva van. Zoltán miatt pedig fontos lett volna a faház, gyakorlatilag nem volt semmilyen száraz cucca. Sikerült meggyőznöm a többieket, de miközben eveztünk a füredi kemping felé, láttam, hogy olyan citrombaharapott arcuk van.

From Balaton Karika 2012

Két kilométer után megálltunk fényképezgetni, a lemenő napban az apátság remek hátteret adott.

From Balaton Karika 2012

Itt dobtam be egy újabb kompromisszumot: mehetünk Alsóőrsre, de csak úgy, hogy átvágunk egyenesen az öblön. Ekkor tíz kilométer helyett csak négy a többlet, ennyit még be merek vállalni – és így nyerünk egy szép adagot, mely szerdán nagyon jól fog jönni. Lehet, hogy furcsának tűnik, de volt ellenkezés: eredetileg úgy terveztük, hogy ez egy teljesen szabályos Balaton kerülés lesz… de aztán győztek a józan megfontolások.

From Balaton Karika 2012

A víz továbbra is babapopsi simaságú volt, hat óra elmúlt, azaz olyan nagy ellenőrzési aktivitás már nem volt várható, a megnyert kilométerek pedig sokat nyomtak a latban. Érzésre becéloztuk Alsóőrsöt (GPS koordináta ugye nem volt) és belevágtunk. 10 kilométer volt még hátra, másfél óra múlva áll be a sötét, 20-30 percet kell majd lámpával eveznünk, de már a part mellett, vállalható.

– Józsi, biztosan nincs benne a GPS-ben az alsóőrsi kemping koordinátája?
– Nincs.
– Kár, pedig mehettünk volna a halálsugár után.
– Vonósugár.
– Egykutya.

From Balaton Karika 2012

Hát, eveztünk egy nagyot még a végén. Nagy mechanikus darálásra emlékszem, közben pedig legeltettem a szememet az ismerős vidéken. 14 évig éltem Veszprémben, illetve a környékén, a Tihany – Kenese szakaszt majdnem olyan jól ismerem, mint a szülővárosomat. A távolság meg csak olyan, hogy előbb-utóbb elfogy, ha darálják. Este nyolc körül értünk a part közelébe, ott, ahol a kempinget gyanítottuk. Nem volt teljesen alaptalan a saccolásunk, egy időben az alsóőrsi Balaton-átevezések rendszeres társasági programnak számítottak, ekkor ebben a – tulajdonképpen senki földjén fekvő – kempingben szálltunk meg, ahonnan vízen közelítettük meg a starthelyet, az alsóőrsi strandot. Azaz láttuk már a kempinget sokszor vízről is, igaz, nem így, éjszakai sötétben. Mire én is partközelbe értem, már hangos vitatkozás fogadott. Horgászok.
– Itt nem köthetnek ki!
– Miért?
– Ez nem az Európa kemping!
– Akkor melyik?
– Ez a Nyárfa kemping! Meg egyébként is zárva van!
– Nem ez az a kemping, ahol a Harley találkozó volt?
– De, ez az!
– Akkor ez az Európa!
– Nem, ez a Nyárfa!
– Akkor hol van az Európa? Milyen messze?
– Hát, el kell menni a nádas mellett…

Megtárgyaltuk.

– Tutira ez a kempingünk – szögezte le Péter – Ezek átbasznak.
– Nem biztos – morfondíroztam, mert emlékeztem, hogy Alsóőrsön van másik kemping is.
– Ne hülyéskedjetek már, egy ekkora kis faluban nincs két kemping – vetette ellent Orsolya.

Én csak hümmögtem.

– Semmit nem veszítünk, ha megkerüljük a nádast – javasoltam – Ha lesz ott valami, akkor jó. Ha nem, akkor visszajövünk.

Megkerültük. A nádas mögött újabb nádas volt. Péter egyre jobban morgott. Végül megkérdeztünk egy stégen üldögélő éjszakai horgászt, hogy melyik az Európa kemping. Határozottan arra a kempingre mutatott, ahonnan pár perccel korábban elzavartak. Visszafordultunk.

