A héten pankrációt játszottunk. Egy kollégám ütötte-vágta az ügyfél rendszerét. Kezdte hétfő reggel, kedd hajnal négykor elment aludni, nyolckor folytatta, aztán este tízkor kiugrott a szorítóból, pacsi, mentem én, tovább ütni-vágni a rendszert a szorítóban reggel nyolcig, addigra a kolléga kialudta magát, kiugrás, pacsi, beugrás, majd ő rugdosta tovább a rendszert. Jó mulatság, férfimunka volt… különösen annak fényében, hogy a hét második felében az ügyfél közölte, hogy mégsem minket bíz meg a munkával. Amikor már a 60%-át elvégeztük. Az ügyfél által megadott szűk határidőre.

De nem is erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy a véletlennek (sorsnak, munak, végzetnek, stb) milyen jó dramatikai érzéke van. Eredetileg ugyanis úgy volt, hogy a kolléga már hétfő délután átadja nekem a szorítót, de aztán belefutott abba, amibe én is többször az éjszaka: iSCSI storage a nem túl acélos produkciós hálózaton keresztül. (Vájtfülűeknek: 80 gigás fix vhd létrehozása 45 percre leborította az összes virtuális gépet, mert persze az ő system vhd-jük is ezen a storage-on volt.) Délután csak ültem a fotelemben, vártam a telefonhívást, komolyabb dologba már nem mertem belekapni. Betoltam a winampba a Bach Összest (több hétre elegendő zene) aztán jobb híján hallgattam. Este tízkor jött a hívás. Elkezdtem berendezkedni a hyper-v szerveren. Első fix méretű vhd létrehozása. 45 perc. Asztakurva. Melyik könyvet olvasgattam legutóbb? Márai naplóiból a legutolsó válogatást. Oké, fotel.

Arra kérnélek, itt most engedd el a fantáziád. Addig nem tudtam csinálni semmit, amíg létre nem jön két darab 80 gigás és egy darab 400 gigás(!) fix vhd. Több óra. Éjszaka. És nem, nem lehet elmenni aludni, mert időnként meg kell nyomni egy gombot. De nem hogy nem lehet elaludni, hanem a vhd-k létrehozása után éppenhogy abszolút fittnek kell lenni, hiszen mégiscsak egy új cég új informatikai rendszerének alapjait vetjük meg.
Én pedig beleborultam Márai legutolsó naplójába. A legtragikusabba. Amikor két év alatt az öreg író elveszít mindenkit, akit szeretetett: három testvérét, imádott feleségét, végül a fogadott fiát is. Amikor folyamatosan elveszik a hite: átkozza az Istent, átkozza a sorsot, átkozza az életét. Amikor a végsőkig megkeseredett író leírja, hogy szakszerűen megvette a pisztolyt, kikérdezte az eladót, a biztonság kedvéért elment egy ingyenes rendőrségi tanfolyamra, ahol megtanították lőni, elolvasott egy csomó írást arról, hogy egy öngyilkosnak hová és hogyan kell lőnie, ha biztos és gyors halált szeretne. Majd ezután 89 évesen leírja, utolsó bejegyzésként a naplójába, hogy emberek, nekem most lett elegem.

És mindez mellé Bach motetták szóltak a háttérben.
A hyper-v pedig őrült lassan húzta a csíkot, miszerint készül a virtuális diszk.

Érted már az asszociációt a címre?