– Te, Péter – eveztem mellé – Tudom, mit érzel. De kifejezetten kérni szeretném, hogy legyünk asszertívek. Én ott aludni szeretnék, nem pedig éjszakai háborúzni, folyamatosan aggódva, hogy milyen cuccunkat rongálják meg. Átbasztak, oké. Legyen ez a legnagyobb élményük az életben. Legyintsünk rá, kössünk ki, aztán aludjunk.
– Oké, persze, én is így terveztem.

A horgászok viszont nem egészen így gondolták. Nagyon lassan közelítettünk a part felé, figyelve, hogy elkerüljük a botokat.
– Ááááá! – ordította az egyik – Beleakadt a damilomba!
Egymás közelében eveztünk, körbenéztünk, senki nem akadt bele semmibe. A többi pacák viszont nem tudta, hogy az első ordítozó hazudik, így ők is elkezdtek hisztizni. Elég hosszú ordibálás után tisztáztuk, hogy senki nem akadt bele semmibe, mi pedig ha a fene fenét eszik, akkor is ki fogunk kötni, mivel nincs más választásunk, azaz ha nem akarják, hogy tényleg beleakadjunk a damiljukba, akkor inkább mutassák meg azt a partszakaszt, ahol nincsenek botok. Bármennyire is hihetetlen, de a józan hang segített, ők is rájöttek, hogy ez a járható út, lámpával mutatták, hol kössünk ki. El is kezdtük. Az ordibálás beszélgetéssé formálódott, pár perc múlva már azt kérdezték, tudnak-e segíteni a kajakok kiemelésében. (Trepni már nem volt, a sziklás parton kellett valahogy kiszállnunk és felcipelnünk a kajakokat, fejlámpával.) Szóval szépen alakult az este – amíg meg nem jelent egy extra bunkó horgász. (Valószínűsíthetően a korábbi hazudozó.)

– Mégis, hogyan gondoljátok, hogy kiszálltok? Ez egy bezárt kemping!
– És akkor mit csináljunk? Éjszaka van, tök sötét, hol kössünk ki?
– Hogy a faszba lehet ilyen szarul szervezni egy túrát?

Nekem ekkor keményedett meg kezemben az evezőlapát. Lófaszt az asszertivitásba, ezt a bunkót fel fogom koncolni.

– Nem ide terveztük az éjszakát, de jól jöttünk, tovább értünk – próbálkozott barátságosan Péter.
– Itt akkor sem fogtok aludni. Mégis, hogyan gondoljátok? Össze fogjátok szarni a kempinget? Hová fogtok szarni, he?
– Ott van jobbra egy hatalmas nádas, csak megoldjuk valahogy.
– Nem köttök ki. Azonnal szólok a kemping tulajdonosának!
– Bazdmeg, miért nem azzal kezdted, hogy tudod a tulajdonos telefonszámát? – tört el valami Orsolya lelkében.
– Bazdmeg te! – visított fel a bunkó – El lesztek hajtva a faszba!
– Hívja már fel azt a tulajdonost! – folytatta szelídebb hangon Péter – Nem akarunk mi potyázni, csak akad ebben a kempingben pár négyzetméter szabad hely.
– Takarodjatok innen!
– Nem megyünk el, ahhoz már késő van. Kiszállunk, ha fejreáll is. Szóljon a tulajdonosnak, aztán lebeszéljük vele.

Erre a sötét horgász eltűnt, mi pedig egyenként kiszálltunk, felcuccoltunk. Ahogy letettem a kajakomat, valami eszméletlen reszketés tört rám. Hideg volt az éjszaka, csuronvizes is voltam, de ez ennél sokkal durvább volt: valószínűleg a fáradtság törhetett ki rajtam, az is lehet, hogy a cukrom esett le, nem tudom, de minden porcikám centiméterekben mérhetően reszketett. Beszélni sem igen tudtam, csak azt hajtogattam, hogy “nagyon fázom, nagyon fázom”. Péter szétfeszítette a számat, beborított egy nagy adag pálinkát, ez adott annyi erőt, hogy lerángassam magamról a vizes ruhát. Dehogy foglalkoztam azzal, hogy vannak más emberek is körülöttem, alaposan megtörölköztem, magamra kaptam a száraz polárokat – és szép lassan rendbejöttem. El is sétáltam a nádas szélére pisilni.
Mire visszaértem, öt idegen állt a kajakok mellett, körbevéve a többieket. Az egyik a bunkó horgász volt, kettő olyan vastagnyakú, szekrény méretű gorilla, emellett volt még egy idősebb fazon, meg egy fiatalabb. Az utóbbi volt a tulajdonos, az idősebb meg az apja, érzésünk szerint a valódi tulajdonos. A legrosszabbra számítottan, de ahogy közelebb értem, elvigyorodtam.
– Honnan jönnek? – kérdezte az öregebb.
– Fonyódról.
– Az szép táv – lepődött meg – Tudják, én is eveztem fiatalkoromban.
– Merrefelé jártak? – érdeklődött Péter.
– A Rábát nagyon szerettük.
– A Rábát? Imádom! – kiáltott fel Péter – Csapjon a tenyerembe!

Én ezt már túlzott bizalmaskodásnak tartottam, de az öreg mosolygott.

– Minden évben lemegyünk a Rábán – tette hozzá Péter.
– Mi csináltunk olyat, hogy le a Rábán, aztán át a Dunára, azon meg le a határig.
– Igen, ez a nagy kör. Szép teljesítmény.

A fiatalabb csak állt, pislogott.

– Nos, uraim, akkor mi lesz ezzel az estével? – kezdeményezett az öreg.
– Igen. Tudja, jobban haladtunk, mint terveztük, így kötöttünk ki itt. Nem tudtuk, hogy zárva van a kemping. Késő éjszaka van, már nincs más lehetőségünk, szeretnénk itt aludni. Nem ingyen, persze. Mondjon valami árat, aztán megegyezünk.
– Akkor számolj egy árat – fordult az öreg a fiához.
– Aszongya, sátor, meg személy, meg üdülési hozzájárulás, az annyi mint 2500 forint per fő.
– Huh, ez azért elég vastag, nem? – csóválta meg a fejét Péter – Nem akarok én itt vitatkozni, de tegnap éjjel faházban aludtunk ennyiért.

Nekem tátva maradt a szám. Ez a faszi itt alkudni fog? Ebben a pozícióban?

– Márpedig ennyi – kötötte meg magát a fiatal.
– Khmm. Legyen kétezer – fordult Péter az öreghez.
Az vigyorogva bólintott.
– Rendben. Majd kérek valakitől egy igazolványt, és az lenne a legjobb, ha az illető el is jönne velünk a recepcióra, megmutatjuk, merre van a személyzeti vécé.

A horgász közben eloldalgott. Mivel nekem volt kéznél az igazolványom, így én mentem el velük. Az öreggel kellemesen eltársalogtunk, sőt, a gorillákról is kiderült, hogy teljesen barátságos emberek. Volt egy olyan érzésem, hogy azért vonultak fel ekkora erőkkel, mert a bunkó horgász széthisztizte az agyukat, milyen veszélyes elemek kötöttek itt ki – aztán amikor látták, hogy alapvetően ártalmatlan túrázók vagyunk, ők is megenyhültek. A végén nem csak a vécét mutatták meg, hanem a zuhanyzót is, sőt, a meleg vízet is bekapcsolták.

Tanulság? Az asszertivitás igenis célravezető: le kell nyelni a kezdeti indulatokat és sokkal messzebbre lehet így jutni, mint a veszekedéssel. Viszont van néhány mocskos primitív bunkó, akikkel szemben csak az evezőlapát segít.

Mire visszaértem, a többiek már vacsoráztak. A zuhanyzó nagy sikert aratott, a társaság hamarosan tisztán és jóllakottan sokkal szebb színekben látta a világot. Eltekintve Zoltántól, akinek mindene csuronvizes volt. Eredetileg úgy tervezték, hogy Attila odaadja az egyik nyári hálózsákját, így legfeljebb mind a ketten egy kicsit fázni fognak, de az Öregisten jó napot fogott ki, megesett a szíve Zoltánon: a cucc szétszedésekor derült ki, hogy a hálózsákja valami felfoghatatlan szerencsével száraz maradt, ez pedig elég volt az éjszakához.
Szivar itt nem volt, vacsora után bedőltem a sátorba és aludtam.

2012.09.16; vasárnap
Dönteni a kajakot a kanyarban

A túra adatai:
– Távolság: Fonyód-Badacsonytomaj, 52,85 km
– Idő, beleértve a pihenőket is: 10 óra 28 perc.
– Tracking log

Este abban állapodtunk meg, hogy a lehetőségekhez képest igyekszünk minden reggel hétkor kelni és kilenckor már a vízen hasítani. Ennek megfelelően hétkor már kukorékolt is a mobilom. Én már kevésbé, de nagyok a távolságok, különösen az első nap, muszáj volt.

From Balaton Karika 2012

From Balaton Karika 2012

From Balaton Karika 2012

From Balaton Karika 2012

From Balaton Karika 2012

From Balaton Karika 2012

Az előjelek nem voltak túlságosan biztatóak: elsőfokú viharjelzés, közepesen erős szél, érdekesen borult ég, itt-ott tarajos hullámok.

From Balaton Karika 2012

A víz extrém alacsony, legalább kétszáz métert kellett a kajakokat az iszapban vontatni ahhoz, hogy beszállhassunk: márpedig egy ilyen kajak megpakolva nagyjából 70 kiló. Na jó, konkrétan az enyém. De örök mondás, hogy minden expedícióba kell egy teherhajó, azaz Kodiak.

From Balaton Karika 2012

From Balaton Karika 2012

Csak egy jellemző példa: amikor kivettem a kedvenc kalapácsomat a kajakból, Péter röhögve huppant az iszapba.
– Bakker, Józsi, én percekig dilemmáztam azon, hogy a fém, vagy a műanyag evőeszközöket hozzam el, te meg csak úgy előrántasz egy kaszott nagy kalapácsot!
– Miért? – csodálkoztam – Elfér, a kajak is bírja, sőt, minél nagyobb a súlya, annál jobb a merülése.

De végül időben indultunk. Az első beszállásnál még vigyáztam is, nehogy iszap kerüljön a beülőbe. Kackac.

Az első 15 kilométer viszonylag eseménytelen volt. Viszonylag. A közepesen erős szél ugyanis hátulról fújt, északról, olyan 45 fokban, a víz pedig még mindig extrém alacsony volt, a hullámok pedig jó nagy lendületet tudtak venni a vízen az északi szél miatt. Akik esetleg nem jártasak a kajak terelgetésében, nekik elmondom, hogy minél alacsonyabb a víz, annál jobban tapad le a kajak, azaz annál nehezebb haladni vele és értelemszerűen annál nehezebb kormányozni is. A 45 fokos hátsó hullámok pedig a legkellemetlenebbek, állandóan igyekeznek befordítani a kajakot. Nem is nagyon ment másképpen, végig le kellett engednem a kormányt, ami kábé 1 kmh mínuszt jelent. Az egyébként is leglassabb teherhajón. Simán felvettem a ‘fülből vérspriccolős’ tempótartást, de így is a menet végén kullogtam. Kifejezetten örültem a kiszállós pihenőnek Máriafürdőnél.

Ritka nagy hiba volt.

From Balaton Karika 2012

Déli part. Alacsony víz. Megint az iszapban rángattuk ki a kajakokat. De itt voltak olyan szakaszok, hogy térdig süllyedtünk a trutymóba, miközben a kajak makacsul felfeküdt. Nem is vacakoltunk vele, egy idő után otthagytuk az öbölben mindet. Persze így meg a kicuccolás, becuccolás volt durva. De nem annyira, mint a visszaülés. Nagyon eltaktikáztam magamat. Húztam, húztam befelé, aztán egy ponton úgy gondoltam, beülök. Volt benne rizikó, mert bármikor jöhetett egy homokpad, amikor ki kell szállni, megint vonszolni, aztán visszaülni. Emiatt nem is szereltem fel magam különösebben, csak terelgettem befelé a kajakot, az iszapba bökdösve a lapátot. Én is meglepődtem, de egyszer csak kijutottam a tiszta vízre. Ez lehetett olyan 30 centi mély. A szél induláskor vált közel viharossá. Az alacsony vízen tomboltak a törőhullámok, ahhoz is komolyan erőlködnöm kellett, hogy irányban tartsam a kajakot, nemhogy a spricót felvegyem. Anélkül viszont minden hullám belocsolt egy-két liter vizet a beülőbe. Megpróbáltam leengedni a kormányt, hogy stabilizáljam a kajakot, de nem akart megmozdulni, az erősebb rántásra pedig elszakadt a madzag és kezemben maradt a műanyag golyó. Valami hihetetlen szenvedéssel végül bepattintottam a neoprén hullámkötényt, ekkor megszűnt végre a vízelárasztás, kormány nélkül kiverekedtem magamat az öbölből, kint már kisebbek – de azért még tarajosak – voltak a hullámok, megkértem Pétert, hogy kézzel engedje le a kormányomat, így már legalább tudtam haladni a többiekkel. De láttam, hogy a keszthelyi pihenőnél komoly javítások várnak rám.
Nem is élveztem a következő szakaszt, igaz eleinte nem is volt mit. A durva szél és a hullámok még vagy öt kilométerig kitartottak, addig erősen paráztam a kormány miatt. Végül Balatonberény után minden elcsendesült, a Zala torkolatánál már élveztem is az evezést. No, annyira azért nem, hogy erős tempót is menjek, 24 kilométer kinlódás kiszedte rendesen az erőmet. Itt külön is váltunk, a három gyorsabb kajakból álló egység “kinyalta” rendesen az öblöt, én inkább bentebb evickéltem, Attila pedig társult. Harminc kilométernél jött az újabb pihenő, Keszthely. Én ebéd helyett kajakot pucoltam, illetve szereltem. Sikerült valahogy visszagyömöszölnöm a madzag két végét a műanyag gömbbe, úgy, hogy meg is tartsa… ettől persze a le/felhúzó kötél nem lett üzembiztos, de ha nem a golyónál húztam, hanem egy maroknyi távolságra mögötte, akkor működött. Azért erősen bíztam benne, hogy innentől már nem kell sokszor a kormánylapát. Újabb kackac.

From Balaton Karika 2012

Az ebédszünet végén nekiálltunk számolgatni. Fél négy. Sötétedésig van még 3,5 óránk és kábé 22 kilométer távolságunk, az annyi mint 6,28-as átlag. Nagyon kemény, még sima vízen, kipihenten is. Egyik sem állt fenn. Itt a változatosság kedvéért virtigli szembeszelet fogtunk ki, saccra olyan 25 kmh-sat, 20-30 centis hullámokkal. Nem az a terep, amelytől egy tengeri kajakos sírva fakad, viszont a sebességből simán visszavesz 1 kmh-t. Eveztem, eveztem… és majdnem elsírtam magamat, olyan alacsony értékek táncoltak a GPS kijelzőjén. Szerencsére a lassabb kajakok korábban indultak el, így legalább az üvegszálasok tempója nem frusztrált. De minden más igen. Aztán egyszer beugrott, hogy a szembeszélben nem kell kormány, felhúztam, a kajak megugrott én pedig a váratlan nyereségtől tűzbe jöttem. 6.2, azt mondjátok? Akkor annyi lesz. Péter szintén felhúzta a szkeget, gondolom, Attila is, aztán kilőttünk. Abban a szutyok ellenállásban simán hoztuk a 6,5 körüli tempót. Legjobban az üvegszálasok döbbentek meg: korábban akkora volt a sebességkülönbség, hogy Zoltán időnként tett egy-egy nagy kört, megkerülve a hátsó kajakot – azaz engem – majd visszaállt az elejére. A fogcsikorgatás szemmel láthatóan nem zavarta. Aztán időnként elment hattyúkra vadászni, majd visszajött. Hattyú nélkül. Most is így készültek… aztán teljes erőből kapartak, mire olyan 10 kilométer után, a györöki pihenőnél utolértek minket. De itt sem szuszogtunk sokat, nyomtuk tovább. Egy seggel toltuk végig 4 óra alatt a 23 kilométert, ez 5,75-ös átlag, nyilván a pihenőket is beleértve. Végig szembeszélben, szembehullámban. (Ugye, Györök és környéke.) De fél nyolckor még pont annyira volt világos, hogy fejlámpa nélkül is ki tudtunk kötni. Tíz perc múlva pedig már teljesen sötét lett – de ez már senkit nem érdekelt. Őszintén szólva, fogalmam sincs, honnét merítettem ehhez erőt, hiszen már Keszthelyre érve is éreztem, hogy nekem végem. A sört is csak úgy tudtam meginni az ebédszünetben, hogy vállmagasságig emeltem a dobozt és alátettem a fejemet. (A többiek egyből a sajtkrémemre gyanakodtak, hogy vegyész létemre abba kevertem valami doppingszert.) Én inkább arra tippelek, hogy egy jól sikerült motivációs csúcs lehetett: egyrészt ott volt a kényszer, hogy még világosban megtaláljuk a kempinget és partraszálljunk, másfelől pedig nagyjából itt lehetett tele a hócipőm, hogy én már mindenhol (Maros, Balaton) csak a hátát látom a többieknek, hát legalább egyszer mutassam már meg, hogy nem vagyok annyira puhány. De mindegy is, a lényeg, hogy sikerrel zártuk az első napot.

Beszélgetés evezés közben két GPS tulajdonos között.
– Benne van a kemping koordinátája a készülékedben? – kérdeztem Pétert.
– Persze, benne. Már Robin Hood nyila után megyek.
– Az se rossz. Akkor én bekapcsolom a vonósugarat.

From Balaton Karika 2012

Végül partra szálltunk, kicibáltuk a kajakokat. Sötét volt, fújt a szél, lehűlt a levegő… mi pedig ott álltunk a parton a csuronvizes ruháinkban. Ja, a Balcsi 16 fokos volt. Nekem egészen hallhatóan kocogott a fogam. Nem is vacakoltam a szállással, felmarkoltam a ruhás vízhatlan zsákot és elügettem a vizes blokk felé. Beugrottam a második kabinba, levetkőztem, elrendeztem mind a vizes, mind a száraz rucikat, végül megnyitottam a csapot. Nem volt meleg víz. Szerencsére annyira át voltam fázva, hogy a hideg vizet langyosnak éreztem, a gyors zuhany után alaposan áttöröltem magamat, na ekkor kezdtem melegedni, végül beöltöztem talpig polárba és helyreállt végre a hőháztartásom. Később kiderült, hogy csak a második kabinban nem volt meleg víz, a többiben igen, de az élet ugye nem mindenkinek egyformán könnyű.

Immár teljes komfortérzetben elsétáltam a recepcióra, ahol sok minden kiderült: például az, hogy a vízpart az strand, ott nem lehet sátort állítani, csak az erre kijelölt helyen, mely jelen esetben a kemping túlsó felében, valahol a rák farkán túl volt található, emellett az 5 sátor 5 személy kábé 10e forint lett volna, ellenben egy négyszemélyes vízparti faház öt személyre 15e, pont a dögnehéz kajakok mellett. Túl sokat nem is variáltam, egyből kivettem. Péter volt a lovag, bevállalta a földön alvást. Orsolyának és Zoltánnak már voltak horkolással kapcsolatos tapasztalataik, ők igyekeztek minél távolabb helyezkedni tőlem, így maradt az, hogy Attilával mi bújtunk be a szülőknek fenntartott franciaágyba. De ez zavart ekkor a legkevésbé bárkit is. Kaptunk saját vizesblokkot, konyhát, ágyban aludtunk, volt áramunk (én marha, nem töltöttem fel az aznap elhasznált elemeket a GPS-ben, ezt később remekül meg is szívtam), nem kellett vacakolni vizes sátrakkal, igéretet kaptunk, hogy reggel nyolckor nyit a büfé meleg kajával, kávéval, szóval kifejezetten szép, kerek lett estére a világ. Vacsora után kiültem a kerti hintába egy szivarra, még jó egy órát beszélgettünk, vigyorogtunk, aztán alvás.